Progresszív erők egy Frankenstein-civilizáció védelmében

Nemrég egy fontos, kétrészes cikk jelent meg a Mércén (https://merce.hu/2022/01/22/elvtarsak-ezt-beneztuk-a-baloldal-esete-az-autoriter-jarvanykezelessel/ és https://merce.hu/2022/01/23/a-technokrata-csabitas-a-baloldal-esete-a-kozegeszsegugyi-paternalizmussal/). A szerző egyebek közt arra keresi a választ, hogy a baloldal és a woke-baloldal, az identitáspolitikai mozgalmak) miért álltak kritikátlanul az autoriter járványkezelés mellé. E kérdés megválaszolásához véleményem szerint messzebbről kell elindulni.

Ma már világszerte érzékelhető, hogy a populista jobboldallal szemben nem "a baloldal" vagy liberálisok állnak, hanem "a progresszív erők". Ezek közel sem azonosak a progresszív identitáspolitikai mozgalmakkal. Hiszen ide tartoznak a volt baloldali, a volt liberális és az álzöld pártok is, melyek szerepe meghatározó maradt a politikacsinálásban, de ide tartozik a globális gazdasági elit újgenerációs, a pénzügyi spekulációból illetve a "negyedik ipari forradalom" nyomán meggazdagodott része is, melynek érdekei sokszor ellentétesek más globális gazdasági szereplőkével (pl. Az olajiparral, vagy Kínával).

Bár a prograsszív identitáspolitikai mozgalmak aktivistái közt szép számmal találhatunk baloldali radikálisokat is, maga a mozgalom a globális kapitalizmus fenntartásában érdekelt progressszív erők és nem a rendszerkritikus baloldal táborát erősíti – hisz a nyilvánosságban ezektől az erőktől kap politikai- és médiatámogatást. Ez nem véletlen. A progresszív politikusok elsősorban azért adnak támogatást, hogy ellensúlyozhassák menekültválság nyomán megerősödött populista jobboldalt, a progresszív kapitalisták pedig egyrészt azért, hogy jóemberkedésükkel leplezni tudják a harmadik világban folytatott rabszolgatartó és környezetpusztító tevékenységüket, és továbbá azért, mert számukra kedvezőbb, ha nem földrajzi, hanem például a szexuális orientációra épülő identitás alapján szerveződőnek meg azok a fogyasztói csoportok, melyek igényeit és szükségleteit ki kell kielégíteniük, és persze azért is, mert így nem a tőkések, hanem a társadalom más csoportjai (fehér, cisz-heteró férfiak) kerülnek az elnyomó szerepébe elsősorban.

Maguk a progresszív identitáspolitikai mozgalmak a szó eredeti értelmében nem lehetnek baloldaliak, mert a forradalom eredeti szubjektumát, a munkásosztályt, nem lehet kisebbségekre lecserélni. A munkásosztály kitüntetett szerepe ugyanis a baloldali gondolkodásban a Tőke-Munka ellentétből és a bérmunkaviszonyból származtatható, mely meghatározója a kapitalista rendszer működésének. A kisebbségek hátrányos helyzete és elnyomása azonban alapvetően nem (csak) ebből az ellentétből származik, az őket érintő előítéletek többnyire még a modernitás kora előtti időkből származnak. (Erről részletesebben: https://merce.hu/2021/01/04/2015-2020-ciprasz-elvtarstol-dr-godenyig-2-resz/)... A forradalom szubjektumának lecserélésével ezért valójában feladjuk a kapitalizmus meghaladásának célját.

Nem lehet a progresszív identitáspolitika liberális sem, több okból kifolyólag sem (elsősorban a politikai korrektség és a "cancel culture" miatt). Az erőszakos, autoriter járványkezelés támogatása pedig egészen biztosan kizárja azt, hogy a magukat (még) liberálisnak nevező pártokat, közéleti szereplőket, médiumokat továbbra is liberálisnak tartsuk. A globális nagytőke korábban a neoliberális ideológiát támogatta, ma már azonban a vagyon- és a tőkekoncentráció olyan magas szintet ért el, hogy már nem érdekük a globális szabadpiac fenntartása, sokkal inkább az, hogy közvetlen befolyást szerezzenek a politikai folyamatokban és a gazdasági élet szabályozása az ő érdekeik szerint alakuljon.

A progresszív identitáspolitika ezért leginkább a fügefalevél szerepét tölti be, azt leplezi, takarja el, hogy a baloldal és a liberalizmus is feladta eredeti projektjének lényegét: az emberiség emancipációját. A szabadság, egyenlőség és testvériség eszményeinek érvényesítése volt eredetileg mindkét politikai irány legfőbb célja, míg azonban a liberálisok szerint a szabadpiaci kapitalizmus, a baloldal szerint a kapitalizmus meghaladása volt ennek a záloga. Ez egy alapvető, lényegi különbség, ugyanakkor mindkét tábor túlnyomó része e folyamat nélkülözhetetlen eszközének, hordozójának látta a modernizációt, az iparosítást, a gazdasági növekedést, a globalizációt, az urbanizációt és a tudományos eredményeken alapuló technológiai fejlődést..

Legkésőbb mostanra azonban világossá kellett, hogy váljon: ezek a folyamatok egyrészt egy ökológiai katasztrófába sodortak minket, szélsőséges mértékűre növelték a társadalmi egyenlőtlenségeket, miközben a parlamenti demokráciák weimarizálódtak, a szabadságjogok pedig egyre inkább korlátok közé szorulnak a nyugati társadalmakon belül is, és egyre jellemzőbbé válik az emberek hétköznapi életének tömeges megfigyelése, s most már ennek összekapcsolása fegyelmező, jutalmazó és büntető rendszerekkel – ez először Kínában fejlődött ki (társadalmi pontrendszer), de most már, az oltásigazolványok bevezetésével megjelent nyugaton is.

A globális kapitalista rendszer és a fogyasztói társadalom globálisan uniformizál, az egyének tömegeit bármikor lecserélhető munkaerővé, és mintakövető fogyasztóvá degradálja: mindez aligha egyeztethető össze az egyéni szabadság kiteljesedésének, az egyén önmegvalósításának liberális eszményével és céljával.

Emellett a kapitalizmus meghaladása is távolabbinak tűnik, mint valaha. A korábban a forradalom szubjektumának tartott munkásosztály ma már aligha alkalmas erre a szerepre, egyrészt azért, mert ma már nemcsak a dolgozó egyének cserélhetők le, hanem komplett üzemek is, hisz már ezek is csak a végtermék előállításának egy-egy rövidebb fázisát végzik el, és a globális terméklánc-hálózatokban könnyen létesíthető helyettük egy másik (a tőke elszakadt a területtől, és oda megy, ahová akar ld.: Zygmunt Bauman: Globalizáció. Szukits Könyvkiadó, 2002). Másrészt a nyugati munkásosztály fogyasztóként is érdekeltté vált a globális kapitalizmus fenntartásában, a jólét formáit és normáit a fogyasztói társadalom határozza meg számára. (Ezért is merülhetett fel, hogy mint forradalmi szubjektumot is lecseréljék – csakhogy a centrumországok kisebbségeire nézve is igaz, ami a munkásosztályukra, legalábbis a fogyasztói jóléthez való ragaszkodás tekintetében). A tőke érdekeinek megfelelő irányba terelt fogyasztás pedig éppúgy a rendszer fenntartását, működését szolgálja, mint a termelés, így a bérmunkás szabadidejét is jórészt bekebelezi a rendszer.

Marx szerint az eljövendő kommunizmus gazdasági alapjait megteremti a "termelőerők szakadatlan fejlődése", amely biztosítja majd, hogy mindenkinek mindenből juthat épp elég. Ezzel szemben azt látjuk, hogy épp az alapszükségletek (élelmiszer, lakhatás) területén mutatkozik súlyos hiány.

Hogy mit hoz a jövő, azt sajnos a 19.század egy másik nagy gondolkodója, aki az egyenlőség eszméje kritikusának, sőt ellenségének számított, pontosabban látta:

"Ha már a kezünkben van a Föld elkerülhetetlenül küszöbönálló gazdasági össz-irányítása, akkor az emberiség gépezetként ennek a szolgálatában a legjobb értelmét találhatja meg, úgy kell elképzelnünk, mint hatalmas óraművet, amely kicsi, és egyre finomabb, egymásba kapaszkodó, apró fogaskerekekből áll, mint minden uralkodó és parancsoló elem fölöslegessé válását, mint hatalmas erő-egészét, melynek egyes faktorai minimális erőket és minimális értékeket képviselnek" Szerinte ezt a bizonyos legjobb értelmét persze az Übermensch felbukkanása jelenthetné, ám ezt egyáltalán nem látja szükségszerűnek: " Morálisan szólva, ez az össz-gépezet, minden kerék összetartozása jelenti a maximumot az ember kizsákmányolásában, de olyan embereket feltételez, akikért ennek a kizsákmányolásnak értelme is van.....Látjuk, ami ellen harcolok, nem egyéb, mint a gazdasági optimizmus: mintha szükségképpen növekednie kéne mindenki hasznának mindenki fokozódó költségeivel/kiadásaival. Szerintem mindennek az ellenkezője igaz: mindenki költsége/kiadása bizonyos össz-veszteségben összegződik: az ember csekélyebb lesz. Így nem is igen tudjuk már, mire szolgált voltaképpen az egész hatalmas folyamat"(ld.: Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002, 372p.)

Maga a gépezet tehát semmilyen célt nem szolgál, miközben annak alkotóelemei (vagyis mi) egyre inkább alárendelődünk az egésznek, annak funkcióivá redukálva és degradálva. Mindaz, ami eredetileg az ember felszabadítását, emancipációját szolgálta volna, ma már az ember és a társadalom feletti uralomra tett szert. Nem mi irányítjuk a gazdaságot, hanem a gazdaság gépezete irányít minket. Persze vannak, akik most is az emberi faj átalakulásáról vizionálnak, mint hajdan Nietzsche, ám ez esetben az átalakulás/átalakítás sem szolgál mást, mint hogy még tökéletesebben illeszkedő darabkái legyünk a gépezetnek (Ennek szélsőséges példája: Elon Musk, aki chipeket ültetne az emberek agyába).

Civilizációnk valójában egy Frankenstein civilizáció. A haladás eszközből öncéllá vált. Ezt a döntő változást fejezi ki nyelvileg az, hogy baloldal és liberalizmus helyett progressszív erőkről beszélünk. A haladás célját meghazározó ideológiák helyett a haladást, mint öncélt kijelőlő megnevezés lett a domináns. Miután az eredeti, eszmei célt a két politikai irányzat jórészt feladta, de mindkettő fenntartotta a haladáshoz, a globalizációhoz, a modernitáshoz és az urbanizációhoz való ragaszkodását, könnyen egységes táborba olvadhatnak össze. Hozzájuk csatlakoznak az ün. Zöld pártok is, melyek néhány évtized alatt feladták rendszerkritikájukat, és azt a "fenntartható növekedésű" és a "zöld kapitalizmus" illuzórisztikus elképzeléseire cserélték

Azt azonban sem ők, sem az időnként antiglobalista húrokat pengető jobboldal sem tagadják, legfeljebb elhallgatják, hogy "az egész, hatalmas folyamat" mozgatója most sem más, mint a tőke logikája, a kényszeres profitfelhalmozás, melyet az ember és a természet kizsákmányolása tesz lehetővé.. Továbbra is egy kapitalista rendszerben élünk, ezért Marx áruérték-kritikája továbbra is érvényes.

Érvényes azonban emellett Nietzsche értékkritikája (a morális, a vallási, a filozófiai érték kritikája )is. Az aszketikus ideál rabszolgamoráljának legfőbb értékekként tételezett erényei – engedelmesség, alázatosság, önzetlenség, önfeláldozás – teszik ugyanis lehetővé azt, hogy mintegy kétezer éves előkészítés után az egyének, de akár egész közösségek is egy hatalmas gépezet fogaskerekeiként működjenek.

Amikor jobbról vagy balról a fogyasztói társadalmat hedonizmusáért, az egyének önzéséért ostorozzák, csak a felszínt érik a csapások. A fogyasztói társadalom vívmányai, áldásai ugyanis csak kompenzációk azért, mert a tömegek beletörődtek a bérmunka vagyis a bérrabszolgaság tényébe. Ez a jóléti társadalom megszületése előtt egyáltalán nem volt ennyire egyértelműen így. Másrészt a bérmunkás fogyasztóként is a rendszert szolgálja: szabadidejének nagy részét is különféle kapitalista cégek (kereskedők, szórakoztatóiparosok) által felépített keretek közt éli le, olyannyira, hogy a profitfelhalmozók a privátszférájába is behatolnak, és adatokat gyűjtenek róla, lehallgatják, profilképeket alkotnak róla, hogy minél hatékonyabban alakíthassák és manipulálhassák fogyasztói szokásait, tehát tulajdonképp majdnem minden percét, amit éberen, nem a munkahelyén tölt. Mi más lenne ennek elfogadása, mint ön-feladás? Cserébe persze ezért vagy azért, melynek birtoklása aztán szintén csak szorosabban láncol a gépezethez.

Azoknak pedig, akiknek továbbra is szükséglet az ideológiai harc, az értékek ütköztetésének közpolitikai gyakorlata: ott van jobboldali vagy a progresszív identitáspolitika. A ideológiai maradékok mélyén pedig hibernálva ott lappanganak az aszketikus ideál erényei, hogy aztán vészhelyzet, például egy világjárvány idején, mint dzsinn a palackból szabaduljanak megint a világra. 

2. A tudomány, mint vallás

A keresztény vallás és az egyházak már a 19. században elvesztették világi hatalmukat, napjainkra pedig társadalomszervező, kultúraformáló szerepük és erejük is szinte teljesen megszűnt Európában. A 19. századtól végig a 20.századon keresztül elsősorban a politikai ideológiák töltötték be az egyház mögött maradó űrt, ám mostanra, hogy a baloldal és a liberálisok nagy része is feladta az emberiség emancipációjának projektjét, mely bizonyos mértékig célt és értelmet adott a hétköznapok küzdelmeinek, a gazdasági fejlődésnek és a történelemnek is, újra hatalmas vákum született a vallás és az ideológiák helyén. Ezt az újra megnyíló tágas hasadékot igyekeznek kitömni most a tudomány újsütetű kultuszával és a "tudományba vetett hit erősítésével", mely állítólag biztosítani fogja civilizációnk fenntartását és további "fenntartható fejlődését".

Mikor az új vallás eme első tételeit felállítják, akkor egyúttal el is fedik, szinte hozzáférhetetlenné teszik az alaptételek fontos előfeltevéseit, nevezetesen azt, hogy jelenlegi civilizációnkat érdemes és kívánatos is fenntartani, továbbá azt is, hogy a tudományos technikai fejlődés és a gazdasági növekedés önmagában jó és kívánatos. Ezek az alapvető kérdések nem tartoznak ugyanis a tudományok hatáskörébe (legfeljebb a filozófiáéhoz), felvetésük így eleve megkérdőjelezné a tudomány mindenhatóságát és abszolút, kizárólagos illetékességét az igazság megállapítását illetően Ezzel az elhallgatással ugyanakkor sikeresen kelthetik azt a benyomást is, hogy ezeket a kérdéseket illetően teljes a társadalmi konszenzus. Holott épp most, amikor egyre többekben tudatosodik, hogy egy súlyos ökológiai válságot idlzett elő a modern civilizáció felépítése és kiterjesztése, lenne szükség ezeknek a kérdéseknek a megvitatására.

A tudomány kitüntetett szerepe persze nem véletlen. Gyakran hangoztatott tény, hogy a modern civilizáció megszületését, az ipari forradalmat, a végteleníthetőnek gondolt kapitalista gazdasági növekedést, profitfelhalmozást, az emberi élet kényelmesebbé válását és az emberiség földrajzi mobilitásának sokszorosára emelését mind-mind tudományos felfedezések tették lehetővé, amellett, hogy érvényesülni tudott a tőke logikája is. A tudományos eredmények gyakorlati alkalmazásának hatékonysága pedig természetesen a tudomány tekintélyének emelkedésével járt. A gyakorlati eredmények igazolták a tudományos felfedezések igazságát, és így azt is, hogy a tudomány hivatott dönteni arról, mit fogadunk el igaznak, és mit nem. Ezzel a tudomány fokozatosan átvette a monoteista egyházak talán legfontosabb funkcióját. Ezt az évszázados folyamatot, ezt a váltást, az tette lehetővé, hogy a monoteista vallások és a fokozatosan megszülető tudományvallás közös előfeltevése a "magánvaló igazság" feltételezése, mely az embertől függetlenül létezik, és csak egy tekintély (egyház, tudomány). kinyilatkoztatásai útján férhetünk hozzá.

Új morált a tudományvallás nem talált fel, megteszi neki a régi is, néhány identitáspolitikailag szükséges módosítással. A progresszív pápa szerint "az oltakozás erkölcsi kötelesség". Ezzel egyfelől az egyház feje elfogadja, hogy adott helyzetben a tudomány előjoga az igazság megállapítása, és ennek gyakorlati érvényesítéséhez felajánlja a saját morális tekintélyét. Mi több, világi hatalmának szimbolikus maradványaira támaszkodva a Vatikánban kötelezővé teszi az oltást, tehát az erkölcsi kötelességet nyomban jogi kényszerré is változtatja. Mindebben Szent Ágoston szelleme köszön vissza, aki már a kereszténység államvallássá válása után fogalmazta meg, hogy a jöt rákényszeríteni az emberekre helyes. A keresztényüldőzés jogtalan, de a pogányüldözés helyes. A tudomány elnyomása jogtalan, de a tudományban kételkedő hangok elhallgattatása jogos. A pogányokra rá kell kényszeríteni a keresztséget, az oltatlanokra pedig az oltást. A trón (az államhatalom) pedig örömmel szentesíti az oltár és a katedra (avagy a kémcső?) e szövetségét, hisz tudja, hogy "a keresztényeken uralkodni könnyebb, mint a nem keresztényeken"(in: F. Nietzsche: id. Mü 105.p.)

A tudományos testületek az egyházhoz hasonló hierarchiába szerveződnek, új tagjaik felvételéről maguk döntenek, lényegében minden generáció maga választja ki a következőt. A régi egyháztól eltérúően azonban a tudósok testületei nem rendelkeznek világi hatalommal és saját vagyonnal sem. Ha az egyelőre még inkább csak elképzelt ún. "tényellenőrző bizottságok" közhatalmi funkciókat kapnak, és tagjaikat legalább részben tudományos testületek delegálják, akkor juthatnak majd közvetlenül hasonló hatalomhoz, mint egykor az Egyház inkvizítorai.

Egyelőre azt, hogy a közéleti dikurzusban kik játszhatják el a szakértő szerepét, elsősorban a kormányok, a tőke és a média határozza meg. A tudományos kutatások egyre drágábbak, a számlát pedig szintén a kormányok és a kapitalisták fizetik, akik így döntő módon képesek befolyásolni azt, hogy végül miből lesz tudományos igazság. Míg a középkorban az egyház autonóm, a vilgi hatalomtól független erőközpont volt, addig ma a Tudomány sokkal függőbb helyzetű, a gazdasági elitnek és általában a tőkének pedig még sosem volt ekkora hatalma az igazságról és a morálisan helyesről folytatott diskurzus fölött. A Tudomány tekintélyének megemelése és a tudományos igazság értékének abszolutizálása ezt a tényt fedi el, miközben a tőke érdekeinek érvényesítáését még hatékonyabbá teszi. Amit kiválóan illudztrál az a tény, hogy a Pfizer 2021-ben 36milliárd dolláros profitra tett szert, a világ 10 leggazdagabb emberének vagyona pedig megdoplázódott a járvány ideje alatt.

