a, Kisbirtokosok a kapitalizmusban

2018 nyarán a magyar sajtóban számtalan cikk jelent meg arról, hogy a szabolcsi almatermelőknek a nyakukon marad az áru. Az időjárás ugyanis nagyon kedvezően alakult az alma fejlődése szempontjából, ezért a termés túlságosan is bőséges lett. A termelői túlkínálat pedig drasztikusan lenyomta a felvásárlási árakat, amelyek az előző évi 25 ft/kg-ról 13 ft/kg-ra estek. A gazdák ezúttal összefogtak, demonstrációkat szerveztek és végül 20 ft/kg-os felvásárlási árat harcoltak ki. Időközben azonban a termés jó része megrohadt, így a többség masszív veszteséggel zárta az évet, melynek során egyébként a mezőgazdaság GDP termelése jelentősen nőtt

Nem kerültek be a hírekbe viszont a (kajszi- és őszi)baracktermelők problémái. A vásárlónak azonban azzal kellett szembesülniük, hogy a barack ára megsokszorozódott az előző évihez képest. A barack számára ugyanis különösen kedvezőtlenül alakult tavaly az időjárás, mert a márciusi hideghullámok idején a kemény fagyok az épp fejlődésnek indult virágrügyeket sok helyen teljesen elpusztították, így a termés a korábban szokásos mennyiség töredékére zsugorodott. A szokásos munkálatok jelentős részét azonban így is el kellett végezni, és ez persze költségráfordításokkal is járt. Így a baracktermelők jó része is masszív veszteséggel zárta az évet. Az almatermelők azért, mert túl jó volt a termés, a baracktermelők pedig azért, mert túl rossz.

A kereset és kínálat kapitalista farkastörvénye tehát évről-évre szedi az áldozatait a mezőgazdasági kistermelők között. A kereslet szintje manapság már többé-kevésbé állandó. Míg korábban a kereslet természetszerűen alkalmazkodott a kínálathoz, azt keresték, ami ott és akkor bőségben termett, ma már a globális fogyasztói kapitalizmus korában a vásárlók hozzászoktak (hozzászoktatták őket) ahhoz, hogy pénzért szinte bármi, bárhol, bármikor megkapható. Az egyre gyorsuló tőkekoncentráció és a szállítási költségek csökkenése lehetővé tette, hogy sokszor a lakosság élelmiszer-ellátását is globális hálózatokon keresztül szervezzék meg. A nagytőke kezébe került a termés felvásárlása, feldolgozása és végső értékesítése is – a kisebb termelők pedig szinte teljesen kiszolgáltatottá váltak ebben a helyzetben.

Az időjárás ugyanis nem alkalmazkodik a kereslethez, sőt - épp a globális kapitalizmus és a fogyasztói társadalom környezetpusztító működése következményeképpen – még kiszámíthatatlanabbá vált.

De jóval korábban, már a szezonalitáshoz igazodó kereslet esetén is csak azok a mezőgazdasági termelők érezhették magukat biztonságban, akik egyszerre sokfélét termeltek, s így minden évben volt olyan, amit jó áron, kellő mennyiségben el tudtak adni. Ez azonban már a nemzetállami keretek közt kialakuló kapitalizmusban is  egyre lehetetlenebbé vált mert, az árutermelő mezőgazdaságban is érvényesült az egyre fokozottabb munkamegosztás (a régiók közt is) és a specializáció elve. Így alakult ki az a helyzet is, hogy Szabolcsban pl. almát, délebbre pedig sokkal inkább barackot termesztenek. A mezőgazdasági kistermelő piaci helyzete tehát már a nemzetállami piac kialakulásakor megrendült, és ez csak tovább fokozódott az egységes európai és részben már globális piac megszületésekor.

