A cikk első része: A kapitalizmus a magyar vidék és a környezet ellen 1.rész: Hová tűnt a magyar parasztság?

a, A globális kapitalista rendszer fenntarthatatlan

A globális kapitalista rendszer, a fogyasztói társadalom és a további urbanizáció több szempontból is teljesen fenntarthatatlan. Lássuk ennek okait sorjában.

A globális klímaváltozást csak akkor tudjuk megállítani, ha az üvegházhatású gázok kibocsátását belátható időn belül zéró közeli szintre csökkentjük. Az áramtermelő szektor zöldítése elkezdődött, a személyforgalom (benzinhasználat) fenntarthatóvá tételére viszont már csak nagyon kétes realitású elképzelések vannak (elektromos autó), az irtózatos anyagmennyiséget megmozgató világkereskedelemből származó kibocsátás csökkentésére viszont szinte semmilyen terv sincs. Pedig a kibocsátás jelentős részéért az áruszállítás felel. Ráadásul a távolsági kereskedelem nem is elsősorban késztermékeket, hanem nyersanyagot és alkatrészeket szállít globális cégbirodalmak egyes egységei közt is. Így lehetséges, hogy egy-egy termék darabjai tucatnyi országból származzanak. Ez a globális hálózat teszi lehetővé a profit maximalizálását, a munkaerő hatékony kizsákmányolását (a nagyobb élőmunkát igénylő termelési fázisokat kiszervezik a szegény országokba) és az ipar nagyobb mértékű környezetpusztítását (a leginkább környezetpusztító termelési fázisokat szintén kiszervezik a szegényebb országokba).

A fogyasztói kapitalizmusban azonban a tömegeknek bérrabszolgaságukért cserébe a „fogyasztói szabadság” jár, a lehetőség, hogy pénzért bármi, bárhol, bárhonnan megkapható. Ökológiai szempontból viszont a világkereskedelem korlátozása volna kívánatos és olyan helyi gazdaságok rendszere, amelyekben egy-egy város a vidéki környezetével együtt nagyrészt önellátó. Úgy, ahogyan a kezdetektől a 20. század elejéig általában volt, és ez biztosította a kisebb gazdasági egységek talpon maradását. Nagyon kétséges, hogy pusztán a fogyasztói tudatosság gyakorlásával ez elérhető, de az is, hogy egy antikapitalista forradalom egy csapásra meg tudja változtatni ezt a helyzetet, hiszen a mai munkásosztály ugyanúgy igényli és értékeli a korlátlan árubőséget, mint például az autók birtoklását és használatát is..

A világkereskedelem más módon is hozzájárul a környezetpusztításhoz. Terjeszti a kártevőket, az invazív fajokat, ezzel is csökkentve a biológiai sokféleséget. Ráadásul minél globálisabb az élelmiszerpiac, az annál inkább az iparosított mezőgazdaságnak kedvez, mely szintén fenntarthatatlan.

b, Az iparosított mezőgazdaság fenntarthatatlan

A világkereskedelem mellett a fogyasztói kapitalizmus és az urbanizáció egy másik, nélkülözhetetlen tartópillére az iparosított mezőgazdaság, melynek elég a munkavállalók néhány százalékát alkalmaznia ahhoz, hogy az egész lakosságot ellása élelmiszerrel. Ennek azonban súlyos ára van, amit még nem fizettünk meg. Egyrészt, az iparosított mezőgazdaság is jelentős mértékben járul hozzá a globális klímaváltozáshoz. Országonként változik, hogy ennek pontosan milyen összetevői vannak: Brazília az erdőirtással, az USA a mértéktelen marhahús fogyasztással járul hozzá elsősorban a klímapusztításhoz, sok európai ország, így Magyarország is pedig elsősorban a műtrágya használattal (a műtrágya gyártása során dinitrogén-oxid keletkezik, melynek üvegházhatása 300-szorosa a szén-dioxidénak). Emellett a gépek használata, az öntözéshez felhasznált energia megtermelése is növeli a kibocsátást.

Fontos leszögezni azt is, hogy ha nem létezne a globális klímaváltozás fenyegetése, az iparosított mezőgazdaság működése akkor is ökológiai katasztrófához vezetne előbb-utóbb. Nem csak a klímát tesszük tönkre ugyanis, hanem a termőterületeinket is. A növényvédő vegyszerek kipusztulással fenyegetik a beporzásért felelős rovarállományt, de szennyezik a vizet, a talajt is. Ugyanez igaz a műtrágyázásra és a gépek használatára. A szántóföldi madarak számának radikális csökkenése Európában világosan jelzi, hogy belátható időn belül sivataggá változtathatjuk a termőföldjeinket.