A járványkezelés fő bakoldali kritikusának számító Agamben lényegretörően írja le (https://drot.eu/giorgio-agamben-az-orvostudomany-mint-vallas) miként korlátozza, szabályozza és ritualizálja hétköznapi életünket az orvostudomány mint vallás, mióta a járvány felütötte a fejét.(amihez persze a média és a hatóságok aktív segítsége, jóváhagyása is szükséges). Látja azt is, hogy az Egyház behódol a tudományvallás előtt, ám abban szerintem téved, hogy a kapitalizmus is meghátrált volna előtte, akár egy percre is. A tőke veszteségei túlnyomórészt az első hullám idejéből származnak, és a lezárások következményei. A határlezárások, a távolsági kereskedelem akadozása és az ideiglenes gyárbezárások eredményei. Ezek a járáványvédelmi intézkedések azonban sokkal régebbi járványvédelmi gyakorlatokat követnek, már a középkorban alkalmaztak hasonlókat, jóval a modern orvostudomány megszületése előtt. Most csak azért kerülhettek elő, mert a tudománynak még nem volt ideje más védekezési módok (elsősorban az oltások) kifejlesztésére. A hatalmas gazdasági visszaeséssel szembesülve azonban az államhatalom és az orvostudomány is megtett mindent, hogy ezek a veszteségek ne ismétlődhessenek meg újra, a második hullám idején a lezárások már inkább csak a vendéglátószektort sújtották a gazdaság ágazstsi közül, melyben még a kkv-k szerepe a domináns.

Amikor Greta Thunberg felszólít, hogy "Egyesüljünk a tudomány zászlaja alatt!", akkor ezt a tekintélyt – öntudatlanul is – annak megalkotóival szemben szeretné kijátszani, hasonlóan a Szentírásra, Jézus Krisztus életére hivatkozó középkori eretnek purifikátorokhoz.Ere az alapvetésre azonban nem lehet alapozni egy valóban rendszerkritikus mozgalmat. Egyrészt azért nem, mert a tudomány valójában a Tőke foglya, és idővel le is szállítja a megrendelő számára kényelmes álmegoldásokat, például az elektromos autót, ami máshogyan szennyez. Másrészt azért nem, mert az ökológiai válságról szóló és valóban nélkülözhetetlen tudományos diskurzusba való belefeledkezés megakadályozza, hogy reflektáljunk arra a nagyon is nyilvánvaló tényre, hogy a tudomány felfedezései, azok igazságértékének abszolutizálása, majd gyakorlati hasznosítása nélkül az ökológiai válság nem is létezne jelenlegi formájában..

A mainstream közbeszéd az éghajlatváltozás és általában az ökológiai válság fő okát abban véli felfedezni, hogy a fogyasztói szokásainkban az ember önző és hedonista természete (örök-romlott természete) tükröződik, ily módon olcsó moralizálással kerüli meg a rendszerkritikát.- ahogyan általában tette azt a legutóbbi kétezer évben. Pedig, mint fentebb már írtam, a 21. századi bérabszolga-fogyasztó életformája is rengeteg önfeladással jár, még akkor is, ha csak a centrumországok jóléti társadalmairól beszélünk. A presztízsfogyasztás hajszolása sokkkal inkább trend- és divatkövetés, tehát igazodási kényszer, mintsem egyéni önzés eredménye. A csordaösztön munkálkodik itt, akárcsak a tőzsdéken, nem valamiféle individualista hedonizmus. Pontosabban: marketingvezérelt csordaösztön ez, melyet mesterségesen gerjesztett szükségletek vonzanak, irányítanak. A cél mindig a fogyasztás növelése, mert csak ezen keresztül lehet fenntartani a gazdasági növekedést, melynek hiányában a realizált profit mennyisége csökkenni kezd és a kapitalista rendszer egy újabb, ha nem a végső gazdasági válságba süllyed.

Világos lehet tehát mindenki számára, aki fenntartja a rendszerkritikai megközelítést, hogy az ökológiai válságért elsősorban a gazdasági növekedés, a kényszeres profitfelhalmozás, tehát a kapitalista gazdaság működése a fő felelős, hisz a végtelenített gazdasági növekedés igényével az a tény áll szemben, hogy bolygónk természeti erőforrásai végesek.

De ez a folymat élképzelhetetlen a tudományos felfedezéseken alapuló technológiai fejlődés nélkül – ez az oka, annak, hogy a tudomány tekintélye folyamatosan erősödött az utóbbi kézszáz évben.. Mivel a gazdaság hatékonyságának növekedése igazolni látszott a tudományos felfedezések igazságértékét, ezt az igazságértéket abszolutizáltuk, s így minden aggály nélkül kezdtük el és folytattuk a tudományos eredmények gyakorlati hasznosítását. Azt azonban csak majdnem 200 évvel az ipari forradalom kezdete után fedezte fel a tudomány, hogy például a fosszilis energiahordozók használata éghjlatváltozáshoz vezet: a tudományos-technológiai fejlődés hosszú távú mellékhatásai, csak sokkal később lettek igazán érzékelhetők. A tudományos felfedezések "forradalmasították" a mezőgazdasági termelést is. Felfedezték például, hogy a nitrogén mesterséges adagolásával nagy mértékben növelhetőek a termésátlagok.. Arra már csak évtizedekkel később jöttek rá, hogy a termőtalajt sok milliárdnyi baktérium és gomba lakja, és ezek segítsége nélkül a növények nem tudják felvenni az ember számára szükséges tápanyagokat. Ezeket a talajlakókat azonban épp a rendszeres műtrágyázás és vegyszerezés pusztítja nagy mértékben. Miközben tehát a tudomány eredményeinek alkalmazásaával növeltük a termés mennyiségét, hosszú távú mellékhatásként az élelmiszer minősége, tápanyagértéke töredékére csökkent.

A tudományos-technológiai fejlődés eredményeire épülő modern civilizációnk szinte minden eleme környezetszennyező. Nincs olyan termelési ágazat, amely ne terhelné súlyosan a környezetünket – szükségleteinket pedig túlnyomórészt áruvásárlással tudjuk csak kielégíteni, mert a személyes vagy kisközössségi önellátást a modern társadalmakban tólnyomórészt felszámolták.

Az ökológiai válság úgy is leírható, mint tudományos eredmények alkalmazásának nem szándékolt és előre nem látott negatív következményeinek, hosszú távú negatív mellékhatásainak összessége. Egy-egy tudományos felfedezés ugyanis mindig csak a valóság, a természet egy-egy kisebb darabkájára derít fényt. Ezzel azonban nem igen foglalkoztunk, mert a tudományos tényeket önmagukban álló, magánvaló igazságokként kezeltük. Pedig valójában ezek a tények mindig relatívak és viszonylagosak, mert olyan, rendkívúl bonyolult és összetett összefüggésrendszerekbe ágyazódnak, melyekre egy-egy tudományos felfedezés aligha vethet fényt összességében. Azt hisszük, hogy a tudomány újabb és újabb felfedezéseivel újabb és újabb lépéseket teszünk a teljes megismerés, az abszolút tudás megszerzése, alkalmazásukkal pedig a természet meghódítása felé, pedig valójában minél több dolgot ismerünk meg, annál több ismeretlenbe botlunk, majd annál több élő, orginikus szervezetet roncsolunk szét, amit csak akkor veszünk észre, amikor már teljesen belegabalyodtunk a következményekbe, és súlyosan belebetegedtünk a hosszű távú mellékhatásokba.

A szén-dioxid és a metán alig néhány tizedszázalékát adják bolygónk légkörének. Ezt az arányszámot növeltük jelentős mértékben, ám így is csak néhány tizedszázalékkal változtattuk meg a Föld légkörét – az éghajlatváltozás mégis a bolygó lakhatatlanná válásával fenyeget. Most már persze a tudomány rávilágított, hogy ez miként lett lehetséges, de csak utólag, egy már bekövetkezett jelenség okait kutatva, egy determinációs logikát felfedve. De hogy hány és hány hasonlóan előre nem látható determinációs lánc lehetséges még, azt senki sem tudja megmondani. Minimális eltérés a bemeneti oldalon, maximális eltérés a kimeneti oldalon. Ennek lehetségessége a káoszelmélet alaptétele, s egy olyan világképet sugall, amely ellentétes az objektív, "magánvaló igazság" létezésére alapuló, és az abszolút megismerés ábrándját kergető tudományvallás viágról alkotott képével.

3. Oltás-apartheid és digitális disztópia

Az eddigieket summázva és legelső kérdésünkhöz visszatérve: a baloldal és a liberalizmus helyén, annak szellemi, tárgyi, infrastrukturális bázisán egy új politikai ideológia születtett: ez a progresszivizmus, amely a társadalmi, gazdasági és tudományos technológiai fejlődést öncélnak látja és láttatja, és melynek fontos eleme a tudományvallás, melyről a szerző által is hivatkozott Agamben is értekezik. A történtek arra világítanak rá, hogy az új ideológiának ez az eleme fontosabb, mint a progresszív identitáspolitika. A tudományvallás az egyik legfontosabb eszköze ugyanis annak, hogy a további gazdasági növekedést fenntartsuk, és megerősítsük a modernizáció,urbanizáció, globalizáció szentháromságát, amely a progresszív ideológia értékrendjének alapja. A Tudomány a járványkezelés során – annak korai pánikszerű stádiuma után – sem tett mást, mint hogy ezt a célt segítse, elsősorban a vészhelyzeti vakcinák kifejlesztésével.

Agamben és Szíjártó írásai hiánypótló jellegűek. Baloldali szempontból is rávilágítanak arra, hogy a hatalom és a járványkezelés szolgálatában állló tudomány miként vetette alá hétköznapi életünket egyetlen, abszolutizált célnak, a "betegségmentes" társadalom utópiájának, és ez miként vezet a szabadságjogok leépüléséhez, alattvalói attitűdők kialakulásához, a digitális disztópia bevezetésének első lépéseihez. De meg kell jegyeznünk, a biztonság iránti igény abszolutizálása már az identitáspolitikai mozgalmakban is megvan, éspedig a "space safe" fogalmában, s ahogy az autoriter járványkezelés, úgy ez is szabadságkorlátozásokhoz, például cenzúrához, az öncenzúra kikényszerítéséhez és a társas viselkedést szabályozó illemkódexek megszületéséhez vezet.

Az autoriter járványkezelés kritikáinak azonban még számos vakfoltja, problémája van. Az egyik, hogy nem reflektálnak arra, hogy mi a kapcsolat a járvány és az ökológiai válság egésze közt. A másik,hogy nem vizsgálják a járványkezelés eszköztárának változásait, egy kalap alá véve, a "covid-rezsim" megnyilvánulásaként címkézve mindent 2020 márciusától 2022 januárjáig. A harmadik, hogy nem igazán képesek felvázolni az autoriter járványkezelés alternatíváját.

Kezdjük ez utóbbival. Ha nincsenek korlátozások, akkor a járvány akadály nélkül terjedt volna, és ez ugyanúgy a rosszabb társadalmi helyzetűeket sújtja, mint a korlátozások. Jól hangzik az a felvetés, hogy a mindenkit érintő korlátozások helyett a veszélyeztetett csoportok védelmére kellett volna koncentrálni, de nehezen képzelhető el, hogy miként lehetett volna alkalmazni ezt az elvet olyan előregedő társadalmakban, mint az európaiak. Magyarországon ráadásul az alapbetegségekben szenvedők is sokan vannak, így összességében 4-5 millióra is teszik a veszélyeztetett csoportokba tartozók számát.

A koronavírus eredetéről és a járvány természetéről még mindig keveset tudunk, de szerintem állítható, hogy ez is az ökológiai válság része. A hivatalosnak számító verzió szerint a vírus állatról terjedt át emberre, és annak, hogy ennek lehetősége megnőtt, a klímaválrtozás és/vagy az ökoszisztémák pusztítása a fő oka. Elképzelhető ugyanakkor az is, hogy a vírus "laborszökevény". Sőt, az a tény, hogy a vírus épp egy olyan virológiai intézet közelében terjedt el először, ahol koronavírusokkal, és azok genetikai maipulációjával kísérletezgetnek (részben) amerikai pénzből, iknább ezt a verziót teszi valószínűbbé. Másképp ugyan, de ez esetben is az történhetett, hogy az ember a tudomány eszközeivel nekifogott a természet átalakításának és ez előre nem látott, nem szándékolt következményekhez vezetett. Akár az előbbi, akár az utóbbi verzió az igaz, a probléma győkere ugyanaz.

De egy vírus megjelenése még nem feltétlenül vezet világjárványhoz. A vírus nagy fertőzőképessége mellett (amely lehet, hogy genetikai manipuláció eredménye) ehhez a globalizáció által teremtett körülmények kellettek. Sok millió emner, és sok milliárd tonna áru cirkulál rendszeresen országok, kontinensek közt. Ilyen léptékű tömegmozgásra a történelemben sosem volt példa. Nyilvánvaló egyfelől, hogy enélkül világjárvány ilyen gyorsan nem alakulhatott volna ki, másfelől pedig, hogy a vírus globális szétterjedése megkönnyítette újabb és újabb mutációk megjelenését. Mi történt volna, ha történetesen egy sokkal halálosabb vírus terjed el ilyen viharos gyorsasággal? Ha le is cseng ez a járvány, jöhet egy másik. A globalizált civilizáció valószínűleg járványügyi szempontból sem fenntartható, könnyen lehetséges, hogy az emberi mobilitásnak biológiai korlátai is vannak. És tegyük hozzá: ez a mobilitás környezeti szempontból is nagyon kártékony.

Az emberek mozgását többféle dimenzióban is korlátozni lehet. A másokkal való fizikai kapcsolattartás, az éjszakai kijárási tilalom, a játszóterek vagy a kávézók teraszainak élezárása járványügyi szempontból nem sokat javíthatott a helyzeten (klímaváltozás tekintetében pedig teljesen értelmetlen, ugyanakkor tovább fokozta a társadalom atomizációját, az emberek egymástól való elszigeteltségét, az elidegenedést és durván rombolta az emberi kapcsolatrendszereket ill. a kapcsolattartást virtulissá teszi, megfigyelhetővé, manipilálhatóvá változtatja. A depresszió, az alkoholizmus terjedése, az öngyilkosságok és a családon belüli erőszak áldozatai számának növekedése nagyrészt ezekből az intézkedésekből fakadnak, melyek gyakorlatilag bezárják az embereket a lakásukba.

A repülőjáratok felfüggesztése, a plázák, a nagy bevásárlóközpontok bezárása, a határzárak és az ennek következtében szükségessé való gyárbezárások viszont más lapra tartoznak. Ha következetesen alkalmazzák, és még időben vezetik be ezeket, akkor hatékonyak lehetnek. Az első hullám idején, Európa keleti felén még időben történt ez meg, így minimalizálni lehetett az áldozatok számát. Magyarországon az első hullám idején 600-an haltak meg, (miközben nyugaton későn történt ez meg a járványhelyzethez képest), de őssszel már késtek az intézkedések, és a gazdaság működését, a távolsági kereskedelmet már nemigen éreintették (kivéve a vendégláótipart). Az akkori, majdnem fél évifg tartó korlátozások csak az emberek életét nyomorították meg, de a járvány dühöngését nemigen tudták megszelidíteni. Mindennek következtében a 2. és a 3. hullám idején 30 ezren haltak meg, és még az oltáskampány utáni negyedik hullámban is majdnem tízezren.

Természetesen ezeknek a korlátozásoknak is súlyos ára van/volt: ez pedig a gazdasági válság. Ám jelentős részben épp ennek volt köszönhető a járványhelyzet talán legpozitívabb hatása: A GDP visszaesésével arányosan ugyanis a a környezetszennyezés is csökkent. Nagyobb mértékben, mint eddig bármikor. A zöld technológiákra való áttérés – melytől általában a klímaválság megoldását várják, eddig egyetlen évben sem tudta csökkenteni a károsanyag-kibocsátást (legfeljebb egyes országokban, ám a csökkenés ott is jelentős részben csak a szennyezés kiszervezéséből származott).

Mindebből nem az következik, hogy a határokat örökre le kell zárni, de az igen, hogy az ilyen helyzeteket a helyi gazdaságok erősítésére, a termékláncok lerövidítésére és az önellátás különböző szintjeinek erősítésére lehetne és kellene felhasználni.

A járványkezelés során azonban épp ezt az utat torlaszolták el, előbb a védekezés terheinek a hétköznapi életre tolásával, majd az erőltetett oltáskampányokkal és az oltás-apartheid rendszerek kiépítésével.

Kétségtelen, hogy a vakcinák sok ezer ember életét mentették meg Magyarországon is. Vitathatatlan, hogy a harmadik hullám idején minél hamarabb el kellett kezdeni a veszélyeztetett csoportok beoltását, és hogy az oltások a negyedik hullám áldozatainak számát is mérsékelték. De az eredeti célt, a járvány megállítását az oltáskampányokkal nem sikerült elérni, pedig először még a 60%-os védettséget is elegendőnek tartották a nyájimmunitás eléréséhez. Másrészt az oltáskampány kiterjesztése mindenkire, most már a gyerekekre is, és az oltáskényszer különböző formáinak alkalmazása, továbbá a társadalom oltottakra és deviáns, önző oltatlanokra való osztása súlyos következményekkel lehet terhes.

Egy gyorsmenetben legyártott és engedélyeztetett vakcina felvételéhez bizalomra van szükség. Ez azonban a társadalom jelentős részéből hiányzik. Például azért, mert valaki ezoterikus világnézetű. Vagy mert számára elérhető, hiteles rendszerkritika híján konteókban gondolkodik. Vagy mert a szakemberek kisebbségének, oltásellenes vagy oltásszkeptikus orvosoknak hisz. Vagy mert nem győzték meg a tudomány gyakorlati alkalmazásainak eredményei, melyek most már a bolygónk lakhatatlanná válásával fenyegetnek. Vagy mert azt gondolja, hogy a tudomány a Tőke szolgálója, és a pénz dönt a tudományos igazság kérdéseiben is.

A gyerekkori védőoltásokat, melyek eredményességét és viszonylagos biztonságosságát több évtizedes gyakorlat bizonyítja, és melyek egész életre védelmet adnak és nem kell előre nem látható időközönként megismételni, az oltatlanoknak is csak egy kisebbsége utasítja el.

A koronavírus ellen kifejlesztett vakcinák hosszú távú mellékhatásait viszont nem ismerjük.

Ráadásul eddig még nem történt példa arra, hogy több milliárd embert, több hullámban, rendszeresen elkezdjünk vakcinázni. Illetve egy fontos példa mégis akad, ez a nagyüzemi állattartás. Az ökológiai állattartásban ez azért nem gyakorlat, mert rezisztens kórokozók megjelenéséhez vezethet. Ez az aggály a mostani oltáskampányokkal kapcsolatban is felvethető, (Vakcinarezisztens mutációk megjelenésére figyelmeztetnek kutatók) és ez is lehet oka annak, hogy az újabb és újabb mutánsok mér reizisztensebbek, a vakcinák pedig kevébé védenek tőlük.

A rövid távon jelentkező mellékhatásokról sem lehet tiszta képünk. Akkor lehetne, ha törvény garantálná a kártérítési kötelezettséget, és azt is, hogy a bejelentéseket pártatlanul bírálják el.

Mivel az oltáskampányt mielőbb el akarták kezdeni, mindehol nyomást gyakoroltak az elméletileg független szakhatóságokra a vakcinák gyors engedélyeztetése érdekében.

A gyártók és az államok, államszövetségek (EU) közti vakcinaszerződések részben titkosak. Az Európai Parlament képviselői úgy szavazták meg ezeket, hogy egy részüket nem is olvashatták, mert ki voltak takarva.

A vakcinák hatékonysága idővel csökken. Eredetileg 95%-os védettséget ígértek a fertőzés ellen is, és akár 1-1,5 évre is becsültek a védettség időtartamát. Ma már tudjuk, hogy ez nemigen több fél évnél. A fertőzés ellen a 3. oltás sem véd, a súlyos megbetegedéssel szemben a cég 70-75%osra becsüli a Pfizer hatékonyságát. Hivatalos közlés szerint a negyedik hullám idéjén a kórházban ápolt kovidosok 60%-a volt oltatlan, 40%-a oltott. Szakemberek szerint 4 havonta oltakozni kéne, hogy a védettség szintjét fenntartsuk, de az Európai Gyógyszerügynökség ezt már nem ajánlja, és általában sem a negyedik oltást, mert így gyengölhet az ember immunrendszere. Ezzel az aggállyal korábban csak oltásellenes oldalakon lehetett találkozni, a mainstream sajtóban fel sem merülhetett, aki megemlítette, rögtön az alufóliasisakos konteóhívő hírébe keveredett. Presze ezeken az oldalakon számtalan abszurd állítással is talákozhatunk, de meg lehet vonni és érdemes megvonni a szólásszabadságot mindenkitől, aki téved vagy akár szándékosan hazudik? Ki maradna, aki megszólalhatna egyáltalán, ha ezt az elvet következetesen érvényesítjük?