Ugyanakkor a mezőgazdaság egészének termelésére vonatkozó makrogazdasági adatok jók. A mezőgazdaság által termelt GDP is nő. A nagybirtoknak ugyanis jól megy. A termőterület nagy részén nagytáblás, monokultúrás, gépesített-iparosított mezőgazdasági termelés folyik. Az egyik felén gabonaféléket (többnyire búzát, a vetésterület kb.30%-án) termelnek, felerészt exportra, felerészt a hazai igényeket kielégítve. A másik felén takarmányt (főleg kukoricát, a vetésterület kb.:30%-án) termesztenek , amely a nagyüzemi állattenyésztést látja el. És itt is van exportra termelés. A termőterület töredékén folyik csak a zöldség- gyümölcstermesztés gazdaságonként néhány hektáron. De ebben a szektorban lényegesen többen dolgoznak. Kb. 250 ezer őstermelő van, tehát ennyi család megélhetéséhez járul hozzá valamilyen mértékben a mezőgazdaság. Ha a megművelt területre, termésre és jövedelemre eső foglalkoztatottak számát nézzük, akkor az a nagybirtok esetében ennek csak minimális töredéke, annak, amit a kisebb méretű gazdaságok, főleg a zöldség- és gyümölcstermesztés területén foglalkoztatnak. Így azokon a vidékeken, ahol a nagytáblás mezőgazdaság teljesen domináns, ott a mezőgazdaság már a kistelepülések lakosságának is csak kis töredékét tudja foglalkoztatni, azt is általában csak minimálbéren. Jellemzően ezeken a területeken a jobb minőségű a termőföld, ahol igazán érdemes búzát és kukoricát termeszteni, míg a gyengébb, homokos talajon nem, ezért itt még tartja magát a gyümölcs- szőlőtermesztés, a fóliás háztáji és a kisbirtok. Itt még léteznek az egykori parasztság maradványai, főleg a Duna-Tisza közére és Szabolcsra koncentrálódva. Ezzel szemben pl. jobb a föld Békésben, ezért domináns a nagybirtok és nagyobb a szegénység is, mert sokkal kevesebben megélni a mezőgazdaságból. Jobb a föld, ezért szegényebbek az emberek. Logikus ez a látszat ellenére. A gazdaságban érvényesülő logika ugyanis kizárólag a tőke logikája lehet.

A nagybirtok jövedelmezősége tehát nem szolgálja a helyi közösségek jólétét, mert azokat korábbi megélhetésük fő forrásától megfosztotta. De az állam anyagi érdekét sem igen szolgálja a nagybirtok, mert a 9%-os nyereségadó, ami bevétele nagy részét egyedül terheli (a munkaerőköltségeik eltörpülnek bevételeikhez képest) nem csak az autógyáraknak, de nekik is nagyon kedvező. További előnyt jelent számukra, hogy a nagyobb összegű mezőgazdasági fejlesztési forrásokhoz (uniós pályázatok) is csak ők tudnak hozzáférni.

A nagybirtok és a kisbirtok érdekeinek szembenállása nem új jelenség a magyar történelemben – de lényegesek a különbségek is a korábbiakhoz képest.

b, A magyar nagybirtok és a kisbirtok harca

Az 1848-as jobbágyfelszabadítás után a parasztságon belül is egyre nagyobb különbségek alakultak ki, és egyre jelentősebb súlyúvá vált egy parasztpolgári (agárkapitalista) réteg (később: kulákok), tehát itt is megindult a tőke- és birtokkoncentráció folyamata. De a jobbágyfelszabadítás nem tett minden volt jobbágyot kisbirtokossá, a parasztság majdnem felének nem volt földje, vagy csak kevesebb, mint amennyi a megélhetését biztosítani tudta volna. Az urbanizáció és az iparosodás pedig nem volt olyan gyors, hogy ezeket a milliókat 50-100 éven belül a gyárakban állíthassa munkába. Ezért a földosztás, a feudális eredetű nagybirtokok felosztásának igénye időről-időre mindig felerősödött a vidéki társadalomban. Az 1945-ös földosztás a kisbirtokot tette dominánssá az országban mindenhol. Magyarországon – és máshol is Kelet-Európában - a társadalom fejlődése így más irányba tévedt, mint Nyugat-Európában. Ott a 20. század közepén már csak a lakosság kis töredéke foglalkozott mezőgazdasággal (és volt földbirtokos), Magyarországon viszont még 1945-ben is a lakosság több, mint a fele a mezőgazdaságból élt, és a földosztás után földbirtokossá is vált. Az urbanizáció folyamata megakadni látszott, hiszen a kisbirtokosok ekkor, ha szerényen is, de képesek voltak megélni, és megtermelni az ország élelmiszerszükségletét – a háborút követő években a mezőgazdasági termelés is nőni tudott.

