Progresszív erők egy Frankenstein-civilizáció védelmében

Nemrég egy fontos, kétrészes cikk jelent meg a Mércén (https://merce.hu/2022/01/22/elvtarsak-ezt-beneztuk-a-baloldal-esete-az-autoriter-jarvanykezelessel/ és https://merce.hu/2022/01/23/a-technokrata-csabitas-a-baloldal-esete-a-kozegeszsegugyi-paternalizmussal/). A szerző egyebek közt arra keresi a választ, hogy a baloldal és a woke-baloldal, az identitáspolitikai mozgalmak) miért álltak kritikátlanul az autoriter járványkezelés mellé. E kérdés megválaszolásához véleményem szerint messzebbről kell elindulni.

Ma már világszerte érzékelhető, hogy a populista jobboldallal szemben nem "a baloldal" vagy liberálisok állnak, hanem "a progresszív erők". Ezek közel sem azonosak a progresszív identitáspolitikai mozgalmakkal. Hiszen ide tartoznak a volt baloldali, a volt liberális és az álzöld pártok is, melyek szerepe meghatározó maradt a politikacsinálásban, de ide tartozik a globális gazdasági elit újgenerációs, a pénzügyi spekulációból illetve a "negyedik ipari forradalom" nyomán meggazdagodott része is, melynek érdekei sokszor ellentétesek más globális gazdasági szereplőkével (pl. Az olajiparral, vagy Kínával).

Bár a prograsszív identitáspolitikai mozgalmak aktivistái közt szép számmal találhatunk baloldali radikálisokat is, maga a mozgalom a globális kapitalizmus fenntartásában érdekelt progressszív erők és nem a rendszerkritikus baloldal táborát erősíti – hisz a nyilvánosságban ezektől az erőktől kap politikai- és médiatámogatást. Ez nem véletlen. A progresszív politikusok elsősorban azért adnak támogatást, hogy ellensúlyozhassák menekültválság nyomán megerősödött populista jobboldalt, a progresszív kapitalisták pedig egyrészt azért, hogy jóemberkedésükkel leplezni tudják a harmadik világban folytatott rabszolgatartó és környezetpusztító tevékenységüket, és továbbá azért, mert számukra kedvezőbb, ha nem földrajzi, hanem például a szexuális orientációra épülő identitás alapján szerveződőnek meg azok a fogyasztói csoportok, melyek igényeit és szükségleteit ki kell kielégíteniük, és persze azért is, mert így nem a tőkések, hanem a társadalom más csoportjai (fehér, cisz-heteró férfiak) kerülnek az elnyomó szerepébe elsősorban.

Maguk a progresszív identitáspolitikai mozgalmak a szó eredeti értelmében nem lehetnek baloldaliak, mert a forradalom eredeti szubjektumát, a munkásosztályt, nem lehet kisebbségekre lecserélni. A munkásosztály kitüntetett szerepe ugyanis a baloldali gondolkodásban a Tőke-Munka ellentétből és a bérmunkaviszonyból származtatható, mely meghatározója a kapitalista rendszer működésének. A kisebbségek hátrányos helyzete és elnyomása azonban alapvetően nem (csak) ebből az ellentétből származik, az őket érintő előítéletek többnyire még a modernitás kora előtti időkből származnak. (Erről részletesebben: https://merce.hu/2021/01/04/2015-2020-ciprasz-elvtarstol-dr-godenyig-2-resz/)... A forradalom szubjektumának lecserélésével ezért valójában feladjuk a kapitalizmus meghaladásának célját.

Nem lehet a progresszív identitáspolitika liberális sem, több okból kifolyólag sem (elsősorban a politikai korrektség és a "cancel culture" miatt). Az erőszakos, autoriter járványkezelés támogatása pedig egészen biztosan kizárja azt, hogy a magukat (még) liberálisnak nevező pártokat, közéleti szereplőket, médiumokat továbbra is liberálisnak tartsuk. A globális nagytőke korábban a neoliberális ideológiát támogatta, ma már azonban a vagyon- és a tőkekoncentráció olyan magas szintet ért el, hogy már nem érdekük a globális szabadpiac fenntartása, sokkal inkább az, hogy közvetlen befolyást szerezzenek a politikai folyamatokban és a gazdasági élet szabályozása az ő érdekeik szerint alakuljon.

A progresszív identitáspolitika ezért leginkább a fügefalevél szerepét tölti be, azt leplezi, takarja el, hogy a baloldal és a liberalizmus is feladta eredeti projektjének lényegét: az emberiség emancipációját. A szabadság, egyenlőség és testvériség eszményeinek érvényesítése volt eredetileg mindkét politikai irány legfőbb célja, míg azonban a liberálisok szerint a szabadpiaci kapitalizmus, a baloldal szerint a kapitalizmus meghaladása volt ennek a záloga. Ez egy alapvető, lényegi különbség, ugyanakkor mindkét tábor túlnyomó része e folyamat nélkülözhetetlen eszközének, hordozójának látta a modernizációt, az iparosítást, a gazdasági növekedést, a globalizációt, az urbanizációt és a tudományos eredményeken alapuló technológiai fejlődést..