Tulajdonképp már az is abszurd, hogy ezt a kérdést fel kell tenni. De muszáj, mert úgy túnik, progresszív oldalon az lett menő, hogy cenzúrát követelünk. Joggal sorolja Szíjártó is, hogy a korlátozások milyen károkkal járnak, és hogy milyen társadalmat hagynak maguk után akkor is, ha időővel megszűnnek. A szólás- és véleményszabadság korlátozása, amely szükségképp véleménymonopóliumok kialakulásával jár, véleményem szerint még sokkal súlyosabb következményekkel járhat.

A másik nagyon súlyos társadalmi-ppolitikai következményekkel járó tendencia a társadalom oltottakra és oltatlanokra való osztása, az ezt szolgáló megfigyelő és ellenőrző rendszerek kiépítése, elfogadatása, és persze az oltatlanok kirekesztése, diszkriminációja, stigmatizálásáa, megalázása és az ellenük történő uszítás a részben természetes, részben mesterségesen gerjesztett félelemre alapozva. Ez utóbbi tényező, a félelemre alapozás, az, amelyik leginkább orkonítja ezt a kampányt a korábbi menekültellenes hisztériakeltéssel. Úgy látszik, mostanra a progresszívok is eltanulták a félelemkeltésre alapozott uszítás hatékony technikáit a jobboldaltól.

Szíjártóval mélyen egyetértek abban, hogy a nyugati államokon belül kiépült oltás-apartheid rendszer az első lépés a kínai modell, az orwelli világot idéző társadalmi pontrendszer felé. (részletesebben: Járványkezelés a globális nagytőke és a megfigyelő-fegyelmező rendszerek szolgálatában) De emelltett a nyílt cenzúra megjelenése, mi több a cenzúra igényének folyamatos gerjesztése is ebbe az irányba mutat. Mert a mefigyelő, ellenőrző és egyben már jutalmazó-büntető rendszerek kiépítésének egyik legfőbb célja a cenzúra mind totálisabbá tétele, a vélemény és gondolatszabadságnak már a csírájában történő elfojtása,

Egy ilyen rendszer végső célja persze az, hogy az egyéneket és a közösségeket a gépezet mind tökéletesebben illeszkedő és "diszfunkcionális" vonásaitól mind jobban megtisztított fogaskerekeivé csiszolja, és kiteljesítse azt a folyamatot, amiről Nietzsche írt. Mindezt elsősorban annak érdekében, hogy a gépezet által előállított össz-profit mennyiségét (GDP) maximalizálja.

Az ökológai válság egyre súlyosabb fenyegetést jelent a rendszer működésére nézve is, ám az ezt is megpróbálja a maga javára fordítani, s az embereknek úgy kínál fel védelmet, hogy magától egyre függőbbé és alávetettebbé teszi őket, biztonságot ígérve a szabadságért cserébe.

Az ökológiai válság következményeitől, a természet válaszcsapásaitól nem úgy próbál megvédeni minket, hogy valóban csökkenti a környezetterhelést, hanem úgy, hogy még jobban, a testünk biológiai működése tekintetében is, elszakít a természettől, és a testünk biológiai működését is egyre inkább a technológiától és általában a gépezettől teszi függővé.

Vakcinák, amtibiotikumok, étrend kiegészítők, műhús: nem mindegyikük, nem minden esetben az ördögtől való, de kampányszerű elterjesztésük, ráerőszakolásuk az emberekre, azt eredményezi, hogy a biológiai működésünket is bekebelezi a rendszer.

Kérdés, meddig áltatjuk még magunkat azzal, hogy képesek vagyunk megszerezni az irányítást a gépezet felett, vagy ha erre nem is vagyunk képesek, a gépezet működése mégis a mi javunkat szolgálja majd.

A baloldal maradékának (és másoknak is) számot kéne vetnie azzal, hogy a globalizáció, a modernizáció, az urbanizáció, a végteleníthetőnek hitt gazdasági növekedés és technológiai fejlődés szolgálhattja-e még a szabadság és az egyenlőség ügyét vagy inkább a túlélésünk érdekében el kéne kezdenünk hatalmas darabokat visszabontani a globális gépezetből, mielőtt még maga alá temet vagy elnyel minket művünk, a Frankenstein civilizáció.

Az élhetetlen hétköznapokat hozó, a társadalmat úgyszólván felszámoló járvány is az ökológiai válság része. Nem tudjuk, talán nem is fogjuk megtudni soha, honnan ered a vírus. Könnyen lehetséges, hogy ez is szoros összefüggésben van az éghajlatváltozással vagy az ökoszisztémák pusztulásával. De az sem zárható ki, hogy a vírus egy laborszökevény. Az azonban bizonyos, hogy annak, hogy a vírus megjelenése világjárványhoz vezetett, fő oka a globalizáció. Többszáz millió ember áramlik hónapról–hónapra a kontinensek közt, a távolsági kereskedelem volumene pedig eddig soha nem látott mértékűre fokozódott a 21. század elejére. Ilyen körülmények közt csak idő kérdése volt, hogy mikor szabadul el egy világjárvány, és talán még szerencsésnek mondhatjuk magunkat azért, hogy a Covid-19 halálozási rátája csak 3% körül mozog. Elterjedhetett volna egy olyan vírus is akár, melynek halálozási rátája pl. 40% és ennek veszélye mindaddig fennáll, a mostani járványkezelés sikerességétől teljesen függetlenül, amíg ezt a kiváltó okot – vagyis a globalizációt - fel nem számoljuk.

A járvány egy-egy társadalmon belüli tömeges elterjedését pedig már a modern tömegtársadalmak olyan intézményei tették elsősorban lehetővé, ahol nap mint nap emberek ezrei találkoznak, keverednek egymással: ezek a gyárak, a bevásárlóközpontok, a plázák és az iskolák. És nem a kávéházak teraszai vagy a kiskocsmák kerthelyiségei, melyeket az előbbieknél sokkal hosszabb ideig sújtott a hatósági szigor.

A járvány első hulláma idején egy ideig mintha a döntéshozók és a közéleti diskurzus résztvevői is tudatában lettek volna mindennek. Így a korlátozó intézkedések még nem csak az embereket sújtották, hanem megroppantották a globális kapitalista gazdasági rendszert is. Ez tette lehetővé, hogy egy rövid időre érdemben is csökkenjent a környezet terhelése is.

Szinte rögtön bezárták az iskolákat, sok helyen távmunkára tértek át, így jelentősen csökkent az autóforgalom, és ezért a légszennyezés valamint a károsanyag-kibocsátás is. A második hullám idején ez a tendecia sokkal kevésbé érvényesült, egyrészt azért, mert az iskolákat csak jóval később, a harmadik hullám megérkezése után zárták csak be, másrészt azért, mert a járványügyi szakértők és politikusok inkább az autózást ajánlották a tömegközlekedés helyett, holott a légszennyezettség növekedése is megkönnyíti a vírus a terjedését. Ez utóbbi tényről azonban mára a médiumok mintha teljesen megfeledkeztek volna.

Az első hullám idején korlátozták a bevásárlóközpontok, plázák nyitvatartási idejét is, és sok gyárban is leállt a termelés. Ennek szintén pozitív hatása volt mind járványügyi, mind pedig ökológiai szempontból. A második hullám idején ezek az intézkedések elmaradtak, így természetesen a pozitív hatásuk is. A boltok egy részét csak most, a legerősebb, a harmadik hullám idején zárták be, de a plázák továbbra is nyitva voltak. A gyárak pedig zavartalanul termeltek, szennyeztek és fertőztek tovább.

Az első hullám idején a távolsági kereskedelem is akadozott (pl. A kamionsofőrök fokozott ellenőrzése miatt), a közéleti diskurzusban pedig komolyan felvetődött, hogy az ipari termelés legalább egy részét vissza kellene telepíteni a centrumországokba, így rövidítve le a termékláncokat, és csökkentve a fertőzés kockázatát, az ellátás bizonytalanságát – és mellesleg: a környezet terhelését is. A harmadik hullám idején mindennek már semmi nyoma nem volt, épp ellenkezőleg, az egyik legfontosabb törekvés lett, hogy a távolsági kereskedelem zavartanul működhessen tovább.

Mindeközben számtalan új, vírus-mutáció bukkant fel különböző országokban, és hiába korlátozták vagy szüntettek meg az emberek utazásait ezekből az országokból, a mutánsok néhány héten belül más országokban is megjelentek. Így a második hullám még le sem csengett, már a nyakunkon volt a harmadik. Nehéz elképzelni, hogy mindez a távolsági kereskedelem vagy az üzleti elit továbbra is fenntartott globális cirkulációja nélkül is lehetséges lett volna.

Itt meg kell jegyezni: a távolsági kereskedelem okozta ökológiai károk sem csak a CO2-kibocsátásban mérhetők, hanem abban is, hogy invazív kártevők terjedését teszik lehetővé, melynek következménye az élelemforrásaink szúkülése, minőségromlása valamint az ökoszisztémák pusztulása. Egy régebbi példa erre a krumplibogár megjelenése. Azóta a magyar burgonyatermelés a töredékére csökkent, és ami még megmaradt, azt is rengetegszer permetezni kell rovarölő mérgekkel. Az újabb példa a dióbélfúró légy megjelenése, mely mára terméketlenné tette a diófáinkat. De már a tölgyeseinket is egy invazív kártevő fenyegeti, amely egy mangószállítmánnyal jutott el egykoron Európába.

A járvány első hulláma alig másfél hónapig tartott, és kevesebb, mint ezer áldozatot követelt Magyarországon. A második hullám véget sem ért, hanem 3-4 hónap múltán átcsapott a még súlyosabb harmadikba, melyet valószínűleg a távolsági kereskedelmnek, vagy az elit utazgatásainak köszönhetünk. Az áldozatok száma pedig már 29 ezer fölött jár. A második és harmadik hullámos "járványkezelés" mérlege tehát katasztrofális. Mindezt fügefalevélként próbálták elfedni az arcmaszk-kötelezettséggel, mely az első hullám idején még nem is létezett, még a zárt terekben sem.

A második hullám idején a korlátozások már elsősorban magukat az embereket és a valódi emberi kapcsolatrendszereket sújtották. A korlátozások ideje alatt drasztikusan nőtt a családon belüli erőszak áldozatainak száma, az alkoholizmus, az öngyilkosságok, a depresszióban vagy más mentális betegségekben szenvedők száma. Az egyének elszigetelődése, a társadalom atomizációja és elidegenedése már kétszáz éve fontos jellemzője a modern kapitalista társadalmaknak. 2020 márciusától azonban az államhatalmak már rendészeti, hatósági eszközökkel kényszerítik ki és gyorsítják fel szinte irreális mértékben ezt a folyamatot. A kijárási tilalom, a vendéglátó szektor teljes ellehetetlenítése, a maszkhordási kötelezettség, és a gyülekezés jogának eltörlése mind ennek a politikai döntésnek a következménye.

Az a döntés ugyanis, hogy a járványkezelés súlyát a gazdasági rendszerről a társadalomra toljuk át, vastagon politikai döntés.

A hétköznapi életünket a korlátozásokkal gyakorlatilag a gazdasági rendszer kiszolgálására és a virtualitásra redukálták. Természetesen továbbra is járhattunk dolgozni a gyárakba, miközben az utcán egy kávét sem volt jogunk meginni (nehogy szóba elegyedjünk bárkivel is), természetesen továbbra is jogunk volt plázázni egy zárt térben, de egy vadasparki látogatás vagy kulturális esemény szóba sem jöhetett. Tehát pénzt termelhettünk és pénzt költhettünk, hogy fenntartsuk a globális kapitalista rendszert. És természetesen jogunk volt a virtuális léthez, ahol minden kommunikáció ellenőrizhető, rögzíthető, minden informálódás algoritmusokkal manipulálható, a szólásszabadság pedig korlátozható, a vélemények cenzúrázhatóak..

Nem véletlen, hogy 2020 az az év, amokor a tech-multik hatalomgyakorlása már nem rejtett módon működött, hanem teljesen nyílttá vált. Az FB vagy Twitter megüzeni mindenkinek, hogy igenis cenzúráz, és tiltólistákat állít össze, melyek összeállításában aztán a progresszív és a jobboldali politikusok is részt vesznek (attól is függően hol, ki van hatalmon), a Google pedig nyilvánossá teszi tömeges megfigyeléseinek eredményét, demonstrálva ezzel, pontosan tudható, ki, mikor, holt tartózkodik vagy kivel mit beszélget – ha van nála okostelefon. A hiperprogresszív 444.hu publikálja is rendszeresen ezeket az eredményeket, bizonyságául annak, hogy a tömeges megfigyelés hatékony eszköze a járványkezelésnek.. Tehát a tömeges megfigyelés hasznos és jó.

De a rémálomnak hamarost vége szakad – mondták – hisz már itt vannak a vakcinák, és ha mindenki beoltatja magát, a járvány véget ér, és visszakapjuk régi életünket. Sőt, ha bevezetjük az oltásigazolványokat, akkor az ezzel rendelkezők számára már lehetővé válik a nyitás, ahogyan az Izraelben már meg is történt. És az oltásigazolvány bevezetése azért is fontos, mert hatékonyan ösztönöz mindenkit az oltakozásra.

A vakcinákkal kapcsolatban sok mindent nem tudunk, ezért itt nem is érdemes belemenni abba, melyik mennyire hatékony, mennyire gátolja a fertőzés továbbadását, mennyi időre adhat valós védettséget, hogy vajon melyik milyen mutáció ellen is véd és hogy milyen mellékhatásaik vannak, pláne lehetnek majd a jövőben. Sajnos ma már a "szaktekintélyek" szavát sem vehetjük készpénznek. Miért kéne hinnünk pl. annak, aki egy gyógyszergyár alkalmazotja vagy annak aki egy-egy kormányzattól függ egzisztenciálisan? Miként épp a koronovírus járvány idején kiderült, nem csak despotikus rendszerek esetében probléma, hogy a tudományos igazságok a politikai és/vagy gazdasági hatalom függvényei. Megtudtuk pl., hogy az EU-bizottság is nyomást gyakorolt az Európai Gyógyszerügynökségre, hogy minél hamarabb zárja le a Pfizer vakcinájának engedélyeztetési folyamatát, de azt is, hogy korábban, már az első hullám idején a német kormány is utasította a "szakmailag független" Koch Intézetet arra, hogy olyan jelentést tegyen le az asztalra, melynek alapján, melyre hivatkozva be lehet vezetni a korlátozó rendelkezéseket.

Határozottan úgy látszik, hogy 2020-ban a liberális demokráciák felszámolták magukat, mert vezetőik és véleményvezéreik, a globális nagytőkével együtt úgy döntöttek, hogy inkább az alapvető jogokat szántsák be, mint hogy a globális kapitalista gazdaság összeomlását kockáztassák meg, és ennek fenntartása ma már (vagy csak most?) csak diktatórikus eszközökkel lehetséges. Ők természetesen úgy érvelnek, hogy a jogfosztásunk csak ideiglenes állapot, amelyre az emberi életek megóvása miatt van szükség. De ha tényleg az emberi élet az első, és a vakcinázás a megoldás, akkor miért ragaszkodnak a szabadalmak rendszeréhez? Ha ugyanis minden gyógyszergyár gyárthatná a már ismert vakcinákat, nem lenne vakcinahiány.

A szegényebb országok ez irányú javaslatait az USA és az EU elutasította. A járvány leküzdése érdekében tehát emberek százmilliót be lehet zárni saját otthonaikba, de a szabadkereskedelem elvei és gyakorlata, a gyógyszergyárak és az azokba időben befektetők érdekei nem csorbulhatnak fikarcnyit sem. Ha az emberek alapvető jogai nem, a tőkéé viszont maximálisan érvényesülhetnek egy ilyen éles helyzetben, akkor jogállamiságról aligha beszélhetünk, a nagytőke diktatúrájáról viszont annál inkább. Főleg annak fényében, hogy miközben emberek milliói mentek tönkre és váltak munkanélkülivé, a világ 10 leggazdagabb emberének vagyona 450 milliárd dollárral nőtt. A tech-multicégek, a gyógyszergyárak és a bankszektor értéke, vagyona, bevételei is jelentősen nőttek.

Miután az USA mára jócskán előrehaladt az oltakozásban, ma már elfogadná a szabadalmi rendszer felfüggesztését, de az oltakozásban lemaradt Németország továbbra is elutasító. De miért is olyan fontos, hogy minél többen, mindenképp a társadalom többsége beoltassa magát, miért nem elég, ha a veszélytetett csoportokba tartozók (idősek ÉS az ún. alapbetegségekben szenvedők) teszik ezt csak meg? A hivatalos statisztikák szerint az áldozatok túlnyomó többsége a veszélyeztett csoportokba tartozik, ha akad akár csak egyetlen eset is egy nap a százból, mikor alapbetegségben nem szenvedő, nem idős hal meg, akkor az mindjárt a címlapokra kerül. Márpedig ha a vakcinák valóban hatásosak, akkor a beoltottakat megvédik a be nem oltottak fertőzésétől, de legalábbis. annak súlyos következményeitől. Ezt bizonyítják az iskolanyitás és a terasznyitás tapasztalati is. Sokan tartottak, akkor attól, hogy ezek a lépések kiválthatják a járvány újabb fellángolását.. Nem így történt. Mindkét esetben (gyerekek és fiatalok) nagy többségében be nem oltottak és a veszélyeztett csoportokba nem tartozók gyűltek ismét össze tömegével. Náluk általában nem jár súlyos következménnyekkel a fertőzés, a veszélyeztett csoportokhoz tartozó rokonaikat pedig már beoltották. Így a számok nem romlottak, a lassan javuló tendencia folytatódott.

A szakértők szerint a nyájimmunitás megteremtése miatt lenne fontos, hogy az emberek többsége beoltassa magát. De a nyájimmunitásról szóló elméletről most sincs tudományos konszenzus, ráadásul, ha valóban működik a nyájimmunitás, akkor ahhoz nem csak a mesterséges, oltással megszerzett immunitás, hanem a természetes úton megszerzett immunitás is hozzájárul, és ezért nincs szükség arra, hogy az emberek legalább kétharmada beoltassa magát. Ezt a tényt viszont a szakértők (és persze a politikusok is) rendre kihagyják a számításból. Pedig ezzel a szakértők vastagon ellentmondanak mindannak, amit korábban hangoztattak.

Miért?

A motiváció elég világos. Így lehet legitimálni az oltásigazolvány rendszerét, mondván, a diszkrimináció ösztönzi az oltakozást. Magyarországon megkezdődött a nyitás, de alapvető jogaikkal csak azok élhetnek, akik megkapták a védettségi igazolványt. És hogy meddig folytatódik a teljes jogfosztás a be nem oltottak számára, azt senki nem tudja, de még csak nem is kérdezi a "nyilvánosságban". Ez a jogfosztás az életek védelmét szolgálja – mondják. De ha a gyárakról, a távolsági kereskedelem esetleges korlátozásáról vagy a vakcinák szabadalmi jogáról van szó, akkor már nem annyira fontos az életek védelme. Pedig egy idős indiai ember mihamarabbi beoltása sokkal inkább szolgálná ezt a célt, mint pl. a magyar fiatalok kizárása a könyvtárakból vagy a mozikból. A társadalom ilyen szigorú kettéosztása, milliós tömegek ilyen durva diszkriminációja példátlan az újkapitalizmus (a rendszerváltás utáni időszak) történetében. És példátlan az is, hogy a megfelelő személyazonosság igazolása ennyire rutinszerűvé és hétköznapi válik. Néhámy évtizede még azt a történelmi vívmányt ünnepeltük, hogy az európai határok mindenféle ellenőrzés nélkül átjárhatóak, a határok eltűnnek, ma pedig egy olyan társadalomban találjuk magunkat, ahol még egy vendégkőbe vagy egy könyvtárva belépve is igazolnunk kell magunkat – hétköznapi alkalmazottak pedig (saját döntéseiktől függetlenül) hatósági feladatköröket töltenek be. Azok tehát, akiket már beoltottak, egy ilyen "szabadságot" kapnak vissza. Jogaik gyakorlásának saját igazolásuk minden esetben a feltétele. Ez nem lehet senki számára meglepő, hiszen már az oltásra való regisztráció, ill. magának az oltás tényének a regisztrációja is alkalmas a tömeges adatgyűjtésre és az állampolgárok osztályozására (ki, mikor regisztrált, mikor, mivel oltották be stb. Már ezek az adatok is sokféle kiértékelésre és felhasznásra adnak lehetőséget politikai és üzketi szempontból is. Gondoljunk itt Izrael példájára, amely saját állapolgárainak érzékeny egészségügyi adatait is átjátszotta a gyógyszergyáraknak a vakcinákért cserébe).