A termésátlagok Magyarországon a 2010-es években – a szokásos kilengésekkel – stagnáltak, de közben a másfélszeresére nőtt 8 év alatt a műtrágya felhasználása hektáronkénti 70 kg-ról 119 kg-ra. Tehát ugyanannak az eredménynek az eléréséhez, egyre többet kell beruházni és szennyezni. Ráadásul az élelmiszer minősége is drasztikusan romlik. Egyrészt az élelmiszer vegyszermaradványokkal szennyezett, másrészt sokkal kevesebb benne az emberi szervezet számára létfontosságú ásványi anyag és vitamin, mint a mezőgazdaság iparosítása előtt volt.

Könnyen belátható tehát, hogy az iparosított mezőgazdaság fenntarthatatlan. És ahogyan a távolsági teherszállításnak sincs meg a tiszta alternatívája, úgy az iparosított mezőgazdaságnak sincsen: nem találták fel a környezetbarát növényvédőszereket és műtrágyákat sem. Mindez természetesen nem csak a nagytáblás földművelésre igaz, a kisbirtok is sok mindenben átvette a nagybirtok környezetpusztító technológiáit. Tisztán ökológiai szempontból, azért sokkal kevésbé károsak mégis a kisbirtokok, mert azokon főként zöldség- és gyümölcstermesztés folyik. Ennek során szintén permeteznek például, de ugyanakkora területen sokkal nagyobb értéket állítanak elő, így fajlagosan a zöldségben és a gyümölcsben felhalmozott tápérték megtermelésének ökológiai lábnyoma kisebb. Emellett ezek a gazdaságok könnyebben zöldíthetőek, már ma is sok ökogazdaság létezik, szerepük egyelőre azonban marginális az élelmiszertermelésben. Ennek oka, hogy a biotermékek nem versenyképesek a piacon, egyrészt azért, mert a több élőmunkaigény miatt drágábbak, másrészt azért mert kevésbé „tökéletes” a formájuk, a méretűk és az állaguk, márpedig a mai fogyasztói mentalitás számára ezek a fontos paraméterek, a beltartalom (ízek, vitaminok, tápérték) már kevésbé. Ha tehát csak a helyi piacon kellene egymással versenyezniük a termelőknek, akkor is versenyelőnyben maradnának azok, akik a környezetszennyező technológiákat használják. A helyi piac tehát szükséges, de még nem elégséges feltétele a fenntartható mezőgazdaságnak.

Az azonban bizonyos, hogy sem a globális kapitalizmus nem fenntartható, sem pedig más olyan gazdasági rendszer, amelyben jelentős szerepe marad a mezőgazdasági termékek, a nyersanyagok, alkatrészek stb. távolsági kereskedelmének. Azonban egy helyi piacokra korlátozott kapitalizmus sem lesz fenntartható, mert a környezetpusztító technológiák használata a kapitalizmusban szükségszerűen versenyelőnyt biztosít, általában ugyanis élőmunkát vált ki, amelyet meg kéne fizetni. Megoldásként felmerülhet persze ezeknek a technológiáknak a betiltása is, egy ilyen törekvés azonban egyrészt erős ellenállásba ütközne a jelenlegi társadalmi-gazdasági körülmények közt, másrészt kevéssé lenne hatékony, mert újabb és újabb termékvariánsok piacra dobásával kijátszható lenne úgy, ahogyan azt a dizájnerdrogok esetében is láthatjuk.

c, Antiglobalista és antikapitalista fordulatra van szükség

Egy új, fenntartható gazdasági rendszer tehát csak egy antiglobalista és egyben antikapitalista fordulat után születhet meg. Az antiglobalista fordulat persze nem lehet, és nem is kell, hogy totális legyen. A jelentős anyagmozgatással nem járó termékek áramlását nem kell korlátozni. Elsősorban a szellemi termékek, az információ, a tudás a művészet, a tudomány, a politikai és vallási eszmék területén igaz ez. Az internet esetében egyenesen a kalózpártok öröksége a vállalandó: az információ és a tudás korlátok nélküli áramlása fontos feltétele a helyi, független közösségek megszületésének és fennmaradásának, mert így ezen a téren sem lesznek kiszolgáltatva sem a nagytőkének, sem az államnak vagy államszövetségeknek. Más területeken viszont a fenntarthatóság a távolsági kereskedelem radikális korlátozását, bizonyos területeken teljes felszámolását követeli meg.