Végül a kapitalizmus felszámolását hirdető, „államszocialista” rendszer valósította meg azt, ami Nyugat-Európában korábban „a társadalmi fejlődés” során már megvalósult, vagyis drasztikusan, erőszakosan felgyorsították azt a folyamatot, melynek során, a társadalom többsége vidéki kistermelőből városi bérmunkássá lett, vagyis vidéki kistermelőből városi bérmunkássá lett (Marx ezt a proletarizáció, vagyis a termelőknek a termelőeszközeiktől való megfosztása folyamatának nevezi). A sokszor kényszerrel végrehajtott kollektivizálást a mezőgazdaság iparosítása és az urbanizáció felgyorsítása követte. 20-30 év alatt a lakosság nagyrészt városi bérmunkássá vált (ide értve most az értelmiséget is), a mezőgazdaságot pedig a névleg kollektív tulajdonban lévő nagybirtok uralta, ekkor alakultak ki a mai vidék képét meghatározó nagytáblás, monokultúrás gazdaságok. A felgyorsított modernizáció, amely teljes foglalkoztatottságot biztosított az országban, néhány évtizedre valóban jólétet teremtett. Vidéken ennek az új gazdasági rendszernek része volt még a kaláka és a háztáji is, amely a rendszerváltás után indult sorvadásnak.

A rendszerváltás során bekövetkező gazdasági összeomlás után viszont már nagy bőségben állt rendelkezésre a tőke számára az olcsó, városi munkaerő, de vidéken is maradtak még tartalékok. A mezőgazdaság iparosítása még gyorsabb volt ugyanis, mint az urbanizáció és a városok iparosítása, ezért a tsz-eken belül jelentős mértékűre duzzadt a „kapukon belüli munkanélküliség”, A föld megműveléséhez ugyanis már annyi emberre sem volt szükség valójában, mint amennyit a téeszek névleg foglalkoztattak. Ezért a rendszerváltás után, az iparvárosokhoz hasonlóan vidéken is nagy arányú munkanélküliség alakult ki. Nevezhetjük a régi rendszert államszocialistának vagy államkapitalistának, de az bizonyos, hogy ahelyett, hogy a kapitalizmust végleg felszámolta volna, inkább a továbbifejlődésének tarsadalmi-gazdasági előfeltételeit teremtette meg. Így gondolja ezt a német marxista értékkritika teoretikusa Anselm Jappe is .

Elméletileg persze adott volt az a lehetőség is, hogy ismét tömegek váljanak kisbirtokos kistermelővé. A rendszerváltás után egymillión terveztek úgy, hogy a mezőgazdaságból fognak megélni, de mára már csak kevesebb, mint 250ezer őstermelő maradt. A 90-es években a rablóprivatázáció során elkövetett súlyos visszaélések, maid a szabadpiaci kapitalizmusban automatikusan érvényesülő tőke- és birtokkoncentráció is a magántulajdonú nagybirtokok arányát növelte. Az ország Eu-csatlakozása után ráadásul a kistermelőknek már egy jóval nagyobb,, kontinensnyi méretű piacon kellett volna helyt állniuk, azonban eleve erős versenyhátrányból indultak. Sokkal kevesebb befektethető tőkével rendelkeztek, mint akár a hazai nagybirtokosok, akár a külföldi termelők, így kevesebbet tudtak költeni gépekre, vegyszerekre és műtrágyára. Márpedig az európai, kapitalista szabadpiacon ez nagy hátrányt jelent, az iparosított mezőgazdaság arzenálja biztosítja ugyanis azt, hogy kevés élőmunkaerő foglalkoztatása mellett magas termésátlagokat érjünk el. - természetesen a természet fokozó kizsákmányolása a föld kizsigerelése, a természetes ökoszisztémák rombolása és az élelmiszer minőségének drasztikus zuhanása árán.

A folyamatokat a magyar kormányok politikája is erősítette: A Gyurcsány-kormány elvette az őstermelők adókedvezményeit, az Orbán-kormány pedig részben elárverezte, részben saját klientúrájának osztotta szét a maradék állami földeket.

c, Miért nem látszik a megoldás?

Ebben a helyzetben logikusnak tűnt, hogy a vidék bajainak orvoslására a régi recepthez folyamodunk: a zöld kisgazda irányzat a 2010-es évek elején lényegében a földosztás követeléséhez tért vissza. Ángyán József egy ideig a Fideszen belül, a Jobbik és az LMP pedig az ellenzékben képviselte ezt az álláspontot, amely vidéken azonban jórészt visszhangtalannak bizonyult. Nem sokkal később az sem okozott erősebb felháborodást, hogy a kormány elárverezte az állami földeket, ezzel természetesen a birtokkoncentrációt megtámogatva. Nem akadtak tömegesen ugyanis olyanok, akik szerettek volna földhöz jutni, és ehhez csak a pénzük hiányzott. Ma már, a globalizáció korában inkább az értékesítés a kistermelők legnagyobb problémája. Nem csak azért, mert szinte bárhonnan, bármivel elárasztható időlegesen a piac, hanem azért is, mert a marketing, a csomagolás, ill. a termék „esztétikai megjelenése” is a siker kulcstényezőjévé vált. Maga a földtulajdonlás és a termelésbe fektetett munka így nem feltétlenül garantálja a megélhetést, mint régen, és hiába tud termelni valaki, ha nem tudja eladni a termést. A többség számára ezért már vidéken sem vonzó a kistermelő-kisbirtokos lét.