Az egyik abszurd konteó szerint az oltásokkal mikrochipeket ültetnek belénk, hogy ellenőrizni és irányítani tudjanak minket. Ez ugyan képtelen badarságnak hangzik, de csak ha szó szerint értjük. Az oltási kampány egyik legfontosabb célja ugyanis valóban az, hogy az embereket tömeges megfigyelés és kontroll alá helyezzék a (hamis és képmutató) morális zsarolás valamint a jogaik megvonásával való hatósági zsarolás eszközeivel. A biztonság és a fogyasztói jólét már nem jár alanyi jogon és/vagy pénzért cserébe, annak feltétele már nem csak az oltakozás, hanem a folyamatos ellenőrzés elfogadása is. Az elvi kritikát feladó, jobbára politikai marketing-tanácsadóvá züllött közéleti értelmiség mindezt nem teszi szóvá, így szükségszerű, hogy ezek az összefüggések csak ilyen eltorzult formában jelenhetnek meg, és persze nem a baloldalon, hanem inkább a szélsőjobboldal virtuális dühöngőiben. Mindez a pártpolitikában is leképeződik.

Mert a hivatalos ellenzéknek az oltásigazolvány rendszerével semmi problémája nincs, legfeljebb az (ami a TASZ állásfoglalásában tükröződik), hogy már túl korán, egy oltás után is megkaphatják az érintettek, akik még nem elég védettek valójában. Az oltási kampány idején az ellenzék leginkább a kímai és az orosz vakcinák ellen kampányolt. A járványhelyzetben is az identitáspolitika bizonyult számára a legfontosabbnak, annak a bizonygatása tehát, hogy ők – Orbánnal ellentétben – csak abban bíznak, ami nyugati. Mert szerintük csak akkor lehet valaki hiteles ellenzéki, ha az EU minden egyes mozdulatát és rezzenését lemásolja. A pártok közül egyedük a Mi Hazánk ellenzi az oltásigazolvány rendszerét, és ha ez az alakulat 2022-ben bejut a parlamentbe, akkor ezért az egyesült ellenzék is felelős lesz.

Friss hír, hogy az USÁ-ban a beoltottakat feloldják a maszkhordási kötelezettség alól. Ami az jelenti, hogy a be nem oltottaknak maszkot kell továbbra is hordaniuk, míg az igazoltaknak nem. Így az utcán és minden nyilvános térben is, fizikailag, szemmel láthatóan is, meg fogják különböztetni az oltatlanokat. Ez a nyilvános megszégyenítés, megalázás egyik legdurvább eszköze, egyben a "normális többségtől" való elszigetelésé is – így a maszk óhatatlanul a sárga csillagra fog emlékeztetni. De a megkülönböztetés logikája és célja most más. Nem a származást, hanem egy viselkedést bélyegez meg, célja pedig nem a megbélyegzettek gettósítása (majd megsemmisítése), hanem mindenkitől, egymástól való elszigetelésük is. A kirekesztést itt a végletekig hajtott, kikényszerített atomizáció jelenti. Kötelezővé az oltást nem teszik, szükség van erre a csoportra, hogy az ellenőrzést a többiek számára is indokolhatóvá tehessék, és hogy a saját biztonságuk érdekében elfogadják saját maguk folyamatos kontrollját – még ha a nyilvános megbélyegzés amerikai példáját nem is fogják követni Európában.

Ez a megbélyegző eljárás, a többi diszkriminációval, a képmutató morális zsarolással karöltve azokhoz a hatalmi rendszerekhez hasonlít logikájában, melyek célja nem egy-egy embercsoport megsemmisítése, hanem a társadalom és az egyén magatartásának emberi kapcsolatrendszereinek, viselkedésének átformálása volt morális, altruista értékek nevében. Ilyen volt a Szent Inkvizíció eszköztára, vagy a puritánoké, akik skarlát betűvel bélyegezték meg pl. a házasságtörő nőket. Ehhez az ősi, papi, hatalmi technológiához viszont ma már a 21. századi informatikai rendszerek adta lehetőségek is hozzáadódnak.

. Kínában tavaly terjesztették ki az ún . Társadalmi kreditrendszert. 2019-ben az volt a hír, hogy 2020 végére a rendszerbe való belépést mindenki számára kötelezővé teszik – azóta viszont nem érkeztek hírek arról, hogy ez hogyan és miként történt meg. De azt tudjuk, hogy a rendszer tagjait minden lehetséges módon megfigyelik (nincs privát életük), a rendszer pedig kiértékeli a hétköznapi életüket és ez alapján kapnak egy pontszámot, amely jelzi, hogy ki mennyire értékes a társadalom számára, vagyis hogy mennyire megbízható politikailag, hogy milyen munkaerő, és hogy fogyasztása, életformája mennyire felel meg az elvárásoknak. A kapott pontszámok alapján rangsorolják az állampolgárokat, és az új, virtuális hierarchiában elfoglalt pozíció határozza meg, hogy ki, milyen szolgáltatásokhoz férhet hozzá, milyen hiteleket vehet fel, hova utazhat vagy hogy mennyire elérhető a profilja egy társkeresőben. Akik a hierarchia aljára kerülnek, azok könnyen egy átnevelő táborban találhatják magukat. Ha pedig valaki történetesen ujgur vagy a politikai ellenzékhez sorolható, jóval nagyobb eséllyel kerül ebbe a kategóriába. De az elsődleges cél nem az etnikai vagy politikai elnyomás, habár ez IS fontos. Az összes állampolgár rangsorolása nem lenne szükséges, ha csak a diktatúrák ezen hagyományos szempontjai lennének relevánsak. Az állampolgárok tömeges megfigyelése és fegyelmezése a gazdasági növekedés lehetőségeinek kimaxolása, tehát a profithalmozás maximalizálása miatt vált céllá az állam számára, amely egyre inkább a világ legnagyobb, leghatalmasabb, legkizsákmányolóbb és leginkább környezetpusztító multicégévé vált, amely az államhatalom eszközeivel is fegyelmezi munkásait és manipulálja, irányítja fogyasztóit.

Miközben a kínai állam egyre inkább egy gigantikus kapitalista cég, addig a nagy, nyugati multik egyre inkább felvértezik magukat az államhatalom eszközeivel. Nyíltan beleszólnak a politikába, tömeges megfigyeléseket végeznek, cenzúráznak, saját magánhadseregeik és titkosszolgálataik is vannak. Így érdekeiket sem a liberális ideológiák valamely változata fejezi már ki. A nagyvállalatok és a valódi hatalommal rendelkező államok közti határvonalak elmosódnak, az átfedések e két – egykor gyökeresen különböző – hatalmi konglomerátum közt egyre nagyobbak

Sem a nyugati országok, sem Orbán vagy Putyin nem akar behódolni Kína előtt. De a kínai modell – amely egy ultrakapitalista, a hétköznapi élet immár minden szegletét a tőke logikájának alávető, digitális diktatúra, egyre vonzóbb a számukra. Mert ez még hatékonyabb gazdasági szempontból és mert segít abban, hogy az ökológiai válságból fakadó helyzeteket a felszínen kezelni tudjuk úgy, hogy a lényegi változásokat közben elkerüljük.

A tömeges megfigyelés és az ezen alapuló tömegmanipuiláció új technikái persze nem kínai találmányok, hanem a nyugati tech-multik "innovációi". Kína átvette ezeket a technológiákat, és egy, Nyugaton (még) nem jellemző, centralizált rendszert épített belőlük. De az igazi újításuk nem ez volt, hanem az, hogy az algoritmusokkal végzett, a mesterséges intelligencia segítségével rendszerezett és kiértékelt adatok alapján hierarchikus rendbe sorolta az állampolgárait, és ez által határozza meg kinek, milyen jutalmak és büntetések járnak.

Ha az oltásigazolványok rendszere tartósnak bizonyul, megtesszük az első, de máris döntő lépést a kínai modell bevezetése felé – hisz a Nyugat alapvető értékeinek hitt szabadságjogokat és a jogegyenlőség elveit felfüggesztettük. Ezt tehát meg lehet csinálni, és ha netán, egy idő után érvénytelenítik is az oltásigazolványok rendszerét, másodszor már sokkal könnyebb lesz bevezetni valami hasonlót.

Márpedig az ökológiai válság tovább mélyül, és egyre gyakrabbak és súlyosabbak lesznek a természet válaszcsapásai, a különböző katasztrófahelyzetek. Az ökológiai válság fő oka pedig a globális, kapitalista rendszer és a fogyasztói társadalom. Ha ezeket nem hajítjuk a történelem szemétdombjára, ahová valók, a válság súlyosbodni fog. Az emberiség nagy része egyelőre ragaszkodik az "amerikai álom"-hoz, vagyis a fogyasztói jólét fenttartásához vagy annak eléréséhez, a globális nagytőke és az államhatalmak pedig mindent megtesznek azért, hogy ez így is maradjon.

Már a menekültválság "megoldása" is sejtette, a járványhelyzet kezelése pedig bizonyossá tette, hogy a hatalom a rendszer legalább részleges korrekciója helyett inkább a diktatórikus eszközök bevetését választja. Az első hullám idején még szó volt a globalizáció korlátozásáról, de a második és a harmadik hullám esetén már csak az emberek jogainak korlátozása szerepelhetett a napirenden. Mert már csak így tudja az elit fenntartani a rendszer működését és megakadályozni a profitráta bezuhanását. A természet csapásaival szemben védelmet és biztonságot kínál a szabadságért, az egyenlőségért cserébe, és persze a természethez fűződő maradék kapcsolataink feladását is. Piacozás helyett például online vásárlást, sörözés helyett chatelést, egészséges élelmiszer helyett étrend-kiegészítőket, a helyi gazdasághoz való visszatérés, a globalizáció felszámolása helyett oltás-apartheid rendszert.

A közélet szereplői nem kínálnak semmilyen valódi alternatívát ezzel a veszélyes tendenciával szemben, mert az jelenleg népszerűtlen lenne. A rendszeren belüli lehetséges variációk száma viszont egyre csökken, így egyre szűkebb ösvényen tolonganak, taszigálják egymást és minket is, előre a szakadék felé.

A valódi alternatíva népszerűtlen, mert a fogyasztói jólét nagy részéről való lemondással járna, valamint az önellátás egyéni, családi, helyi, nemzetállami szintjeinek újjáépítésével és azzal, hogy az emberek jelentős részének vissza kellene térnie a paraszti gazdálkodáshoz és életformához. De más megoldás nincs.

A Tőke globális, és digitális diktatúrája előbb-utóbb az életünk minden darabjára kiterjeszti fennhatóságát, végül a testünk feletti önrendelkezésről is le kell mondanunk, hiszen az is csak egy erőforrás a gazdasági rendszer számára.

Vagy: szabadság, egyenlőség, önellátás.

Az évértékelő kissé kopott és avítt műfajnak tűnik, ám 2020 esetében mégis erős kihívást jelent. Egyrészt azért, mert ami velünk történt, még nem lezárt történet, a járványnak még koránt sincs vége, következményeiről pedig csak sejtéseink lehetnek. Másrészt azért, mert ami velünk történt, az bizonyos értelemben valóban példátlan. Elsősorban nem azért, mert megtudtuk, mi is megtapasztaltuk, milyen egy kijárási tilalom. Még csak azért sem, mert valami szinte mindannyiunkkal történt-történik, globális méretekben, szinte minden országban, egyszerre. Ez már régen nem újdonság. Most azonban nem a globalizáció áldásainak robbanásszerű terjedését éljük meg, pl. egy hollywoodi film százmilliárdos kasszasikerét vagy egy új kommunikációs eszköz betörését hétköznapjainkba, és még csak nem is egy újabb, klasszikus világgazdasági válságot, mely a globális kapitalista rendszer belső ellentmondásaiból fakad. A fenyegetés a rendszeren kívülről érkezett. A természetből. Az pedig valóban példátlan, hogy egy természeti csapás ilyen rövid időn belül a bolygó minden társadalmában szinte egyszerre éreztesse romboló hatását. Ennek pedig nyilvánvalóan a járvány nyomán megtorpanó globalizáció az oka.

Ahhoz, hogy megérthessük, miként hat a jelenben társadalmainkra ez az eseménysor, és hogy milyen más események és folyamatok fonódtak össze vele ebben az évben, vissza kell térnünk legalább 2015-be, hogy onnantól vehessük az előzményeket. Évértékelő két részben.

2015

I. Az utolsó baloldali kormány is kapitulál Európában

2015 januárjában a parlamenti választásokat a Sziriza („Radikális Baloldaliak Koalíciója”) nyerte meg Görögországban. A 2008-as válság következményeképp Európa országaiban az évtizedek óta egymást váltogató és egymástól már alig különböző jobb- és balközép pártok jelentősen meggyengültek és vagy a radikális jobb- vagy a radikális baloldali pártok erősödtek meg. A kérdés az volt, hogy végül melyik oldal profitálhat a válságból. A Sziriza kormányra kerülését nagy remények kísérték baloldali körökben. A párt hosszú távon a kapitalista rendszer meghaladását tűzte ki célul (amit a német szocdemek már 1959-ben feladtak), a választás előtt pedig a megszorító csomagok, az IMF-féle neoliberális politika ellen, az államadósság elengedése és a jóléti rendszer restaurálása mellett kampányolt. 2015 júliusában azonban a Sziriza-kormány kapitulálni kényszerült (kiürült az államkassza), és a korábbiakhoz nagyon hasonló, újabb megszorításokat és privatizációs hullámot vállaló megállapodást írt alá.

Az eurózóna kormányai nem ijedtek meg attól a lehetőségtől, hogy Görögország kilép vagy kizuhan az eurózónából. Ez okozott volna ugyan károkat nekik is, de a globalizált kapitalista rendszerből hirtelen kizuhanó Görögországnak sokkal nagyobbakat. A Sziriza-kormánynak nem volt B-terve erre az esetre, nem volt terve arra, hogyan szervezze meg a gazdaságot és a társadalmat, ha Görögország kilép az eurózónából. Így viszont a tárgyalásokon nagyon gyenge maradt alkupozíciója. Nem véletlen azonban, hogy ilyen terv nem létezett: ilyennel nem lehetett volna választást nyerni. A görög munkásosztály ugyanis a megszorítások ellen szavazott, a jóléti állam visszaállításának reményében. Egy olyan világra, ahol ők is olyan jólétben élhetnek, mint a nyugat-európaiak és ugyanúgy élvezhetik a fogyasztói társadalom áldásait.

Ezzel szemben a B-terv a kubai modell demokratikus formája lehetett volna, az a gazdaságpolitika, amelyet a kubai kommunista párt a Szovjetunió összeomlása után vezetett be. A görögöknek a kubaiakhoz hasonlóan le kellett volna mondaniuk a fosszilis energiahordozók használatáról, és meg kellett volna szervezniük országuk élelmiszer-önellátását. Az olajat, a földgázt és nagy részben az élelmiszert ugyanis importálnia kell Görögországnak, és a kilépés után szükségszerűen gyorsan elértéktelenedő nemzeti valutájukkal csak iszonyatosan drágán juthattak volna hozzá mindehhez. A munkásosztály azonban – sem Görögországban, sem másutt – nem támogat ilyen programot, inkább elfogadja a globális kapitalizmus igazságtalanságait, minthogy kizárják a globális fogyasztói társadalomból, és persze a paraszti életformához való visszatérés sem vonzza. Márpedig a kapitalizmust megdönteni most csak így lehet. Nem értek meg a kapitalizmus meghaladásának a társadalmi-gazdasági feltételei – mondják - a nagy baj viszont az, hogy sosem volt ennyire szükséges a kapitalizmus meghaladása, mint épp most. Az ökológiai válság ugyanis egyre fenyegetőbb méreteket ölt, és a rendszeren belül ezt a válságot eredményesen kezelni nem lehet.

A Sziriza kudarca után a spanyol Podemosnak már nem lehetett esélye a választások megnyerésére 2015 decemberében. A Corbyn-féle Munkáspártnak és az amerikai Bernie Sandersnek pedig már egy olyan helyzetben kellett volna nyernie, amikorra a baloldal hagyományos szavazótábora, a klasszikus értelemben vett munkásosztály már jelentős részben a másik oldalra sodródott a nyugati országokban. Ennek közvetlen oka pedig ugyanaz volt, ami a görög meghátrálásé is: a fejlettebb társadalmak nagy többsége retteg fogyasztói státusának elvesztésétől.

2. A menekültválság és a populista jobboldal előretörése

A 2015 nyarától kiteljesedő menekültválság okai szintén a globális kapitalista rendszer működésében keresendők, például a világ országai, régiói közt fennálló hatalmas jövedelmi különbségekben. De a nyugati országok felelőssége másban is tetten érhető. Az egyik a fegyverexport, melynek nagy részét a NATO-tagországok bonyolítják. A másik pedig az, hogy ezek a társadalmak döntő mértékben felelősek a globális éghajlatváltozásért, amely a Föld egyes részeit egyre inkább lakhatatlanná teszi, a vízforrások és a termőterületek csökkenése pedig súlyos konfliktusokhoz és háborúkhoz vezet. Ennek iskolapéldája Szíria esete, ahonnan a legtöbb menekült érkezett 2015-ben. A polgárháború kitörését Szíriában egy sokéves, súlyosan aszályos időszak előzte meg, melynek során parasztok milliói mentek tönkre, és áramlottak a városokba, sokszorosára duzzasztva a nincstelenek tömegét, az élelmiszerárak elszállása pedig már olyan szociális feszültséggel járt, amely felkelésekbe, végül egy borzalmas polgárháborúba torkollott.

A menedékkérők befogadását pártolók közül azonban csak nagyon kevesen hívták fel a figyelmet ezekre az okokra. A neoliberálisok és a (valójában szintén neoliberális) álbaloldal ugyanis egyáltalán nem óhajtott foglalkozni ezekkel az okokkal, mivel nem akart változtatni a rendszeren. Ezért érvelésük egyrészt morális elvekre, másrészt a multikulturalizmus előnyeinek ecsetelésére támaszkodott csak. Persze ez az érvelés is tartalmazott fontos igazságokat, hatástalannak bizonyult azonban, miután az európai populista jobboldal – Orbán Viktorral az élen – nyíltan menekültellenes, xenofób propagandahadjáratba kezdett. Ilyen nagy tömegű embert ugyanis gyorsan és sikeresen integrálni a társadalomba nem lehet, viszont ennek nehézségei és problémái szinte azonnal jelentkeznek. A morális érveket pedig felülírta a félelem. Ez nemcsak a terrorizmusból és a nők elleni erőszakból fakadt, hanem abból is, hogy felvetődhetett a kérdés: hol lesz a vége a menekültválságnak, ha nem állítjuk meg erőszakkal? Összesen hányan és honnan fognak Európába jönni? Erre a becsületes válasz az lehetett volna, hogy a folyamat egészen addig tart, amíg a kiváltó okok fennállnak. Mivel pedig a befogadáspártiak ezekkel az okokkal nem akartak foglalkozni, hihető választ sem tudtak adni, így a populista jobboldal éveken keresztül nap mint nap riogathatott tovább az Európát elfoglaló Iszlám Kalifátus rémképével. Végül persze a liberálisok és az álbaloldal is belement a határok lezárásába, tehát inkább ismét feladták az elveiket, csak nehogy változtatni kelljen a világgazdasági rendszeren.