Egy valóban fenntartható gazdasági-társadalmi, politikai rendszerben az olyan helyi gazdaságok és közösségek szerepe kell, hogy meghatározó legyen, amelyek: 1. önellátóak az emberi alapszükségletek – élelmiszer, energia, lakhatás – kielégítése területén 2. alapvetően nem a tőke logikája szerint történik meg az élelmiszer, az energia és a lakhatás feltételeinek folyamatos újratermelése és elosztása, hanem azt a helyi közösségek szervezik meg közvetlenül hozott, demokratikus döntésekkel, illetve a kistermelők és különféle típusú szövetkezetek együttműködésével. Az élelmiszer esetében láthattuk, hogy miért lenne jó társadalmi és ökológiai szempontból is a kisebb régiók önellátása.

Az energia és az építőipar helyi megszervezése ökológiai szempontból azért lenne fontos, mert 1. ezzel is csökkenne a távolsági kereskedelem 2. az építőiparban jelenlegi tudásunk szerint szintén a helyi anyagok felhasználását kellene preferálnunk, mert az általánosan elterjedt cement előállítása szintén jelentős mértékben hozzájárul az üvegházhatású gázkibocsátáshoz (8%). 3. ha az energiatermelésről a helyi közösség dönt, akkor nem a nagyvállalati profitérdekek lesznek döntőek, és a fenntarthatóság szempontja itt is erősebben érvényesülhet majd.

A helyi közösség jóléte és érdekei szempontjából pedig azért lenne hasznos az, hogy az energiatermelés és a lakhatás kérdésének kezelése is helyben megoldott legyen, mert így már a helyi közösség egzisztenciája jóval kevésbé fog függeni akár az államtól, akár a világpiactól. Ha a helyi közösség meg tudja oldani a saját élelmiszer- és energia-ellátását, továbbá mindenkinek képes biztosítani a lakhatását, akkor sem a kormány, sem a multik nem tudják megzsarolni, a helyieknek nem lesz muszáj feltétlenül egy gyárban robotolni csak azért, hogy meglegyen a mindennapi betevő és a tűzifa, egy újabb világgazdasági válság pedig nem taszíthatja nyomorba ismét a vidékiek millióit.

Ahhoz, hogy ilyen önellátó gazdasági közösségek megszülethessenek, a politikai struktúrák olyan radikális megváltoztatására van szükség, amelyet most sokan nyilván hajmeresztőnek tartanak. Épp azokon a területeken a legfontosabb ugyanis, hogy a hatalom, a döntési jogkörök a helyi közösségek kezébe kerüljenek, melyeket nagyrészt már a nemzetállamok is átengedtek a nemzetállamok feletti szervezeteknek. Természetesen ilyen a kereskedelem szabályozása, a pénzügy, a szociálpolitika, az adópolitika, tehát minden lényeges gazdaságpolitikai terület.

d, Radikális zöld fordulat és municipalizmus

Az ennek megfelelő politikai struktúrát a politikai elméletek, irányzatok közül leginkább a libertariánus municipalizmus írja le. Némileg leegyszerűsítve, tömören: az államokat le kell bontani, jóval kisebb területi egységekre, melyeken belül minden lényeges döntést a részvételi és a közvetlen demokrácia eszközeivel hoznak meg.

A képviseleti, parlamentáris demokrácia kiüresedéséről sokat írtak, beszéltek már, csakúgy, mint az elméleti alternatíváról: a bázis-, a részvételi- és a közvetlen demokráciáról. Európában azonban ezek az elméletek többnyire elméletek maradtak csak. A mostani politikai struktúrán belül, egy-egy magasabb szerveződési szinten, tehát nemzetállami vagy európai szinten történtek kísérletek, melyek vagy elbuktak vagy eltorzultak. Az európai kísérletre a Janisz Varufakisz – rövid ideig pénzügyminiszter volt a görög Syriza kormányban – fémjelezte mozgalom az egyik példa, amely eleve európai szinten, az internet segítségével próbált megszerveződni, de nem vált jelentősebb politikai tényezővé. A nemzetállami szinten szerveződő internetes demokrácia kísérletére az 5 Csillag Mozgalom a példa, amely kormányra is került Olaszorszában, belső működése azonban ekkorra már eltorzult (egy jól szervezett mag egyre hatékonyabban tudta manipulálni a belső, netes pártszavazásokat), mostanra pedig a párt elvesztette rendszerkritikus jellegét is.