Nem vonzó, mint aktuális megoldás. De most is nosztalgia tárgya természetesen. Mert lehet, hogy a gyári vagy a hivatali munka épp jól fizet, de az akkor is proletár-lét, míg a gazda a maga ura – volt egészen a globalizáció koráig. Ez persze korábban is csak bizonyos tekintetben volt igaz, de tény, hogy a gazdák gazdasági autonómiája jóval nagyobb volt, mert sokkal egyszerűbb volt a hozzáférésük a piachoz, és nem fenyegette őket a bérmunkás-lét, ha volt elég földjük. A bérmunkás-létet pedig a magyar közvélemény ma sem ítéli meg pozitívan.

Liberális vagy baloldalon a vidéki kistermelő-réteg fokozatos, de folyamatos csökkenése és a vidék elnéptelenedése önmagában mint probléma Magyarországon meg sem jelent, de máshol sem nagyon. A baloldal számára elsősorban a neoliberális és/vagy jobboldali gazdaságpolitika a probléma esetleg maga a kapitalizmus, de a totálissá váló szabadkereskedelem, és a gazdaságpolitikai keretek szélesedése, mind globálisabbá válása általában nem (A Kanadával megkötött, de az USÁ-val eddig csak tervezett szabadkereskedelmi egyezmény, melyet az európai baloldal egy része ellenzett, már azután született (volna) meg, hogy a vámokat túlnyomórészt már régen felszámolták. Az egyezmény elsősorban nem is a vámok leépítéséről, hanem piacszabályozási jogharmonizációról és ún. nemzetközi választott bíróságok felállításáról szólt). A globalizáció a baloldal számára általában adottság, szükségszerű következménye a kapitalista fejlődésnek. A vidék számára viszont abnormalitás és a kiszolgáltatottságot jelenti egy olyan világnak, melynek működésére a helyi közösségeknek semmilyen lehetőségük sincs. A baloldalnak elméletileg tökéletesen igaza van abban, hogy a globalizáció a kapitalizmus következménye. Ezt azonban a vidéken általában nem látják. Egyrészt azért nem, mert maga a piac, és a helyi piacokra történő árutermelés számukra régen általában kedvező lehetőség volt, és a gyarapodás forrását jelentette, a globalizáció korában viszont ez a lehetőség megszűnt. Másrészt azért nem látják, nem akarják látni, mert az sosem derül ki, hogy a kapitalizmus korlátozásának (netán felszámolásának) programja miként változtatna, ha változtatna egyáltalán ezen a helyzeten. Hiába van igaza a baloldalnak abban, hogy mindez a kapitalizmus következménye, ha nem tud alternatívát kínálni a kapitalizmussal szemben, a kapitalizmuson belüli korrekciók tervei pedig nem is reflektálnak a vidék lassú elhalásának problémájára.

De miért probléma ez egyáltalán? Az urbanizáció már több száz éve megállíthatatlan folyamatnak látszik minden kontinensen, és a megmaradt vidék maga is urbanizálódik, hiszen már a hétköznapi életformája is csak egyre kevesebb különbséget mutat a nagyobb városokéhoz képest. A vidék bár nem szereti a globalizációt, de maga is behódol neki, s általában csak a nacionalista jobboldalra adott szavazatokkal próbál bosszút állni.

Megkerülhetetlen probléma azonban az, hogy a nagyvárosi vagy nagyvárosi mintákat követő fogyasztói társadalom teljesen fenntarthatatlan, működése előbb-utóbb az ökológiai katasztrófa valamelyik forgatókönyvéhez vezet. És a gazdasági rendszer szerves részét alkotja az iparosított mezőgazdaság is. Kiveszi a részét a klímánkat veszélyeztető üvegházhatású gáz kibocsátásból, és döntő szerepe van termőföldjeink kimerülésében és az ökoszisztémák pusztulásában is.

Folyt. köv.

Időközben kikerült a cikk folytatása is, itt találod: A kapitalizmus a magyar vidék és a környezet ellen 2.rész: Alternatívák