A xenofób propaganda sikerének oka volt az is, hogy a menedékkérőket nem csak a kultúrájuk és a vallásuk különböztette meg az európaiaktól, hanem az is, hogy nincstelenek voltak. Nem volt lakásuk, nem volt munkájuk, nem volt autójuk és hitelkártyájuk. A menedékkérők hajléktalanok voltak, akikről egyrészt gondoskodni kell, másrészt mindig emlékeztetik a jó polgárt, a rendes munkavállalót arra, hogy milyen sorsra juthat, ha kiesik a rendszerből, mert nem felel meg a társadalmi elvárásoknak. A neoliberalizmus a fejünkbe verte, hogy vagy megtartjuk a társadalomban a dolgozó – fogyasztó – pozíciónkat, vagy elindulunk a lejtőn, és idővel már az alapvető szükségleteink kielégítésére sem futja. És minél több a nincstelen, annál többekkel kell osztozni a jóléten, és annál erősebbre nő az egzisztenciális félelem. Mindettől a növekvő nyomástól azonban – most még – megszabadulhatunk, ha lezárjuk a határokat. Így pedig a közélet szereplőinek sem kell foglalkozniuk a globális kapitalista rendszer alapvető problémáival: a növekvő egyenlőtlenségekkel, a fegyverkereskedelemmel és az éghajlatváltozással.

A politikai következmény persze az lett, hogy a populista jobboldal került nyeregbe, győztek a brexiterek, D. Trump 2016-ban, és Orbán megint kétharmaddal 2018-ban. A kulturális, a nemzeti és a vallási identitás védelmére hivatkoztak, miközben a globális kapitalista rendszert és a fogyasztói társadalmat védték meg.

2019

A populista jobboldal diadalmenete 2019-ig tartott, az EP-választáson az Orbánék által olyannyira várt teljes áttörés elmaradt. 2019-ben már nem a bevándorlás, hanem – sokak számára némileg váratlanul - a klímaváltozás lett a közélet fő témája, de valamennyire reflektorfénybe kerültek más környezeti problémák is. Ennek a fordulatnak több oka is volt.

• Mindenki számára közvetlenül érzékelhetővé vált az éghajlatváltozás, és a tudóstársadalom vészharangkongatása is felerősödött – bár az éghajlatváltozás és a migráció összefüggéséről továbbra is csak ritkán esett szó, mert ez senkinek nem volt érdeke.

• Megerősödtek azok a nagytőkés csoportok, melyek a „zöld technológiaváltásban” érdekeltek.

• Az álbaloldalnak és a liberálisoknak elemi érdeke volt, hogy a bevándorlás és ezzel együtt a jobboldali identitáspolitika végre lekerüljön a napirendről.

A témát közvetlenül Greta Thunberg FFF-mozgalma tolta be a nyilvánosságba. A mozgalom fő követelése az volt, hogy a politikusok figyeljenek sokkal jobban a problémára, és fordítsanak annyi pénzt a megoldásra, amennyi csak szükséges, mert tartoznak ezzel a jövő generációinak. A mozgalomhoz persze sokan, sokféle irányból csatlakoztak különböző elképzelésekkel és javaslatokkal, azonban konkrétabb javaslatokat, követeléseket a mozgalom egésze nem fogalmazott meg.

De a mozgalomban és a médiában is domináns maradt az a meggyőződés, hogy a klímaválság megoldását alapvetően egy „zöld technológiaváltás” jelenti, amelyhez szükséges az állami szerepvállalás és a tudatos fogyasztási szokások elterjedése is, ám mindez a globális kapitalista rendszer keretei közt megy végbe. Tehát attól várjuk a megoldást, aminek magát a problémát is köszönhetjük: a piac, az állam és a tudomány által irányított és serkentett technológiai fejlődéstől.

Ez azonban illúzió, és csak azért tűnik sokak számára magától értetődőnek, mert hozzászoktunk ahhoz, hogy ezek az erők intézik sorsunkat, és döntenek helyettünk.

Valójában azonban a megújuló energiákkal a civilizációnk fenntartásához szükséges energiának csak egy részét tudjuk kiváltani, és az ezzel járó hasznot is ellensúlyozza a gazdasági növekedés. A „zöld technológiák” (pl. az e-autó) és az alternatív fogyasztói szokások (pl. veganizmus) nem csökkentik a környezetterhelést, csak áttolják máshová. Pl. a nagyvárosok levegője tisztább lesz, miközben Kongóban szaporodnak a súlyosan mérgező kobaltbányák, Magyarországon pedig például a szintén súlyosan szennyező akkumulátorgyárak. Minderről részletesen itt és itt írtam.

A hatalom sáncain kívül rekedt baloldaliak körében az már elég általánosan elfogadott ténynek számít, hogy a gazdasági növekedés és a fenntarthatóság nem összeegyeztethető. Bár történetileg a szociáldemokrácia is a gazdasági növekedésre épült, a (nem pusztán névleg) szociáldemokrata Pogátsa Zoltán is elutasítja a gazdasági növekedés kényszerét. Az azonban nem válik világossá, hogy egy továbbra is kapitalista gazdaság miként létezhet növekedés nélkül tartósan – eddig, ugyanis a kapitalizmus vagy gazdasági növekedéssel, vagy súlyos munkanélküliséggel terhelt válságokkal járt együtt.

Ennél továbbmennek a szolidáris gazdaság hívei, akik ismét felvállalják a kapitalizmus meghaladásának célját, és ennek szükségességét az ökológiai válsággal is indokolják, nagyon helyesen. Itt lényegében arról van szó, hogy a hagyományos baloldali elképzeléseknek megfelelően a tulajdonviszonyok megváltoztatásával igyekszünk véget vetni a Tőke uralmának, de alulról és demokratikusan szerveződve. Kétségtelen, hogy mindez szükséges a valódi változáshoz, mert a nagytőke kezéből mindenképp ki kell csavarni a hatalmat, mert a Nike-val, a Coca Colával, Mészáros Lőrinccel és Csányi Sándorral együtt egészen biztos, hogy csak a katasztrófa felé haladhatunk tovább.

Kérdés marad azonban, hogy a közvetlen termelői tulajdonban lévő gazdaság egységei nem fognak-e továbbra is piaci versenyben maradni egymással, hogy tagjaiknak biztosítsák az eddig megszokott fogyasztói életszínvonalat és életformát, és hogy mindennek érdekében fenntartják-e a mai gazdaság globális méreteit. Mert a környezetszennyezés nem csak a gazdaság működési módjából, hanem globális méreteiből is fakad. A távolsági kereskedelemmel járó közvetlen kibocsátás, a szükséges infrastruktúra felépítésével és fenntartásával járó kibocsátás, a környezetszennyezés kiszervezésének lehetősége súlyos veszélyek, ahogyan az is, hogy invazív fajok és kártevők terjedését segítjük ezzel, veszélyeztetve a helyi ökoszisztémákat és az élelmiszerforrásainkat.

A politika napirendjére azonban sem a nemnövekedés témája, sem a szolidáris gazdaság kezdeményezése sem került fel ezidáig. Továbbra is a „fenntartható növekedés” dogmája a hivatalos, és ezzel súlyos kockázatokat vállalunk. Egyrészt az éghajlatváltozás bármikor öngerjesztő, vissza nem fordítható és egyre gyorsuló folyamattá válhat, másrészt hamarosan más környezeti problémák is hasonlóan súlyos válsághelyzetekhez vezethetnek. Az ipari mezőgazdaság döntő mértékben felelős az ökoszisztémák, a biológiai sokféleség pusztulásáért és a termőtalaj kimerüléséért. Ezek következményei is beláthatatlanok és kiszámíthatatlanok, ám az bizonyos, hogy ha nem változtatunk, akkor az emberiség élelmezése idővel néhány biotech- és gyógyszergyártó cégtől válik függővé.

Az ökológiai katasztrófa nem egy csapásra, hanem lépésről lépésre fog bekövetkezni. Egyelőre (még) nem kell tartanunk attól, hogy kipusztul az emberiség. De a természeti körülmények egyre gyorsabb és kiszámíthatatlanabb változása egyre durvábban fogja torzítani a civilizációnkat, ha továbbra is fenn akarjuk tartani a gazdasági rendszerünket és a fogyasztói életformánkat.

Ebből kaptunk ízelítőt az idén, amikor a disztópiák elkezdtek valóra válni.

Az évértékelő második részében arról lesz szó, hogy hogyan feledkeztünk el a járvány második hullámára a globális kapitalizmus okozta problémákról, miközben a globális nagytőke újabb területekre nyomul be? Milyen szerepet játszik a folyamatban a jobboldali populizmus és a progresszív identitáspolitika, és miért a termőterületek és az erdők a 21. század kulcserőforrásai?

***

Korábban erős kritikát írtunk az európai Green Dealről, mert az azt jelzi, hogy az EU klímavédelmi stratégiája továbbra is károsanyag-kibocsátásának kiszervezésén alapul. Szóvá tettük azt is, hogy a biológiai sokféleség (biodiverzitás) védelme csak szlogeneket érdemel a deklarációban, konkrét vállalásokat nem. Most úgy tűnik, valódi tartalommal próbálják meg feltölteni a szép ígéreteket. Egy tervezet szerint a mezőgazdaságban felhasznált vegyszerek mennyiségét a felére kell csökkenteni, míg az ökogazdálkodásba bevont, mezőgazdasági hasznosítású területek arányát 25%-ra kell növelni 2030-ig. El kell ismerni, hogy ha ez valóban megtörténne, akkor az jelentős mértékben csökkentené a mezőgazdaság környezetterhelését, és legalább esély nyílhatna arra, hogy elkerüljük az ökoszisztémák összeomlását, mely az élelmiszertermelés jelentős részének megszűnésével is járna, hiszen beporzó rovarok nélkül a haszonnövényeink jelentős részének (paradicsom, paprika, uborka, tök, cukkini stb,) megtermelése már lehetetlen lenne..

A magyar agrárminiszter, Nagy István, határozott elutasítással reagált e tervekre, mondván: ilyen szabályok bevezetése súlyos károkat okozna a magyar gazdáknak, csökkenne a termelés, a bevétel, az élelmiszerárak pedig nőnének, és veszélybe kerülhet a „termelés biztonsága”. Tehát egyfelől az ökogazdálkodással szembeni szokványos érvelést húzta elő, és termeléscsökkentéssel kezdett riogatni. Azért helyes itt a riogatás szót használni, mert az ország búzából és kukoricából is a saját szükségletének kétszeresét termeli meg jelenleg, tehát még a termésátlagok felére csökkenése esetén sem kell tartanunk attól, hogy nem lesz mit ennünk. Másrészt pedig a termésátlag és a megtermelt abszolút mennyiség, csak az egyik jelzőszáma (kéne, hogy legyen) a mezőgazdaság teljesítményének, másik a termés beltartalmi értéke (amelyet az emberi szervezet számára létfontosságú ásványi elemek és a vitaminok mennyisége és aránya határoz meg). A termésátlagok fetisizálása és a beltartalmi értékek zuhanásának elhallgatása, szinte titkossá minősítése a kapitalista élelmiszertermelés sajátja, annak természetéből fakad, A profitráta ugyanis annál magasabb, minél nagyobbak a termésátlagok, az pedig ezért alapvető érdeke, hogy ennek árát ne vegyük számításba. A miniszter e tekintetben nem is tesz mást, csak felmondja a leckét.

Emellett viszont azzal is érvel, hogy a megdráguló európai élelmiszertermelés elveszítheti belső piacait (is), és teret nyerhetnek a főleg az amerikai kontinensről származó GMO-termékek. Jelen körülmények közt ez már valóban veszély. Éspedig azért, mert már megszületett a Mercosur, az EU és Dél-amerikai államok közt kötött szabadkereskedelmi egyezmény, amely lehetővé teszi, hogy Dél-Amerikából nagy mennyiségű élelmiszert és takarmányt exportáljanak Európába. Amikor ezt az egyezményt megkötötték, a Fidesz nem tiltakozott, és a magyar kormány is aláírta azt. De nem képviselnek markáns álláspontot a magyar kormány képviselői az EU-USA közti szabadkereskedelmi egyezmény jelenleg is zajló tárgyalása során sem.

Zöld oldalról a Greenfo.hu-n érkezett reakció (https://greenfo.hu/hir/jajj-nekunknek-putyi-a-verzivatarban/ ). A szerző számos egyéb mellett joggal hánytorgatja fel, hogy miért is muszáj duplaannyi gabonát és kukoricát termelnünk, mint amennyire szükségünk van, csak sajnos nem bontja ki e kérdés részleteit. Megtesszük helyette. Ma már a termőterület kb. 80%-a a nagybirtok állományához tartozik, és csak néhány száz, esetleg egy-két ezer család kezében koncentrálódik. A magyar gazdák érdekei alatt főleg az ő érdekeiket értette a miniszter. Gabonát, kukoricát, napraforgót, repcét termelnek főleg, (összesen a termőterület kb 70%-át használva e 4 haszonnövény termesztésére), hatalmas, monokultúrás táblákon, felerészt exportra. Ebből az exportból azonban rajtuk kívül haszna másnak alig van. Az adóterheik minimálisak, ők is nagy haszonélvezői annak, hogy Magyarországon rekordalacsony a céges profitra kivetett társasági adó, alkalmazottakra pedig a mezőgazdaság ezen területein már alig van szükségük. A termelés totális gépesítése és automatizálása itt már szinte befejezett tény. Mindezeken túl a nagybirtokosok söprik be az EU-s földalapú és fejlesztési támogatások nagy részét is. Az ökogazdálkodásra való átállás – még ha csak részleges is – ezt a folyamatot mindenképp visszájára fordítaná, és az ágazat profitját nagy mértékben csökkentené. Ha viszont elmarad a zöld fordulat, akkor tovább csökken az élelmiszer beltartalmi értéke, és hamarosan már csak az üres kalóriákat vásárolhatjuk meg majd a boltokban, a szervezetünk számára szükséges tápanyagokért már a patikákban fogunk sorba állni. Ha pedig az ökoszisztémáink összeomlása is bekövetkezik, akkor a haszonnövényeink egy jelentős része is eltűnik. Egy szúk réteg érdekei állnak tehát szemben a környezet és a társadalom nagy többségének érdekeivel.

A 200-250ezer magyar gazdálkodó („őstermelő”) túlnyomó része a termőterület 10-20%-át műveli csak, és jellemzően zöldség és gyümölcs termesztésével foglalkozik. A vegyszermennyiség kötelező csökkentése számukra is nagy gondokat és anyagi nehézségeket is jelenthet. Ezek azonban a megfelelő szakmai és pénzügyi támogatással jelentősen csökkenthetőek lennének. Ráadásul, számukra a legnagyobb fenyegetést mindeddig a külföldről, elsősorban a Nyugat-Európából érkező import jelentette. Ez általában azért lehetett így, mert a nyugatiak tőkeerősebbek voltak, ezért több vegyszert és több műtrágyát tudtak felhasználni, és így olcsóbb (ámde silányabb) termést tudtak a piacra dobni. Ha viszont az új szabályok csökkentenék és maximalizálnák a vegyszerfelhasználást, akkor a hazai gazdák versenyhátránya is csökkenne, hosszabb távon tehát nekik is érdekük a zöldítés – feltéve, hogy nem kell szembenézniük nekik is az unión kívülről érkező olccsó konkurrenciával.

Nagyon félrevisz viszont a szerző érvelése, mikor a vegyszerhasználat és a GMO veszélyeit veti össze. Szerinte érdekes, hogy a minisztert csak a GMO zavarja, a vegyszerhasználat pedig nem, holott a vegyszer egészségre gyakorolt negatív hatása tény, míg a GMO esetében ez nem bizonyított. Formálisan igaza van, a lényeget tekintve viszont nagyon nincs. Az amerikai kontinensen ugyanis a haszonnövényeket épp azért módosítják genetikailag, hogy ellenállóak legyenek olyan gyomirtóknak, mint pl. a glifozát, amely minden növényi életet elpusztít és rákkeltő hatású. A glifozát egyelőre még Európában is legális többnyire, de csak korlátozottan használható mindent elpusztító hatása miatt. Amíg nem érett be a haszonnövény, nem vethető be, csak akkor, ha a (megfelelő) GMO-vetőmagot használták. A GMO legalizálása tehát elsősorban azért veszélyes, mert a legkártékonyabb, az emberi egészségre is bizonyítottan veszélyes vegyszerek korlátlan használatát teszi lehetővé

Ezeket az összefüggéseket valamiért a miniszter sem boncolgatta, csak általában beszélt arról, hogy a GMO- termékek terjedése "nagyon nem jó irány", és hogy sok gazdát is tönkretehet az olcsó konkurrencia. Ebben igaza van, és egyáltalán nem meggyőző a Greenfo szerzőjének az az érve, hogy „A RASFF rendszere különösképpen kiélezett az Európai Unión kívülről beszállított élelmiszerekkel szemben.”, hisz pontosan tudjuk, hogy például hogyan termelik meg azt a brazil szóját vagy azt az argentin kukoricát, melynek behozatalát engedélyezte az EU. És könnyen elképzelhető, hogy

a szabadpiaci keretek közt zajló zöldítésből megint csak a környezetszennyező termelés nagy részének kiszervezése lesz.

Európa ökoszisztémái megmenekülhetnek az összeomlástól, az Amazonas -medence dzsungelét viszont tovább irtják, és az argentin pampákból sivatagot csinálnak, ahol csak GMO-kukorica nő. Európában az egészségtudatos, jól informált, tehetősebb rétegek bioélelmiszerre váltanak, a szegényebbeknek pedig marad a mostaninál is egészségtelenebb szemét.

Valóban zöld és egyben igazságos döntés csak az lehetne, ha a vegyszerhasználatot és a távolsági élelmiszer-kereskedelmet egyszerre kezdenék el korlátozni..

Ha Európába nem lehetne GMO-termékeket szállítani, ugyanakkor megfeleződne a felhasznált vegyszer mennyisége és 25%-ra nőne az ökogazdálkodásba bevont termőterületek aránya, az már jelentős lépés lenne a fenntarthatóság irányába. De tennivaló így is maradna bőven elég. A műtrágya használatát is korlátozni kellene – és ezzel szoros összefüggésben – az állattartás területén is meg kell követelni az ökogazdálkodás 25%-os részarányát, és általában is jóval szigorúbb állatjóléti szabályokat kell bevezetni, előírni, biztosítani a megfelelő almozást és trágyakezelést, korlátozni az antibiotikumok használatát stb. Így a mezőgazdaság károsanyag-kibocsátása is jelentősen csökkenthető lenne, és a szegényebbek is egészségesebb élelmiszerhez juthatnának.

Ilyen mértékű változások elérése azonban az EU-ban egyelőre lehetetlennek látszik. Egy ekkora méretű piacon ugyanis szükségszerű az erőteljes tőke- és a birtokkoncentráció a termelésben, a feldolgozásban és a kereskedelemben is, ezért olyan erős ágazati szereplők vannak jelen, akiknek az érdekeit nem lehet egykönnyen lesöpörni az asztalról (mint láthatjuk, a szűk magyar oligarcha-réteg érdekképviseletét pl. a magyar kormány látja el). De ökológiai szempontból még a nemzetállami keretek is túl tágak, mert a nemzetállamokon belüli egységes piac is a régiók közti munkamegosztáshoz és ezáltal monokultúrák kialakulásához vezet (pl. Szabolcsban csak almát, máshol meg csak barackot termesztenek).

A valóban fenntartható mezőgazdaság ökogazdálkodáson alapulhat csak, ennek elterjedésére viszont csak a helyi közösségek élelmiszer-önrendelkezésének érvényesítése, és az egységes európai élelmiszerpiac apró darabokra tördelése mellett van esély. Egyrészt azért, mert az élelmiszer utaztatása, akár nemzetállami szintű forgalmazása is olyan tőkeerős cégek megjelenéséhez vezet, amelyek érdekeit letörni nagyon nehéz, másrészt azért, mert minden tájegység természeti adottságai mások, a termelést pedig ezekhez és a helyi igényekhez kell igazítani, és nem egy sokmilliós piac diktátumaihoz.

Az pedig már egy másik kérdés, hogy a helyi gazdaságokon belül megmaradhat-e a piaci alapú elosztás vagy valami gyökeresen másra lenne-e szükség annak érdekében, hogy megelőzzük a szűkre szabott piaci keretek közt is megjelenő tőke- és birtokkoncentrációt, amely előbb-utóbb ismét szétfeszíti majd a természet által megszabott kereteket.

Jön? Nem tudjuk. Többször megjósolták már az utóbbi években, hogy hónapokon belül tőzsdei összeomlás következik be, melyet globális gazdasági recesszió követ majd. Ezek a jóslatok mindeddig nem váltak valóra, de nem is bizonyultak teljesen megalapozatlannak és hiteltelennek, mert civilizációnk felszentelt motorja, a gazdasági növekedés többször is meg-megtorpant egy-egy fontos gazdaságban.