A tanulság az, hogy az internet hatékonyan segítheti a demokratikus vitákat, kiterjeszti egy-egy közösség belső, kommunikációs lehetőségeit, de csak akkor és csak addig, amíg a közösség offline is létezik: a tagjai ismerik egymást, máshogyan is kommunikálnak és együtt dolgoznak is közös célokért. Ezért a képviseleti demokrácia radikális megreformálása vagy épp leváltása is csak helyi szinten kezdődhet el. A mai Magyarországon is megfigyelhető, hogy kisebb településeken nagyobb az állampolgárok politikai aktivistása: önkormányzati választáson, helyi népszavazásokon, helyi vitafórumokon is nagyobb a részvételi arány. Ez nem csak azért van így, mert az emberek jobban ismerik egymást, mint a városokban, hanem azért is, mert a helyi önkormányzatoknak nagyobb a szerepük az emberek hétköznapi életét is jelentősen befolyásoló gazdaságpolitikai kérdésekben (közmunka megszervezése vagy a kistermelők piacra jutásának segítése). Joggal feltételezhető tehát, hogy ha ezeknél a kérdéseknél még sokkal jelentősebb gazdaságpolitikai kérdésekről is a helyi közösség fog dönteni, akkor a részvétel aránya még jobban emelkedni fog minden településen, a városokban is.

A helyi közösség gazdaságpolitikai szerepe a libertárius municipalizmus szerint a cégek irányítására is kiterjed, vagyis a fordulat a tulajdonviszonyok terén is bekövetkezik, az állami és magántulajdonban lévő termelőeszközök a helyi közösség (pl. egy közvetlen demokratikus módszerekkel irányított falusi önkormányzat) kezébe kerülne. Ha a mai magyar valóságból indulunk ki, akkor elég nyilvánvaló, hogy a családi vállalkozások, kisbirtokok kisajátítása nem fogadható el a túlnyomó többség számára (és ez nem is garantálná, hogy a rendszer túllép a kapitalizmuson, ld.: „államszocialista kísérlet”) viszont könnyen indokolható azokban az esetekben, ahol a cég tevékenysége sokakat érint, de a cég maga csak keveseket foglalkoztat. Ilyenek a közműcégek, a tűzifa-telepek, a nagyobb építőipari cégek és legfőként a nagybirtokok, melyek jelenleg a termőterület nagy részét foglalják el.

Az 50 hektár feletti birtokterületeknek az önkormányzat tulajdonába kell kerülnie, ezután pedig a közösség egészének kell közvetlenül döntenie arról, hogy a termőterületet miképp hasznosítják. Ha van rá igény, egy részét kioszthatják azoknak, akik családi gazdaságokat alapítanának, csak ehhez eddig nem elég földjük/pénzük. De senki nem kaphatna többet annál, amennyit a családjával, bérmunka nélkül meg tud művelni és feltétel kell legyen az is, hogy a gazdálkodás fenntartható legyen. Újraerdősíteni is kell, részben az eredeti ökoszisztémák helyreállítása, részben a helyi lakosság tűzifa igényének kielégítése céljából. A munkanélküliek és a jelenlegi közmunkások foglalkoztatásának céljából szövetkezeteket is kell alapítani, melyek egy-egy viszonylag kis területen is képesek jelentős mennyiségű és jó minőségű élelmiszert előállítani, pl. de zöldséget-gyümölcsöt. De foglalkozhatnak állattartással is. Hasonló kezdeményezésekre eddig is volt már több példa a magyar vidéken. A fennmaradó terület (persze az új erdőkkel együtt) az önkormányzat tulajdonában maradhatna. Ezzel egyrészt biztosítani lehetne a helyi közösség gabonaellátását, másrészt viszont megszüntethetnék a takarmánytermelést és nagyüzemi, ipari jellegű állattartást, majd a terület egy részén visszatérhetnének a hagyományos legeltető gazdálkodáshoz. Ez azért fontos, mert a helyi közösség egészének felelősséget kell vállalnia a termőtalaj minőségének fenntartásáért, ez pedig úgy oldható meg a legkönnyebben és a legbiztosabban, ha visszatérünk a legeltető állattartáshoz.