A német autóipar válsága, a brexit, az amerikai-kínai és az amerikai- iráni konfliktus mind olyan kisebb válságok, melyek ha elmélyülnek, felerősödő hatásuk láncreakciót indíthat el a világgazdaságban, sorra kergetve a különböző országokat a recesszióba, majd a csődbe, ahogyan az 2008 után is történt. A gazdasági összeomlás romboló hatásait most már azonban az ökológiai válságból fakadó természeti csapások is tetézhetik majd. A rohamos tempójú technológiai fejlődés és a gazdasági növekedés expresszén száguldunk előre az ismeretlenbe, de most mintha egy aknamezőre futottunk volna, ahol már minden mozdulatunk kiszámíthatatlan következményekkel járhat és mikor már szinte minden esemény, ami valóban fontos, egy-egy katasztrófa ígéretével lenne terhes.

A globális kapitalista rendszer és a fogyasztói társadalom, nem csak ökológiai szempontból fenntarthatatlan, hanem a pénzügyi rendszere, a rendszer idegrendszere és irányító modellje is rendkívül sérülékeny, ingatag, és virtuális. Inkább ide-oda rángatja a reálgazdaság termelőerőit váratlan impulzusaival, minthogy szabályozná azokat. Ennek oka, hogy a bankszámlákon vagy részvényekben felhalmozott milliárdok névértéke sokszorosa a valóban létező, fizikai valóságban megragadható vagyon és áru névértékének. A globális nagytőke hatalma tehát merőben virtuális természetű. És a virtuális térben lebegő pénznek, tőkének, nemcsak árufedezete, de készpénzfedezete sincs. Ha mindenki egyszerre szeretné kivenni a pénzét a bankból és akarná eladni a részvényeit is, akkor nyomban kártyavárként dőlne be az egész világgazdaság, mert sem a termelő szektort, sem a közszolgáltatásokat nem lenne miből finanszírozni. Lényegében majdnem ez következett be Görögországban 2015-ben. Ám akkor sikerült lokalizálni, karanténba szorítani és elfojtani a helyi szinten jelentkező válságot.

Az azonban világos, hogy a veszély nem szűnt meg. Sok más jellegű esemény esetében lehetséges, hogy láncreakciót szabadít el a pénzügyi rendszerben, mely válságba taszítja a reálgazdaságot is.

Mióta bebizonyosodott, hogy a koronavírus-járvány már nem zárható be Kínába, szabadesésbe kezdtek a világ tőzsdéi. De a befektetőknek már eddig is aggódniuk kellett, hiszen Kína az az ország, ahol már az ipari termelés fizikai része koncentrálódik, hisz a nyugati multik elsősorban ide szervezték ki termelésük munkaerő igényesebb és egyben környezetszennyezőbb részét. Kulcsfontosságú iparágak (autóipar, informatika stb.) függnek a kínai termeléstől. Ez a tény is rámutat arra, hogy a rendszer végső soron a saját sírját ássa, hiszen a rövid távú profitkilátások hajszolása végül annyira megnyújtotta az ellátási láncot, hogy a termelőkapacitások több ezer kilométerre történő, előre nem látható eseményektől váltak függővé, melyek ezért (is) tőzsdei pánikhoz vezethetnek.

A tőzsdei pánik igazán mégis akkor robbant be, mikor egyértelművé vált, hogy a járvány Kínán kívül több gócpontban, és Európában is elkezdett terjedni. Ezt a válságot tehát nem sikerült egyelőre elszigetelni, kontroll alá helyezni. Ahol megjelenik, ott karanténokat kell bevezetni, amely szükségszerűen a termelés és a közlekedés korlátozásával jár, a befektetőknek tehát számolniuk kell azzal, hogy a világon szinte bárhol, bármikor a kínaiéhoz hasonló helyzet alakul ki néhány héten belül. Lehet persze, hogy a járvány tavasszal, az enyhébb időben lecseng, vagy megtanulunk együtt élni vele – hisz a fertőzöttek halálozási aránya nem magas. Más hatásokkal együtt, melyek többnyire szintén a globális világkereskedelmet gyengítik és szintén a globalizáció sérülékenységéről tanúskodnak (brexit, kereskedelmi háborúk, stb) mégis súlyos globális recesszióhoz vezethet majd néhány hónapon belül.

Sokak számára talán meglepő, de fontos tény, hogy a járvány miatt kialakult helyzetben, a rendkívüli intézkedések hatására Kínában eddig soha nem látott mértékben csökkent a környezetszennyezés. Február első heteiben a szén-dioxid kibocsátás 25%-kal, a városi légszennyezettségért felelős nitrogén oxid esetében pedig még nagyobb arányban csökkent.

Szintén érdekes hír, hogy hosszú évek trendje tört meg Magyarországon most februárban: 5%-kal csökkent a most forgalomba helyezett autók száma az előző év azonos időszakához képest, és a vásárlók már nem is a nagyobb, hanem a kisebb járműveket vásárolták

Ennek fő oka egyértelműen az, hogy az ipar és a közlekedés jelentős része Kínában leállt – és ilyen rövid idő alatt, ekkora javulást még soha, sehol nem sikerült elérni. Mindehhez gyorsan hozzá kell tenni: az emberek utazásának tiltása ökológiai szempontból nem szükséges, ha az vasúton (villamoson, trolin) történik. Ha ezzel a könnyítéssel együtt a bevezetett intézkedéseket fenntartanák, Kína tenné a legtöbbet az éghajlatváltozás elleni küzdelemben. Rögvest felmerül persze a kérdés, hogy mi lenne azokkal, akik a gyárakban vagy az ellehetetlenült szolgáltatószektorban dolgoztak, de ha Kína a kubai mintájú válságkezelés módját választaná, akkor erre is lehetne megoldás. A mezőgazdaságban ökogazdálkodásra kellene áttérni, amely sokkal munkaerő-igényesebb. A piaci alapú fogyasztás nagyot csökkenne, ám az élet minőségét nem csak ez határozhatja meg. Egészségesebb lenne az élelmiszer, több a szabadidő, jobb és hatékonyabb az egészségügyi és az oktatási rendszer, mint ahogy Kubában ma is az, és ahol az emberek életéből hiányzik ugyan sok minden, ami Nyugaton általában megszokott, ám mégis elégedettek az életszínvonalukkal.

Egy ilyen, tartóssá váló fordulat egészen biztosan a kapitalista világgazdaság összeomlásához vezetne, és más országokat is arra indíthatna, hogy a válságkezelésnek ezt a módját alkalmazzák. Ökológiai szempontból mindenképp ez lenne a legjobb megoldás, de szinte bizonyos, hogy nem ezt az utat fogják követni, és amint csökken a járvány okozta kockázat (vagy már előbb is) arra fognak törekedni, hogy újból beindítsák a gyárakat és a gazdasági növekedést. Sajnos kizárt ugyanis, hogy a kínai vezetés feladná nagyhatalmi ambícióit az emberiség jövője érdekében. A korábbi kubai zöld fordulat is csak azért történhetett meg, mert ott a pártvezetés csak így tudta megőrizni hatalmi monopóliumát. Egy diktatórikus rendszer eszközei alkalmasak ugyan arra, hogy a megfelelő intézkedéseket megtegyék, de általában nem a jövő iránt vállalt felelősség a döntő a működésében, hanem saját hatalmának fenntartása és növelésének vágya az elsődleges meghatározó tényező.

Ha lesz világgazdasági válság, akkor Kínában és máshol is az eddig általában alkalmazott válságkezelési technikákat alkalmazzák majd. Persze ahány eset és ahány ország, annyiféle konkrét módja volt a válságok kezelésének eddig, de nagyjából mégis két alapvető technika áll rendelkezésre. Az egyik a neoliberalizmus fénykorában (1990 – 2008) elterjedt restrikciós gazdaságpolitika, amely súlyos megszorításokkal, privatizációval jár együtt. A válság terhei alól mentesíti a nagytőkét és szinte minden terhet az alkalmazotti rétegeknek (és főleg a munkanélkülivé válóknak) kell viselniük. Ez a politika azonban nem csak igazságtalan, de általában inkább sikertelennek is bizonyult, mert drasztikusan visszaesett a fogyasztás, és sokáig nem volt elég a kereslet ahhoz, hogy újra beindítsa a gazdasági növekedést.

Sikeresebb és igazságosabb is volt általában az a válságkezelés, melynek során az állam így vagy úgy (közvetlen beruházásokkal, kötvényvásárlással, a kamatok lenullázásával stb.) pénzt pumpált a gazdaságba, mesterségesen keresletet támasztott és ösztönözte a gazdasági növekedést. Lényegében a legutóbbi válságot is így sikerült legyűrni, miután a megszorítások hullámai eredményteleneknek bizonyultak.

Ma már legtöbben az ökológiai válságot is hasonlóan akarják kezelni. Számolnak azzal a realitással, hogy a fosszilis energiahordozók kivezetése nagyon költséges, és sok gondot okoz, és mindezt a megújulókba történő, jelentős részben állami forrásokból származó befektetésekkel próbálják ellensúlyozni.

Ha a járvány gazdasági válságba torkollik, akkor az elsöpörheti a Trump-kormányzatot az év végén esedékes amerikai elnökválasztáson, és könnyen lehetséges, hogy a – tévesen – radikálisnak nevezett amerikai baloldal kap egy történelmi esélyt arra, hogy a Green New Dealt megvalósítsa. Valószínű, hogy az EU is ehhez hasonló útra lépne. De természetesen jobboldali, szélsőjobboldali kormányok is élhetnek majd ezzel a válságkezelési technikával és ők is ötvözhetik azt „zöld” szempontokkal – csak persze nem a szegényeket, hanem jobb helyzetben lévő társadalmi csoportokat támogatnának gazdaságilag, ahogy pl. az Orbán-kormány is teszi.

Kérdés persze, hogy lesz-e még miből finanszírozni az új projekteket, hogy hova lejjebb lehet még nyomni a kamatokat, és hogy mennyire működőlépes ez a konstrukció, akkor, ha a gazdasági válság mélyebb lesz az előzőnél és közben már az ökológiai válság hatásai (pl. természeti csapások) is súlyosbítják azt.

Lehet, így is sikeres lesz ez a politika gazdaságilag, rövid távon, de most sem fogja a rendszer sérülékenységének mélyebb okait felszámolni, az ökológiai válságot pedig biztosan nem fogja megoldani. Már csak azért sem, mert eleve csak az éghajlatváltozásra koncentrál, az ökoszisztémák összeomlásának és a termőföld kimerülésének problémájával nem is foglalkozik.

Lehet, hogy újra sikerül majd beindítani a gazdasági növekedést – bár ennek esélye most már kisebb, mint volt, mert már túl sok ezt hátráltató tényező halmozódott fel. A nemzetközi feszültségek pl. most már kiélezettebbek, mint egy évtizeddel ezelőtt, és soha ilyen mértékben nem függött még a világgazdaság a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatoktól, hisz egy-egy termék gyártása ma már sokszor egy tucatnyi országban van szétszórva. De ha sikerül is beindítani a gazdasági növekedést, a válság mélyebb oka – a virtuális pénz túltermelése – most sem fog megszűnni. Tulajdonképp az előző válságból való kilábalás során is mesterségesen gerjesztették ezt a folyamatot (az államok nem készpénzt nyomtattak, hanem virtuális pénzt injekcióztak a pénzügyi rendszerbe), ezért a probléma még nagyobb, mint 2008-ban volt, és paradox módon még nagyobb lesz, ha ezt a válságot is sikeresen kezelik.

Ha sikerül beindítani a gazdasági növekedést ismét, akkor bizonyos, hogy nem fogunk előrébb jutni még az éghajlatváltozás elleni küzdelemben sem. Mert hiába sikerülhet az energiatermelésünk egy jelentős részét megújulóra cserélni majd, az újból fellendülő fogyasztás okozta károk ellensúlyozni fogják ezt a nyereséget. Az átállás pedig előreláthatóan el fog akadni, mert nem tudjuk tárolni a megújulók által megtermelt energiát. A többi technokrata javaslat (e-autó, műhús stb.) pedig álmegoldás, amely nem csökkenti lényegesen a kibocsátást. Viszont sok pénzt, energiát és időt fordítunk mindezekre, miközben az időnk egyre fogy...

Egy álzöld gazdaságélénkítő program tehát rövid távon még talán sikeres lehet, de hosszabb távon, a 21.században már több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz – mert a civilizációnk összeomlását készíti elő. Valódi rendszerkriikusoknak ezért nem szabad kisebb rosszként sem támogatni az ilyen programokat, inkább a valódi alternatívák kidolgozásába, megismertetésébe és bázisának felépítésébe kellene fektetniük az energiájukat, a munkájukat, az idejüket.

De könnyen lehet, hogy ez a válságkezelés most már, a megváltozott körülmények közt nem fog működni vagy olyan mély lesz a válság, hogy sokak számára nem lesznek érzékelhető hatásai. Magyarországon például ismét tömegessé válhat a vidéki munkanélküliség, és a helyzetet csak tovább súlyosbíthatják a vízhiány, az aszályok, a hőhullámok vagy az újabb járványok.

Ez esetben viszont az ökológiai szempontból kívánatos megoldásnak már gazdasági és társadalmi realitása is lesz. Amíg ugyanis az emberek jelentős része jelentős mennyiségű elkölthető jövedelemmel rendelkezik, addig a közeljövőben biztosan ragaszkodni fog a fogyasztói társadalom „áldásai”-hoz, és nem fogadja el a fogyasztás korlátozását – ez azonban megváltozhat, ha a válság milliókat dönt nyomorba, és ha van alternatíva, amely nem a gazdasági növekedés és a fogyasztói társadalom visszaállítását ígéri (az utóbbi válság idején előretörő jobb- és baloldali radikálisok is ezt tették), hanem a globális kapitalista rendszer felszámolását, a megélhetésüket elvesztett tömegeknek pedig nem az újra beinduló iparban és szolgáltató szektorban ígér munkahelyeket, hanem az ökogazdálkodásra átállított mezőgazdaságban és a a globális termelési láncoktól független helyi gazdaságban.

Az utóbbi hetekben-hónapokban sok szó esik arról, hogy a politikai élet szereplői, a hagyományosan jobb- vagy baloldalhoz sorolt politikai erők miként viszonyulnak az éghajlatváltozás kérdéséhez. Ennek különös aktualitást ad az, hogy az Eu új, ún „Green Deal” tervéhez hogyan viszonyulnak az egyes tagállamok vezetői, például Orbán Viktor.

Az index külön cikket is szentelt annak a kérdésnek, hogy az új, populista jobboldal miért penget sokszor klímaszkeptikus húrokat vagy miért próbálja bagatellizálni ezt a veszélyt. Az kétségtelenül igaz, hogy a folyamatos, tematizációs versenyben, amely ma már az egyik fő meghatározója a politikai életnek, nem jön jókor a populista jobboldalnak, hogy az éghajlatváltozás témája felváltja a migrációét. Ez a megállapítás viszont fordítva is igaz: a hagyományos EU-s elitnek, a liberálisoknak és az egykor baloldali pártoknak is érdekük ez a váltás, hiszen így riválisaik elvesztik leghatékonyabb kampányeszközüket. De függetlenül attól, hogy kinek is kedvez ez a tematizációs fordulat az európai politikában, gondolhatnánk, hogy jól van ez így, hisz a migráció legfontosabb oka ma már az ökológiai válság, míg ennek fordítottja biztosan nem igaz. Gondolhatnánk, ha nem merülhetne föl teljes joggal az a gyanú, hogy az európai elit szándéka leginkább az, hogy vakvágányra tolja az éghajlatváltozásról folytatott közbeszédet, és közben a környezetszennyezés jelentős részét többek közt épp a migráció fő kibocsátó országaiba szervezze ki.

A populista jobboldal klímaszkepticizmusának másik vélelmezett oka az, hogy a nemzeti szuverenitást félti, hiszen – így a verdikt – az éghajlatváltozás megállításához nemzetközi összefogásra, egyezményekre, sőt a kellő hatalommal felruházott nemzetközi intézményekre van szükség, melyek szükségképp korlátozzák a nemzetállamok kormányainak mozgásterét. Ez azonban nem feltétlenül igaz.

E feltételezés ki nem mondott előfeltevése ugyanis az, hogy a globalizált gazdaság, a globális szabadkereskedelem és a fogyasztói társadalom rendszere a megfelelő reformokkal fenntarthatóvá tehető. Tehát mikor a populista jobboldal klímaszkeptikus húrokat penget, akarva-akaratlanul is a nemzetközi nagytőke kezére játszik, mert segít kialakítani és fenntartani azt a látszatot, hogy ők és általában a korlátolt nacionalizmusok megoldás legfőbb akadályai, és így segítenek elfedni és feledtetni azt a tényt, hogy korunk ökológiai válságának legfőbb oka épp a globális kapitalista rendszer.

Pedig egyelőre semmi sem bizonyítja, hogy a globális intézmények és a nemzetközi egyezmények hatékony eszközök lennének az éghajatváltozás elleni harcban – ezzel szemben egy „ökonacionalista fordulat”, amely egy-egy országot kiszakít a globális gazdaság vérkeringéséből, szinte bizonyosan jelentősen csökkenti a környezetterhelést. Paradox módon a példa erre egy hivatalosan kommunista rendszer, Kuba, amely kényszerűen bár, de egy valódi zöld fordulatot hajtott végre az utóbbi évtizedekben.

Nyilvánvaló persze, hogy a jobboldali populistáknak eszük ágában sincs ehhez hasonló programot végrehajtani. De miért is nem, ha már egyszer valóban annyira utálják a globalizációt (ők is, és ellenfeleik is szeretik ezt hangoztatni)? Meglehetősen őszinték ebben a kérdésben: a gazdasági növekedést féltik. A gazdasági növekedés ugyanis a garanciája annak, hogy a kapitalista társadalmakra mindenhol jellemző társadalmi egyenlőtlenségek nem vezethetnek társadalmi robbanáshoz, és nem válik szükségessé a társadalmi újraelosztás erősítése.-vagy akár magának a kapitalista rendszernek a felszámolása a többség túlélése érdekében. Amíg ugyanis az egyszerű melósnak is egy kicsit több jut évről-évre, amíg megvan a reménye arra, hogy jobb életet küzdjön ki magának, addig nem lázad a rendszer ellen – mert egyébként ő is úgy tudja és látja, hogy ez a rendszer képes megteremteni a lehetőségét annak a jólétnek, amit a melós is jólétnek tart, és amire vágyik, mert már régen a fogyasztói társadalom folyamatos propagandájának hatása alá került.

Mindezt természetesen nem fogalmazzák meg ilyen nyíltan. Orbán és hasonszőrű Kelet-európai barátai inkább azt hangoztatják, hogy országaink több évszázados lemaradásából eredő történelmi hátrányát (mely elsősorban az alacsonyabb életszinvonalban érzékelhető) csakis a robusztus gazdasági növekedéssel lehet ledolgozni. Nemzeti és társadalmi érdekként mutatják fel tehát a gazdasági növekedést, amelyet nem hátráltathat az éghajlatváltozás elleni küzdelem. Nincs értelme persze a felzárkózásnak, ha közben bekövetkezik a klímakatasztrófa, és a bolygónk lakhatatlanná válik. Ez mindenki számára világos, ezért van szükség arra, hogy a veszélyt megpróbálják bagatellizálni. A Trumpéhoz hasonló nyíltan „klímatagadó” álláspont még jobban is illeszkedne ebbe az ideológiába – egy ilyen álláspontot azonban a magyar kormány már nem engedhet meg magának. Épp ők gondoskodtak ugyanis arról, hogy a magyarok többsége rettegjen a migrációtól, márpedig az a Fidesz-szavazók többsége számára is világos és egyértelmű, hogy a migrációs válság fő oka az éghajlatváltozás.

Az EU-s elit válasza a gazdasági növekedéssel kapcsolatos aggodalmakra az, hogy van zöld növekedés, tehát zöld kapitalizmus és zöld fogyasztói társadalom is létezhet, mi több, ez a jövő. Az európai „Green Deal” alapgondolata az a feltevés, hogy a zöld technológiákba történő nagyarányú befektetések fogják majd biztosítani a további gazdasági növekedést, így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. A fogyasztás tehát tovább nőhet, és ez már „karbonsemleges” és fenntartható fogyasztás lesz.

Minderre azonban semmilyen garancia nincsen. Ez csak egy ideológiai tézis, amit végül Orbán és cseh kollégája is aláírt. Az igaz, hogy az áramtermelésünk jelentős részét át lehet állítani megújulóra. De a megújulók az energiatárolás problémáinak megoldatlansága miatt egyelőre a legjobb esetben is csak a jelenlegi áramszükségletünk felét tudják fedezni (és egyébként ezeknek sem abszolút nulla az ökolábnyoma). Nyilván ez a tény is közrejátszott abban, hogy végül az EU vezetői elfogadták a magyar és cseh kormánynak azt a követelését, hogy az atomenergiát is karbonsemlegesként fogadják el. Pedig nyilvánvaló tény, hogy az atomerőművek felépítése és az uránbányászat is jelentős kibocsátással jár – ám ez utóbbi már nem feltétlenül az ország és az Unió határain belül történik meg. Ez esetben tehát gyakorlatilag a környezetszennyezés kiszervezéséről van szó. Nem is lehetünk hát büszkék arra, hogy miniszterelnökünknek sikerült kiharcolnia ezt az engedményt. De látni kell azt is, hogy az egész Eu-s Green Deal nem kis mértékben eleve a környezetszennyezés kiszervezésén alapul.

Konkrétumok persze még nincsenek és lehet, hogy nem is lesznek. Ezeket csak júliusra tervezik tisztázni. De az már most látszik, hogy a közlekedés és a távolsági kereskedelem kibocsátását elsősorban úgy igyekeznek eltüntetni, hogy a járműveket elektromos meghajtásúra cserélik. Ennek annyi haszna tényleg lesz, hogy az európai nagyvárosok légszennyezettségi problémái jelentősen csökkenni fognak, hiszen az e-autóknak nincs közvetlen kibocsátásuk. Ami viszont az e-autók karbon egyenlegét illeti, a kép e tekintetben már jóval homályosabb és sötétebb. Számtalan tanulmány született már erről a kérdésről – egymásnak ellentmondó eredményekkel. De az optimistább verziók sem számolnak 20-25%-nál nagyobb kibocsátás-csökkenéssel. Ez egyrészt elég távol van a karbonsemlegességtől, másrészt pedig, ha a jelenlegi trendek folytatódnak, akkor az autók száma néhány évtizeden belül a duplájára nő, ráadásul az e-autók üzemeltetése sokkal olcsóbb, tehát egy-egy autó is sokkal több kilométert tesz majd meg. Az elektromos meghajtású járművek akkumlátorihoz lítiumra és kobaltra van szükség, ezek bányászata rendkívül környezetszennyező, a kobalt bányászata Kongóban pedig gyerekmunkások kizsákmányolásával jár, akik fiatalon halnak meg a bányászattal járó mérgezések következtében. Az e-autó tehát egy álmegoldás, ami ráadásul erkölcstelen is. A környezetszennyezést és a vele járó fizikai munkát egyszerűen kiszervezzük az éghajlatváltozástól amúgy is jobban szenvedő régiókba, az egykori gyarmatokra – viszont a nagyvárosaink levegője tisztább lesz és elbüszkélkedhetünk majd a klímakonferenciákon azzal, hogy radikálisan csökkentettük a közlekedés kibocsátását is. De Magyarország esetében talán még ez sem lesz igaz. Mert miközben az autógyárakban már csökkentik a munkások létszámát, már elkezdte pusztító működését Gödön egy új üzem, amely az e-autók akkumulátorait gyártja, és máris szinte teljesen élhetetlenné tettek egy kisvárost.

Az ipar kibocsátása esetén nem csak az áramfogyasztás a problémás. A cement- vagy az acélgyártás kibocsátásának jelentős része még elméletileg sem váltható ki megújulóval, ahogy a szennyvíztisztásé és a műtrágyagyártásé sem. Igen meglepő lenne, ha a részletezett green dealben már konkrét megoldások lennének ezekre a problémákra.

Szinte természetes, hogy a mezőgazdaságról alig esik szó a „Green Deal” kapcsán. A mezőgazdaság karbonsemlegesítése ugyanis csak az ökogazdálkodásra való áttéréssel oldható meg (ld. erről: https://zoldcsillag.blog.hu/2019/05/26/hogyan_csuszik_felre_az_okologiai_valsagrol_szolo_kozbeszed_iii) - ez azonban nem illeszthető bele a kapitalista rendszer és a végtelenített urbanizáció folyamatának logikájába, mert ez esetben sokkal több munkaerőre lenne szükség ebben a szektorban. Persze ez nem okozna gondot, ha leépítenénk a szennyező ipart, és így zöld szempontból két legyet ütnénk egy csapásra – de a tőkefelhalmozás folyamata gyorsan véget érne. Ezt pedig sem a liberálisok, sem a jobboldali populisták sem szeretnék látni, de még a valóban baloldalinak megmaradt szocdemek sem – mert nem lenne miből finanszírozni a jóléti államot.

Mindezeken túl van még egy hatalmas probléma Európa karbonsemlegesítésének tervével. Az EU jelenleg a világ kibocsátásának 9%-át adja – de ha azt is nézzük, hogy az európaiak által vásárolt-fogyasztott termékek gyártásának, kereskedésének mekkora a kibocsátása, akkor máris 20%-nál járunk. A 9% ugyanis csak az EU területén megvalósuló kibocsátást foglalja magában, a Kínából importált impottermékek karbonlábnyoma ebben az adatban például már nem szerepel. A „Green Deal” pedig igazán csak ezzel a 9%-kal vagyis a valódi környezetterhelésünk kisebb felével foglalkozik Szó van ugyan arról, hogy az igazán szennyező módon előállított termékekre esetleg büntetővámot vetnek ki, ez azonban aligha oldja meg ezt a kérdést. Pedig az európaiak környezetterhelésének kiszervezése jórészt már megtörtént, az elektromos meghajtású járművekre épülő közlekedésre és szállításra történő átállás csak ezt a folyamatot vinné tovább.

Az ökológiai válság valódi kezelését a távolsági kereskedelem leállításával kellene kezdeni, a többi lépés már következne ebből. Az ipar és a szolgáltatószektor szennyezőbb része összeomlana, és a maradék működtetését már meg lehetne oldani megújulóval. A munkanélkülivé váló tömegek pedig a mezőgazdaságban találhatnának munkát, melyet ökogazdálkodásra kellene átállítani. Egy ilyen program persze manapság még aligha számíthatna jelentős társadalmi támogatottságra, a politikusok már csak ezért sem vállalják fel. Egy mélyebb gazdasági válság esetén azonban, amely előbb-utúbb bekövetkezik, sokaknak épp egy ilyen fordulat adhatna munkát és reményt – hisz amúgy is munkanélkülivé válnak. De válság esetén is csak akkor lehetne esélye egy ilyen forgatókönyvnek, ha már létezne szervezett politikai-gazdasági közösség, amely ezt a programot preferálja, és ha a közbeszédben megjelenhetne ennek az alternatívának a lehetősége már most is.

A „Green Deal” körüli nagy felhajtás (és más álmegoldások reklámozása) legfontosabb szerepe azonban épp az, hogy mindez ne történhessen meg. Az EU-s elit és a keleti populisták vitája tehát most is csak egy bábszínház része. A két fél közt valójában munkamegosztás működik: míg a keletiek a veszélyérzet csökkentésében, addig a nyugatiak a képmutató álmegoldások reklámozásában járnak az élen.

November 7-én Erdogan Magyarországra látogat, és fogadni fogja, országunk miniszterelnöke is. Az esemény idejére Budapesten tüntetést szerveznek, tiltakozásul az észak-szíriai Rojavában végrehajtott török agresszió, etnikai tisztogatási kísérlet, ennek magyar kormányzati támogatása ellen, szolidaritást vállalva az Észak-Szíriai Demokratikus Föderációval. A szervezőkkel jelentős részben egyetértünk, de szükséges a Rojaváról baloldali körökben kialakult kép árnyalása is.

Előbb azonban fontos tisztázni, miért fontos Rojava kérdése, és hogy miért kell foglalkoznia ezzel a témával egy alapvetően környezetvédő (habár egyértelműen antikapitalista) oldalnak.

Először is azért, mert a kormányunk dicstelen szerepet vállalt ez ügyben. Európában egyedüli országként nyíltan támogatásáról biztosította Erdogan katonai akcióját. Szíjjártó indoklása szerint azért, mert a török katonai intervenció célja a "menekültek hazatelepítése", ez pedig magyar érdek. A török kormánypropagandát vissszaböfögő külügyminiszternek azonban tudnia kell, hogy a Törökországban élő, nagyrészt szunnita arab menekült nem a mostani török akció által megcélzott területekről származik. Ez a határsáv nagyrészt kurd többségű volt a háború előtt is – Erdogan fő célja pedig pontosan az, hogy ezeket az etnikai viszonyokat katonai erőszakkal megváltoztassa, megszüntesse az itteni kurd etnikai többséget, és elvágja a szíriai kurdokat a Törökországban élőktől. A 20.század magyar történelméből pedig annyi tanulságot mindenképp le kéne tudnunk vonni, hogy az ilyen jellegű akciók nemzetközi elfogadottsága vagy bátorítása semmiképp sem lehet sem magyar, sem európai érdek. Az Orbán-kormány állásfoglalása tehát cinikus, rövidlátó, ostoba, és rendkívül felelőtlen.

Rojava ezen túl fontos és érdekes azért, mert egy sajátos zöld-baloldali ideológia tükröződik politikai szervezetének alapelveiben. Ezeket jelentős részben Murray Bookchin libertarius municipalista (fogalmilag kissé pontatlanul zöld anarchizmusként is szokták említeni) irányzatából merítették. A deklarált elvek szerint egyszerre cél a kapitalista rendszer meghaladása és a parlamentáris rendszerekkel összefonódott nemzetállamok lebontása kisebb egységekre, illetve a fenntartható gazdaság és társadalom valamint a nemi esélyegyenlőség megteremtése. Rojava nem államként, hanem helyi közösségek és helyi tanácsok föderációjaként definiálja magát. Ezek mindenképp tiszteletreméltó elvek és célok, megvalósulásuk a környezetpusztító globális kapitalista rendszer alternatíváját jelenthetnék.

Nem véletlen, hogy Rojava különösen népszerű a balos európai körökben. Mintha Rojava világító fáklyaként mutatná az utat a globális kapitalizmus és az ökológiai válság sötétjében, mert élő példája (lehetne) annak, hogy igenis lehetséges egy alapvetően más elveken nyugvó rendszer megvalósítása.

Kétséges azonban, hogy Rojavában ezek az elvek mennyiben valósulnak meg. Ez az értékelés akaratlanul is torzító hatású, mert elvonatkoztat attól a konkrét szituációtól, a történelmi előzményektől, a geopolitikai adottságoktól, melyek Rojava sorsát meghatározzák, és inkább csak a politikai-társadalmi-etnikai kontextusából kiragadott, deklarált elveket nézik.

A 30-40 milliós kurd nép a legnagyobb lélekszámú nép a világon, melynek nincs saját állama. 15-20 millóan Törökországban élnek közülük, 1-2 millióan Szíriában és sokmillióan még Irakban és Iránban is. A 20. században számtalan kisebb-nagyobb kurd politikai csoportosulás létezett, melyek célja mind a független Kurdisztán vagy legalább kurd területi autonómiák megteremtése volt. 1984-ben Törökországban újabb fegyveres felkelés tört ki, ezúttal az Öcalan vezette Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) irányításával. A Kurdisztáni Munkáspárt marxista-leninista ideológiájú, szovjet mintára szervezett párt volt. Nyilván nem véletlenül. Az akkor adott geopolitikai körülmények közt egy ilyen szervezet számíthatott erőteljes külföldi támogatásra – természetesen a Szovjetunió részéről. A PKK ideológiai választásában tehát geopolitikai realitások tükröződtek. A PKK támogatása pedig reálpolitikai döntés volt a függetlenség-párti kurdok részéről. A deklarált cél a független Kurdisztán megteremtése és egy olyan radikális társadalmi átalakulás volt, amely leginkább ahhoz hasonlított volna, ami a 2. világháború után a keleti tömb országaiban végbement.

A PKK-t nem csak a Szovjetunió, hanem közel-keleti szövetségese, a szíriai Asszad-rezsim is támogatta. Engedték, hogy a PKK Szíriában is szerveződjön és át-átcsapjon onnan Törökország kurdok által lakott területeire. Mindeközben a szíriai kurdok erőszakos asszimilációjára, elarabosítására törekedtek, a kurdoknak saját iskolarendszerük sem lehetett. Öcalant azonban (akkor még) a szíriai kurdok sorsa nemigen érdekelte – ez is egy reálpolitikai döntés következménye lehetett. Törökországban ugyanis sokkal több kurd él, mint Szíriában, fontosabb volt tehát a kurd ügy (akkor fegyveres) képviselete ott – ezt pedig nagyon jelentős részben Asszad tette lehetővé.

A Szovjetunió összeomlása után a kurd ellenállás is kimerült, és a hosszú évekig tartó, véres gerillaháború katonai vereséggel végződött. Néhány évvel később Öcalant is elfogták, és török bíróság elé állították, ahol már nem a független Kurdisztánról és a kommunizmusról beszélt, hanem arról, hogy a céljuk valójában egy demokratikus autonómia volt. Ezt az értékelést Öcalan aztán Bookchin nézeteit felhasználva egy újabb, koherens ideológiává kerekítette ki – amely követendővé vált a PKK és később szíriai testvérpártja számára is. Ez az ideológiaváltás elsősorban a túlélést szolgálta. Öcalan személyes és politikai túlélését, de a kurd függetlenségi mozgalom vezető erejének a PKK-nak a túlélését is. És kétségtelen, hogy azt a célt is hatékonyan szolgálta, hogy a kurd kérdést a politika napirendjén tartsa. A 90-es években a legtöbbek szemében gyorsan anakronisztikussá, elavulttá váló, marxista-leninista ideológiát eltávolította mozgalmától, és egy a kevésbé ismert, radikális demokrácia-képre épülő, baloldali ideológiára cserélte le, így könnyebben szerezhetett külföldi támogatókat.

2011-ben, a szíriai polgárháború kitörése után Asszad azt a stratégiai döntést hozta, hogy az észak-szíriai, kurd lakosságú területeket a PKK ott megszerveződő pártjának és hadseregének engedi át, hogy erőit a népesebb városok megtartására összpontosíthassa, és hogy megelőzze ezeknek a területeknek az iszlamista kézre kerülését (vagy azt, hogy a kurdok is ellene lázadnak fel). A hatalmi váltás nem egyik napról a másikra következett be. Már 2011 áprilisától elkezdték enyhíteni az etnikai elnyomást, kurd iskolák, szervezetek alakulhattak és ebben a folyamatban már döntő szerepet kapott a PKK Szíriában is megszerveződő ága. 2012 júliusában a szír fegyveres erők távoztak Rojavából, és helyüket a Kurd Népvédelmi Egységek (YPG) vették át. A folyamat hátterében Asszadék és a PKK háttéralkuja állt. A rezsim felajánlotta az autonómiát, a kurdok pedig nem deklarálták, hogy kiszakadnak Szíriából, a polgárháború idején pedig a jóindulatú semlegesség volt a jellemző a két fél viszonyára még akkor is, amikor a kurdok épp az amerikaiak szövetségesei voltak.

Rojava lakói számára ez a hatalmi váltás felszabadulást jelentett egy sok évtizedes, etnikai elnyomás alól, és ezért nyilvánvaló, hogy az új rendszer erős népi támogatottságot szerzett. Az a hivatalos rojavai narratíva azonban (melyet sokszor európai balosok is átvesznek), mely szerint ekkor, itt "társadalmi forradalom" zajlott volna le, erős túlzás, hogy finoman fogalmazzunk. A társadalmi forradalom teóriája nem is Bookchintól, hanem Bakunyintól, az anarchokommunizmus atyjától eredetezhető. Bakunyin elfogadta Marx kapitalizmus-kritikáját, de a proletárdiktatúráról szóló tézisét nem. Úgy gondolta ugyanis, hogy ha egy forradalmi szervezet kisajátítja az államhatalmat, akkor előbb-utóbb szükségszerűen egy új uralkodó osztály formálódik belőle. Szerinte az igazi antikapitalista forradalomnak nem megragadnia, hanem szétzúznia kell az államhatalmat is, melynek intézményei helyett a nép majd maga fogja önszerveződés útján létrehozni azokat az új közösségi és gazdasági formákat, melyek szükségesek. Mivel pedig nincs szükség központosított államra, nincs szükség "forradalmi élcsapat"-ra, hierarchikusan szervezett, forradalmi pártra sem.

A rojavai változás motorja és irányítója azonban épp egy ilyen "forradalmi élcsapat", egy leninista elvek alapján, hierarchikusan megszerveződő párt volt. A történtek ugyanakkor a leninista forradalom-modellnek sem feleltethetőek meg, hiszen a forradalmi párt nem úgy szerezte meg a hatalmat, hogy elsöpörte a régi rendszert, hanem úgy, hogy megegyezett vele. Rojavában nem történt antikapitalista forradalom, sem a fogalom leninista, sem pedig anarchista értelmében.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a PKK döntése ne lett volna helyes. Éltek egy kínálkozó alkalommal, és így sokszázezer ember szabadulhatott fel a sok évtizedes etnikai elnyomás alól. Az újabb alku Asszadékkal reálpolitikus döntés volt. És a reálpolitika része az is, a reálpolitika marketingstratégiájának része, hogy a történteket "társadalmi forradalom"-nak nevezik, átveszik Bookchin terminológiáját – miközben fenntartják és Észak-Szíriára is kiterjesztik Öcalan személyi kultuszát, amely még most is a propagandisztikus, sztálinista ikonológia tovább élő hatását mutatja.

A vállalt ideológia, az ideológiaváltások, a propaganda és a marketingstratégia kérdései azonban még mindig sokkal könnyebben megválaszolhatóak, mint az a kérdés, hogy milyen politikai-gazdasági rendszer épült fel Rojavában valójában 2012 után. Kétségtelen, hogy helyi szinten, a hétköznapi élet rendjét illető problémák terén létezik egyfajta részvételi demokrácia. Léteznek helyi tanácsok is, melyek maguk közül tagokat delegálnak egy az egész terület fölött joghatósággal bíró, törvényhozó testületbe, amelynek a rojavai kormány formailag felelős. Az egész folyamatot azonban a hierarchikusan, változatlanul leninista elvek alapján megszervezett párt ellenőrzi. Más, rivális politikai szervezetek nemigen működhetnek, és különböző, adminisztratív jellegű intézkedésekkel megakadályozzák, hogy induljanak a helyi tanácsok választásán. Egy pártok nélküli, csak a helyi közösségekre, közvetlen demokráciára épülő politikai rendszer pedig Rojavában egyelőre nem lehet reális alternatíva, mert a kurdok nem lázadnak fel egy olyan rendszer ellen, amely a túlélésüket biztosítja. Így Rojavában nem egy állam nélküli társadalom, épült fel, hanem egy de facto egypártrendszer, amely korábbi változatainál néhány fokkal szabadabb és demokratikusabb. A hagyományos állami intézményrendszer – kormánnyal, miniszterekkel, hadsereggel, rendőrséggel, közigazgatási bürökráciával és közszolgáltatásokkal együtt természetesen a mai Rojavában is létezik.

Ez a rendszer viszont erős népi támogatottságot élvez – főleg a kurdok körében. Összehasonlíthatatlanul jobb ugyanis számukra az Asszad- vagy az Erdogan-rezsimnél, nem beszélve az Iszlám Államról, melynek támadásától ez a rendszer volt képes megvédeni őket. A korábban szinte betiltott kurd hivatalos nyelvvé vált, a közügyeket pedig nem Damaszkuszból vagy Ankarából kirendelt, hanem a helyi közösségekből származó politikusok intézik.

A nők társadalmi helyzetében is kétségtelen, hogy radikális változások következtek be. Ami mindenképp tény, és a Közel-Keleten teljesen példa nélküli: részvételük aránya a közéletben sokszorosára nőtt. Hogy ez miképp hatott a nők helyzetére a hétköznapi életben és a hétköznapi munkamegosztásban, azt nem tudjuk, ehhez átfogó társadalomtudományi kutatásokra lenne szükség, ami most nyilván lehetetlen.