Ezen túl természetesen a helyi közösség ellenőrzése alá kell helyezni a globális cégbirodalmak egyes egységeit, és azokban olyan termékek gyártására kell átállni, melyeket a távolsági kereskedelem globális hálózatainak jelentős mértékű igénybevétele nélkül elő lehet állítani. Ez természetesen az ipari termelés csökkenéséhez fog vezetni (ami ökológiai szempontból szükséges), de a feleslegessé váló munkaerőt fel fogja tudni szívni az ökogazdálkodás, melyre ezzel egy időben át kell térni.

 e, A piaci alapú pénzrendszer alternatívája

Kérdés persze, hogy ez a modell fenntartható-e pénzügyi-gazdasági szempontból, nem indulna-e el újra a birtok- és tőkekoncentráció. Minden eddigi antikapitalista kísérletnek az volt az (egyik) rákfenéje, hogy bár a tulajdonviszonyokat sokszor, többféleképp is átalakították, a pénzügyi rendszer alapjai nem változtak meg, a pénz maga is áru maradt, tehát nem csak értékmérő, hanem pénzügyi műveletekkel „megtermelhető áru”. Nem változott az sem, hogy a javak elosztását az ár-bér viszonyok határozzák meg, továbbra is képződött profit, így a tőke felhalmozása ismét beindult, egyre tágabb földrajzi keretek közt, és ezért egyre gyorsuló ütemben. Az utóbbi században viszont történtek kisebb hatókörű kísérletek a pénzügyi rendszer és a termékek cseréje rendszerének radikális megreformálására. Ezek nem tanulság nélkül valóak. Korábban írtam e témáról egy cikket, ennek most csak a röviden összefoglalom a végső és legfontosabb következtetéseit:

A helyi közösségek természetesen dönthetnek úgy, hogy megmaradnak a jelenlegi pénzügyi rendszer keretei közt, továbbra is meghagyva a pénzkibocsátás és a pénzügyi szabályozás jogköreit az államoknak vagy az államszövetségeknek. Ennek az az előnye, hogy a fent vázolt, a jelenlegi helyzethez képest nagyon radikális változásokat nem tetézzük továbbiakkal, nem nehezítjük az ilyen irányú törekvések dolgát azzal, hogy a rég megszokott, természetesnek tekintett ár-bérrendszert felforgatjuk. Viszont fennáll a visszarendeződés veszélye, hiszen a tőkefelhalmozás ismét beindulhat, előbb-utóbb szétfeszítve a helyi gazdaság kereteit. Fékezhetjük ezt a folyamatot ún. helyi pénzek bevezetésével. Ez esetben a helyi közösségek átvennék az államok idevágó jogköreit, de az ár-bér rendszer továbbra is fennmaradna, a pénz áru maradna, a helyi pénzek egymáshoz viszonyított árfolyama (közvetve egy-egy teljes, helyi gazdaság *piaci értéke) pedig pénzügyi manipulációk tárgyává válhatna.

A következetes és radikális megoldás az lehet, ha olyan helyi fizetőeszközöket vezetünk be, amelyek értéke nem valamilyen piaci mechanizmustól, hanem alapvetően a közösség döntéseitől függ. A rendszer az időbankok logikája szerint épülne fel, alapegysége az egy munkaóra lehetne. A munkáért kapott fizetség így nem lehetne piaci alku tárgya, hanem ez alapján kellene fizetni. A közösség természetesen dönthet úgy, hogy a szakképzettséget, a nagyobb munkatapasztalatot vagy a vezetői felelősséget másfélszer vagy kétszeres szorzóval honorálja. Vagy úgy, hogy már a tanulást is munkának ismeri el. Ugyanakkor a termékek ára sem piaci mechanizmusoktól függene. Pontosan annyit tenne ki minden termék vagy szolgáltatás ára, amennyi munka szükséges az előállításához. A helyi viszonyok ismeretében pedig a helyi közösség állapítaná meg bizonyos időközönként, hogy melyik termék előállításához mennyi munkaóra szükséges. A helyi igények ismeretében szintén a helyi közösségek állapíthatják meg azt is, hogy egy-egy adott időszakra miből mennyire van szükség, így megelőzhetik, hogy túltermelés alakuljon ki, és megvethetik egy közösségi, gazdasági tervezés alapjait.

Ez a rendszer gyakorlatilag kiiktatja a kizsákmányolást és megakadályozhatja a tőkefelhalmozás beindulását is. Lehetővé teszi, hogy egy kisbirtokos a szezonális munkák idején hozzájusson a szükséges munkaerőhöz, de nem teszi lehetővé annak kizsákmányolását, mert annyit kell a munkásának fizetnie, amennyit az munkában hozzátett a termék értékéhez. Versenyelőnybe sem juthat a másik kisbirtokossal szemben, nem hasíthat ki magának nagyobb szeletet a piacból azért, mert többet tudott befektetni a munkaerő megvásárlásába.