Vallási szempontból a rendszer toleráns. Igaz, vallási tolerancia az Asszad-rendszerben is létezett, ám a különböző irányokból egyként fenyegető, fegyveres, iszlamista terjeszkedés korában ez is fontos erénye az Észak-Szíriai Demokratikus Föderációnak. A deklarált alapelvek az etnikai toleranciáról is szólnak, az arab és turkomán nemzetiségűek jogait is biztosítják. Ezen a ponton azonban már súlyos kételyek merülnek fel.

Az Iszlám Állammal folytatott élethalálharc idején arról érkeztek hírek, hogy az YPG egységei számos helyen etnikai tisztogatásokat hajtottak végre az arab lakossággal szemben, egyes településeket földig leromboltak. A hírek egy részét ugyan a török propagandagépezet termékének is tekinthetjük, de csak egy részét. Az Amnesty International jelentése is etnikai tisztogatásokról számolt be. A hivatalos rojavai magyarázat szerint nem történtek etnikai tisztogatások, csak annyi, hogy "biztonsági okokból" arra "kérték" a helyi, arab lakosokat, hogy "ideiglenesen" költözzenek el otthonaikból. Ez nem tűnik túl meggyőző magyarázatnak, mert mindenképp kérdés marad, hogy akkor miért volt szükség a házak lerombolására. A kép homályos, nem tudjuk megítélni pontosan, mi történt. Nem megnyugtató tény azonban az sem, hogy a rojavai fogolytáborokban nem csak a volt IS tagokat, hanem azok családját – tehát nőket, gyerekeket is fogva tartanak, sokezret. Úgy tűnik tehát, hogy a rojavai rendszer vezetői nem szabadultak meg teljesen attól a sztálinista és nacionalista mentalitástól, amely egyes társadalmi csoportokat kollektív bűnösnek tekint és kollektívan büntet, tekintet nélkül az emberi jogokra, és pl. A nők azon jogára, hogy ne a férjük függelékeként kezeljék őket. Kétségtelen, hogy a rojavaiak jogsértései nincsenek egy súlycsoportban azzal, amit a háború idején az Asszad -rezsim, az Iszlám Állam és más, török támogatást élvező, iszlamista csoportok elkövettek. Ez azonban nem mentség, és ez esetben nem látszik, hogy ezeket a lépéseket milyen reálpolitikai kényszerek diktálták. Hangsúlyozni kell azonban azt is, hogy a hírek ellentmondásosak, biztosat nem állíthatunk.

Szintén nem látunk tisztán a gazdaságpolitikai kérdésekben – pedig ez kulcsfontosságú lenne abból a szempontból, hogy Rojavának hogyan és mennyire sikerült elmozdulnia egy igazságos és fenntartható társadalmi-gazdasági modell felé valójában. Sztálinista típusú, központosító államosításoknak nem történtek.. A háború pusztításai nyomán a gazdaság jórészt romokban hever, a lakosság szegény és ezért az ökológiai lábnyoma is alacsony – Szíriában körülbelül harmada a magyarországinak. A klímaváltozás elleni harcot nem a rojavaiakon kell számon kérni tehát. A számtalan nehézség ellenére azonban komoly erőfeszítések történtek a természetvédelem, az újraerdősítés és a környezetbarát mezőgazdaság meghonosítása területén.

Rojavában az Asszad-rendszer idején állami tulajdonú, nagytáblás, monokultúrás iparosított mezőgazdaság gazdaság dominált. Keletebbre a búza, nyugatabbra az olívatermelés volt jellemző. A fordulat után az állami tulajdonú földeket több helyen is helyiek kis szövetkezeteinek adták át, feltételekkel. Szigorú ökogazdálkodási elveket ugyan nem kértek számon, de azt igen, hogy ültessenek fákat, törekedjenek a nagyobb biodiverzitásra a monokultúrák helyett és hogy járuljanak hozzá a helyi élelmiszer-önellátáshoz (a helyi piacra termeljenek).Faiskolákat is létesítettek, hogy a szövetkezeteket segíteni tudják.

Ezeket a törekvéseket aktivisták nemzetközi hálózata is támogatja. "Make Rojava Green Again!! néven indítottak kampányt és projekteket. Ökológiai kérdésekkel foglalkozó nemzetközi akadémiát, saját kertgazdaságot, faiskolát is létesítettek Rojavában, ahol tavaly már 50 000 fát ültettek el.

A globális éghajlatváltozás a Közel-Keleten különösen erősen érezteti a hatását, jelenleg azonban az Észak-Szíriai Demokratikus Föderáció az egyetlen a térségben, amely elkötelezett zöld szempontból. A humanitárius megfontolásokon túl tehát ez is indokolja, hogy kiálljunk a török agresszió és ennek magyar kormányzati támogatásával szemben.

A deklarált elvek és a napi gyakorlat viszonya több szempontból is ellentmondásos tehát – de igazságtalan lenne azt állítani, hogy az új ideológia pusztán egy, a Nyugati közönségnek szóló marketing-üzenet. Van hatása a gyakorlatra is, ennek köszönhető, hogy a Közel-Keleten Rojava a  a leginkább élhető hely, szociális és zöld szempontból is.

Másrészt látni kell, hogy itt a túlélés a tét. A fegyveres harc, a politikai manőverek, az ideológia, a propaganda és a marketing mind ezt a célt szolgálja elsősorban. Természetesen szó van itt politikai csoportok (Rojava vezetői rétege) túléléséről, de általában a kurd függetlenségi mozgalom, intézmények, közösségek és sokszor sokezer ember fizikai túléléséről is.

A török agresszió következtében eddig 300 ezer embernek kellett elhagynia otthonát, s a már megszállt területekről fosztogatásokról, emberrablásokról érkeznek hírek, a törökökkel szövetséges iszlamista milíciák pedig vallási alapú terrort vezettek be az egyik városban, elüldözve a keresztény kisebbséget (Tell- Abyadban).

Azt se feledjük el, hogy a szíriai polgárháború legfontosabb kiváltó oka az éghajlatváltozás. A háború előtt hosszú évekig pusztított az aszály Szíriában. Több millió földművelő vesztette el megélhetését, ők a városokba költöztek – így a városi munkanélküliak, szegények száma megsokszorozódott, miközben az élelmiszerárak brutális mértékben nőttek. A szociális elégedetlenség a politikai, az etnikai és vallási konfliktusok kiéleződéséhez, végül pedig robbanáshoz vezetett. Az ökológiai, a politikai és a gazdasági válság tehát együttesen jelentkezett Szíriában, és egymás hatásait kölcsönösen erősítve vezettek korunk talán legpusztítóbb háborújához.

A konfliktus résztvevői, de általában a közel-keleti hatalmi tényezők között is, beleértve ebbe a nagyhatalmakat, az USÁ-t és Oroszországot is, az Észak-Szíriai Demokratikus Föderáció az egyetlen, amely nem pusztán profitálni akar ebből a  humanitárius-ökológiai-politikai-gazdasági katasztrófából, hanem annak okait próbálja kezelni.

Sok okunk van tehát arra, hogy Rojaváról beszéljünk, hogy tiltakozzunk a török agresszió, az etnikai viszonyok erőszakos megváltoztatása és ennek magyar kormányzati támogatása ellen, és hogy szolidaritást vállaljunk Rojava népével. A Rojavát vezető párttól tanácsos tisztes távolságot tartani, nem kell elhinni nekik mindent amit mondanak, és nem kell a politikai propagandájukat visszhangozni - de amennyire lehetséges, támogatni kell őket abban, hogy Rojavát megmentsék a pusztulástól.

Fontos cikkek a témában:

https://libcom.org/blog/revolution-below-syria-anarchist-analysis-kurdish-movement-autonomy-rojava-07092018

https://tandfonline.com/doi/full/10.1080/14683857.2016.1246529?src=recsys&

https://www.opendemocracy.net/en/north-africa-west-asia/making-rojava-green-again/

Kedves barátaim!

Üdvözlök mindenkit, aki itt van, mert fontosnak tartotta, hogy itt legyen.

Sokféle kérdés fogalmazódott meg bennünk az utóbbi években, látva és tapasztalva, miként súlyosbodik egyre környezetünk állapota, és miként kezd omladozni az a világ, melyet eddig magától értetődőnek tartottunk.

Nem tudjuk mi fog történni. Nem tudjuk, hogy 10 vagy 20 vagy 80 év alatt mennyit fog emelkedni a globális átlaghőmérséklet. Nem tudjuk, hogy milyen lesz a csapadék eloszlása, nem tudjuk, hogy Magyarországon a mediterrán éghajlat válik-e uralkodóvá vagy a félsivatagi vagy az időjárás teljesen kiszámíthatatlanná válik. Nem tudjuk azt sem, hogy a hőmérséklet emelkedése mikor éri el azt a kritikus pontot, amikor az éghajlatváltozás visszafordíthatatlanná, öngerjesztő folyamattá válik.

De azt tudjuk, hogy nagy baj, mert az újabb és újabb előrejelzések egyre borúsabb képet festenek a jövőről.

És ha kellően tájékozódunk, akkor tudjuk azt is, hogy nem csak az éghajlatváltozás a probléma, hanem az ökoszisztémák egyre gyorsuló pusztulása vagyis a nővény- és állatfajok számának és egyedszámának drasztikus csökkenése és a termőtalaj kimerülése is.

Nem tudjuk viszont, hogy az ökoszisztémák pusztulása mikor torkollik az ökoszisztémák összeomlásába, és azt, hogy ez pontosan milyen következményekkel jár majd.

De azt tudjuk, hogy ha a virágok beporzását végző rovarok eltűnnek, akkor a haszonnövényeink háromnegyedének termesztése lehetetlenné válik, és nem ehetünk többé sem gyümölcsöket, sem paradicsomot, sem paprikát, sem uborkát, sem cukkinit, és még sütőtököt sem.

Nem tudjuk mivel etetnek minket. Nem tudjuk például, mert az áruházláncok nem akarják megmondani nekünk, hogy a boltokban kapható élelmiszerek közül melyek tartalmaznak pálmaolajat, amely káros az egészségre, és amelynek termesztése érdekében felgyújtják a Délkelet-Ázsiai esőerdőket. De nem tudjuk azt sem, hogy a megvásárolt árukban milyen típusú és milyen mennyiségű a különféle vegyszermaradvány, és nem tudjuk azt sem pontosan, hogy mekkora beltartalmi értékük, vagyis hogy mennyi vitamint és mennyi ásványi anyagot, vasat, magnéziumot és kalciumot tartalmaznak.

De azt tudjuk, hogy évente 15%-kal nő a patikákban eladott étrendkiegészítők mennyisége, mert a legtöbben csak ezzel tudják pótolni azt, ami régen még megvolt az élelmiszereinkben. Ha pedig utánanézünk, akkor megtudhatjuk, hogy Magyarországon csak egy szakember, Dr. Márai Géza végez időnként felméréseket az élelmiszereink és haszonnövényeink beltartalmi értékéről, ezek az adatok pedig sokkolóak, mert azt mutatják például, hogy az alma vitamintartalma 80%-kal, a tej vitamintartalma 95%-kal, a burgonya vastartalma szintén 95%-kal, a répáé pedig még ennél is nagyobb arányban csökkent.

Mit tehetünk? Van, amit megtehetünk egyénileg, van, amit kisebb közösségekbe szerveződve, és van, amit a politikai hatalomtól kell követelnünk.

Sokat beszéltek már a tudatos fogyasztásról, és valóban fontos, hogy ha tehetjük, akkor a mindig a kisebb szennyezéssel előállított árut vásároljuk.

Több esetben viszont már a tudatos nem fogyasztás a helyes megoldás. Például a benzin esetében. De sokkal kevesebbet kellene vásárolnunk ruhákból is, Az utóbbi 30 évben megtöbbszöröződött az európaik ruhatára, és az általunk megvásárolt ruhák harmadát nem is hordjuk soha, pedig a globális kibocsátás 10%-áért pedig a ruhaipar a felelős.

A harmadik, és legfontosabb, amit tehetünk, a részleges önellátás. Ez azzal kezdődik, hogy otthon főzünk , nem rendelünk házhoz készételeket, nem járunk gyorséttermekbe és hagyományos éttermekbe is csak néhány kitüntetett alkalommal.

Kertészkedjünk! Műveljük meg újra a kertjeinket! Termeljünk magunknak zöldséget, ültessünk minél több gyümölcsfát, ha pedig nagyobb a kertünk, akkor a gyümölcsfák közt tartsunk tyúkokat. Amit magunk termelünk meg, azt nem kell szállítani, iparilag feldolgozni, csomagolni, tárolni és hűteni, majd energiazabáló áruházakban megvásárolni. A vegyszerhasználatot a minimumra csökkenthetjük, akár el is hagyhatjuk. Így nem veszélyeztetjük a beporzást végző rovarokat és nem károsítjuk a termőtalajt sem. Amit magunk termelünk meg, annak előállításához nem kellenek gázolajfaló gépek. A műtrágyázást is elhagyhatjuk, helyette komposzttal és szerves trágyával tehetjük termékennyé a talajt. Ez nagyon fontos, mert a műtrágya-használat is károanyag-kibocsátással jár, ezen kívül tönkreteszi a talajt és szennyezi a vizeinket is. A komposztálással ezek káros hatások megszűnnek, de csökkentjük a hulladéktermelésünket, sőt! Ha a még fel nem magzott gyomokat és az elszáradó növényeket is komposztáljuk, akkor szenet kötünk meg. De nem csak mi komposztálhatunk, de tyúkjaink is, mert a lehulló faleveleket, az elszáradó növényeket a saját ürülékükkel keverik el a talajban kapirgálás közben. A tyúkok tehát egészséges tojásokkal láthatnak el minket, trágyázzák a talajt és – bizony ők is szenet kötnek meg, amely amúgy oxidálódna és a légkörbe kerülne. Hasonlóan tesznek egyébként a nagyobb testű állátok is a legelőkön vagy a ligetes erdőkben, ha a megfelelő módon, környezettudatosan tartjuk őket.

Vidéken élőknek általában van kertjük, tehát megtehetik mindezt. De a nagyobb városokban is sokaknak van kertjük. Csak nem arra kell törekedni, hogy a kert minél jobban hasonlítson egy golfpályára, hanem arra, hogy normális kert legyen, ami azért van, hogy ellássa a konyhánkat. Nehezebb a dolguk azoknak, akik a lakótelepeken vagy a belvárosi tömbházakban élnek. Közösségi összefogással azonban ők is elkezdhetnek kertészkedni. Közösségi kerteket kell alapítani, ehhez anyagi segítséget és területet kérve, kikövetelve az önkormányzatoktól. Budapesten már ma is létezik néhány közösségi kert. De lehetnek kertek akár a lapos háztetőkön is, külföldön már erre is vannak példák. További lehetőség, hogy részesedés fejében besegítünk azoknak, akiknek van kertjük, de nincs elég idejük. És megkereshetjük azokat is, akik többet tudnak vagy tudnának termelni a saját szükségleteiknél és terményeikért cserébe a saját szolgáltatásainkat adjuk, például paradicsomért cserébe angolórát, bicikliszerelést. Kisebb – nagyobb közösségeket, időbankokat alapíthatunk, melyeken belül optimálisan megszervezhetjük a termékek és szolgáltatások csere-beréjét.

Végül de nem utolsósorban két fontos dologra kell felhívnom a figyelmeteket. Ezekben az ügyekben a politikusainkhoz kell fordulnunk, hogy előrehaladást tapasztalhassunk. Való igaz, hogy a klímánkat jórészt globális folyamatok, határozzák meg, de a helyi, Kárpát-medencei éghajlatunk alakulását is befolyásolhatjuk, csökkentve a globális felmelegedés káros hatásait, elsősorban az időjárási szélsőségek mérséklésével. Ennek két módja lenne lehetséges, ma Magyarországon. Az egyik a vízvisszatartás, a másik agrárerdészetek kialakítása. Nem közismert ügyekről van szó. Röviden tisztázni kell tehát, mit is takarnak ezek a fogalmak.

Ha kimegyünk vidékre, sok helyen láthatunk hosszú árkokat, melyekben néha van víz, sokszor pedig teljesen szárazak. Ezek az ún belvízvédelmi csatornák . Sok évtizede arra használjuk ezeket, hogy csapadékos időjárás, vagy hóolvadás idején levezessük a földeken felgyülemlő belvizet a nagyobb folyók medrébe. Ma már azonban a belvíz kevésbé gond, annál inkább az aszály. Arra lenne sokkal inkább szükség, hogy az időnként felgyülemlő vizet, összegyűjtsük, tároljuk, visszatartsuk, tartalékoljuk. Kisebb gátakat kell tehát emelni ezeken a csatornákon így egyrészt szabályozni tudjuk a csatornákkban a víz mennyiségét, másrészt sok helyen kisebb tavakat hozhatunk létre. Így az ország területének jóval nagyobb hányadát fogja borítani vízfelület. A nagyobb vízfelület pedig nagyobb csapadékképződési hajlandósággal jár, így jelentősen csökkenthetjük az aszályok gyakoriságát és időtartamát. A csapadékosabb, felhősebb időjárás pedig a szélsőséges hőmérséklet ingadozásokat is mérsékelheti. De más szempontból is jótékony hatása lenne a vízvisszatartásnak. Emelkedne a talajvízszint a csapadékmennyiségtől függetlenül is a csatornák és a tavak közelében, ez megkönnyíti a gazdálkodók dolgát. Emellett a csatornák partja, amit eddig semmire nem használtunk alkalmassá válna állatok legeltetésére, melyeknek így sokkal kevesebb, iparszerű, környezetkárosító módon megtermelt takarmányra lenne szükségük, miközben a tyúkokhoz hasonlóan komposztálnának. A vízvisszatartás hasznos lenne a biológai sokféleség megőrzése szempontjából is, hisz a vizes élőhelyek számtalan növény- és állatfajnak jelentenének élőhelyet. Azt kérjük/követeljük tehát politikusainktól, hogy a vízgazdálkodásra, vízrendezésre rendelkezésre álló összegeket fordítsák vízvisszatartásra!

Az agrárerdészet többcélú, mezőgazdasági területfelhasználást jelent. A növénytermesztést nem hatalmas, a horizontig terpeszkedő fátlan, nagytáblákon valósítja meg, hanem mozaikszerűen, sokkal kisebb táblákon, melyek közé fasorokat, és kisebb, zárt lombkoronájú és lazább, ligetesebb erdőket, gyümölcsösöket is ültetnek, utóbbiakban pedig legeltető állattartást folytatnak. Ha pedig több lesz a fa a síkságokon is, akkor az szintén erősíti a csapadékképződési hajlamot, annak minden előnyével együtt. Emellett csökkenti a talajerózió okozta károkat, például azért, mert védik a szántókat a széltől. És a vízvisszatartáshoz hasonlóan szintén segíthetjük így a biológiai sokféleség megőrzését, hiszen az ilyen területek szintén sokkal több növény- és állatfajnak adhatnak otthont. Végül pedig de egyáltalán nem utolsósorban az is az előnye az agrárerdészetnek, hogy sokkal könnyebbé teszi az ökogazdálkodásra való átállást, amely a mezőgazdaság kibocsátását és más kártételeit szinte a nullára csökkenti.

Azt kérjük/követeljük tehát a politikusainktól, hogy radikálisan szabják át az agrártámogatási rendszereket, és ne a nagytáblás, monokultürás nagybirtokokat és a nagyüzemi állattartást támogassák közvetlen és követett módon is, hanem az agrárerdészetet, a családi gazdaságokat és a mikroszövetkezeteket. Emellett pedig a műtrágya-használat és a vegyszerhasználat csökkentését ösztönözzék pénzügyi eszközökkel!

Az indexen egy érdekes cikk jelent meg, bizonyos termékcsaládról, melyet gyártója a környezettudatos vásárlóknak ajánl., A merinó birka gyapjából készült ruhákról van szó. https://index.hu/techtud/2019/09/17/merino_gyapju_polo_ing_teszt/ 

A profitvezérelt kapitalista gazdasági tevékenységtől azonban általában idegen az a szemlélet, amely egy-egy terület többcélú használatában gondolkodik. Csak az számít, amit minél hamarabb, minél magasabb áron el lehet adni - az nem, ami az áru értékesítése mellett a gazdálkodók önellátását is szolgálhatja. Sőt, ez utóbbi zavaró tényező, hisz ha a gazdálkodó így a saját szükségletei egy részét nem a piacról elégíti ki, az közvetve bizony csökkenti a GDP-t.