Megszűnhet a környezetpusztító mezőgazdasági termelés versenyelőnye is a biotermeléshez képest. Ha ugyanis egy kg biobarack előállításához szükség munkaidőként x órát ismer el a közösség, akkor azt nem lehet feleannyiért adni – vagy csak feketén lehet ugyan, de a termékek cseréjét mindig könnyebb ellenőrizni hatóságilag, mint azt, hogy ki, mit használt fel a termelés során. Ez a rendszer természetesen a társadalmi különbségek erősödését is megakadályozhatja. Gondoljunk például arra, hogyha visszatérünk a legeltető állattartáshoz, akkor kevesebb, de jobb minőségű húst fogunk termelni és fogyasztani. Ha a piaci alapú pénzügyi rendszereket tartjuk fenn, akkor a hús nagyon meg fog drágulni, és csak egy kisebb rétegnek lesz pénze húsra, de ha egy munkaóra alapú fizetőeszközrendszert használunk, akkor a hús mindenki számára elérhető marad.

Az időbank logikájára épülő fizetőeszköz-rendszer egyik legnagyobb előnye azonban az, hogy a hatalom megszerzése nélkül is el lehet kezdeni megszervezni, a kapitalizmusban nem versenyképes biotermelők és mások összekapcsolásával, akik más termékeket, szolgáltatásokat kínálhatnak. Így a radikális zöld, municipalista mozgalom megszervezésében is komoly szerepe lehet tehát ennek.

f, Zárszó

Akármelyik utat is választjuk azonban, azt az ellenérvet nehéz elvitatni, hogy a javasolt változásoknak nincs társadalmi bázisa. Kétségtelen, ezt fel kell építeni. Ezért is javaslom megfontolásra a fenti szempontokat és javaslatokat egyrészt azoknak, akik a fenntartható gazdaság lehetőségeit, másrészt azoknak, akik a kapitalizmus alternatíváit keresik. Előbbieknek figyelmébe ajánlom azt, hogy a kapitalizmus sosem lesz fenntartható, mert a gazdasági növekedés nélkül bedől (a gazdasági növekedés pedig mindig több környezetterhelést jelent), utóbbiaknak pedig azt, hogy továbbra sem utal semmilyen jel sem arra – Marx jóslatán kívül – hogy a kapitalizmus alternatívája a legfejlettebb társadalmakban és a megapoliszokban születne meg. Eddig sem volt, és most sincs ott olyan kísérlet, amely eljutott volna akár addig, hogy akárcsak megkísérelje megváltoztatni a termelés rendszerét a fejlett, kapitalista centrumországokban. Ezzel szemben jelenleg két, földrajzilag körülhatárolható területen zajlik antikapitalista kísérlet (az egyik a zapatistáké Mexikóban, a másik Szíria északi részén, Rojavában). Mindkettő elmaradott agrárterületen született, mindkettő helyi gazdaságok és helyi közösségek, helyi tanácsok rendszere, mindkettőben kulcsfontosságú a fenntarthatóság elve, és mindkettő működőképes gazdaságilag, egyikből sem lett Venezuela.

Végezetül annyit, hogy egy, a helyi gazdaságok és független, fenntartható közösségek felépítését célul kitűző mozgalomnak nem kell rögvest a politikai hatalom megszerzésére törekednie, hogy aztán annak birtokában, annak eszközeivel felülről próbálja meg megvalósítani programját. Előbb egy elkötelezett, társadalmi bázis megszervezésére van szükség. Ez nem csak felvilágosító propagandatevékenységet jelenthet, hanem azt is, hogy a mozgalom résztvevői gazdasági önszerveződésbe kezdenek. Például időbankokat, közösségi javítóműhelyeket, mikroszövetkezeteket szerveznek, segítik a háztáji gazdálkodás terjedését és azokban a környezetbarát termelésre való áttérést. Így a mozgalom résztvevői szükségleteik jelentős részét lesznek képesek a piactól és az államtól függetlenül kielégíteni. Így ők is, mások is közvetlenül tapasztalhatják meg az ilyen törekvések előnyeit, főleg világgazdasági válságok idején, mikor vidéken majd ismét százezrek lehetetlenülnek el egzisztenciálisan. Ennél jobban pedig nem is segítheti az eszmét semmi, mert a legjobb propaganda a tett propagandája.