Legkésőbb mostanra azonban világossá kellett, hogy váljon: ezek a folyamatok egyrészt egy ökológiai katasztrófába sodortak minket, szélsőséges mértékűre növelték a társadalmi egyenlőtlenségeket, miközben a parlamenti demokráciák weimarizálódtak, a szabadságjogok pedig egyre inkább korlátok közé szorulnak a nyugati társadalmakon belül is, és egyre jellemzőbbé válik az emberek hétköznapi életének tömeges megfigyelése, s most már ennek összekapcsolása fegyelmező, jutalmazó és büntető rendszerekkel – ez először Kínában fejlődött ki (társadalmi pontrendszer), de most már, az oltásigazolványok bevezetésével megjelent nyugaton is.

A globális kapitalista rendszer és a fogyasztói társadalom globálisan uniformizál, az egyének tömegeit bármikor lecserélhető munkaerővé, és mintakövető fogyasztóvá degradálja: mindez aligha egyeztethető össze az egyéni szabadság kiteljesedésének, az egyén önmegvalósításának liberális eszményével és céljával.

Emellett a kapitalizmus meghaladása is távolabbinak tűnik, mint valaha. A korábban a forradalom szubjektumának tartott munkásosztály ma már aligha alkalmas erre a szerepre, egyrészt azért, mert ma már nemcsak a dolgozó egyének cserélhetők le, hanem komplett üzemek is, hisz már ezek is csak a végtermék előállításának egy-egy rövidebb fázisát végzik el, és a globális terméklánc-hálózatokban könnyen létesíthető helyettük egy másik (a tőke elszakadt a területtől, és oda megy, ahová akar ld.: Zygmunt Bauman: Globalizáció. Szukits Könyvkiadó, 2002). Másrészt a nyugati munkásosztály fogyasztóként is érdekeltté vált a globális kapitalizmus fenntartásában, a jólét formáit és normáit a fogyasztói társadalom határozza meg számára. (Ezért is merülhetett fel, hogy mint forradalmi szubjektumot is lecseréljék – csakhogy a centrumországok kisebbségeire nézve is igaz, ami a munkásosztályukra, legalábbis a fogyasztói jóléthez való ragaszkodás tekintetében). A tőke érdekeinek megfelelő irányba terelt fogyasztás pedig éppúgy a rendszer fenntartását, működését szolgálja, mint a termelés, így a bérmunkás szabadidejét is jórészt bekebelezi a rendszer.

Marx szerint az eljövendő kommunizmus gazdasági alapjait megteremti a "termelőerők szakadatlan fejlődése", amely biztosítja majd, hogy mindenkinek mindenből juthat épp elég. Ezzel szemben azt látjuk, hogy épp az alapszükségletek (élelmiszer, lakhatás) területén mutatkozik súlyos hiány.

Hogy mit hoz a jövő, azt sajnos a 19.század egy másik nagy gondolkodója, aki az egyenlőség eszméje kritikusának, sőt ellenségének számított, pontosabban látta:

"Ha már a kezünkben van a Föld elkerülhetetlenül küszöbönálló gazdasági össz-irányítása, akkor az emberiség gépezetként ennek a szolgálatában a legjobb értelmét találhatja meg, úgy kell elképzelnünk, mint hatalmas óraművet, amely kicsi, és egyre finomabb, egymásba kapaszkodó, apró fogaskerekekből áll, mint minden uralkodó és parancsoló elem fölöslegessé válását, mint hatalmas erő-egészét, melynek egyes faktorai minimális erőket és minimális értékeket képviselnek" Szerinte ezt a bizonyos legjobb értelmét persze az Übermensch felbukkanása jelenthetné, ám ezt egyáltalán nem látja szükségszerűnek: " Morálisan szólva, ez az össz-gépezet, minden kerék összetartozása jelenti a maximumot az ember kizsákmányolásában, de olyan embereket feltételez, akikért ennek a kizsákmányolásnak értelme is van.....Látjuk, ami ellen harcolok, nem egyéb, mint a gazdasági optimizmus: mintha szükségképpen növekednie kéne mindenki hasznának mindenki fokozódó költségeivel/kiadásaival. Szerintem mindennek az ellenkezője igaz: mindenki költsége/kiadása bizonyos össz-veszteségben összegződik: az ember csekélyebb lesz. Így nem is igen tudjuk már, mire szolgált voltaképpen az egész hatalmas folyamat"(ld.: Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002, 372p.)

Maga a gépezet tehát semmilyen célt nem szolgál, miközben annak alkotóelemei (vagyis mi) egyre inkább alárendelődünk az egésznek, annak funkcióivá redukálva és degradálva. Mindaz, ami eredetileg az ember felszabadítását, emancipációját szolgálta volna, ma már az ember és a társadalom feletti uralomra tett szert. Nem mi irányítjuk a gazdaságot, hanem a gazdaság gépezete irányít minket. Persze vannak, akik most is az emberi faj átalakulásáról vizionálnak, mint hajdan Nietzsche, ám ez esetben az átalakulás/átalakítás sem szolgál mást, mint hogy még tökéletesebben illeszkedő darabkái legyünk a gépezetnek (Ennek szélsőséges példája: Elon Musk, aki chipeket ültetne az emberek agyába).

Civilizációnk valójában egy Frankenstein civilizáció. A haladás eszközből öncéllá vált. Ezt a döntő változást fejezi ki nyelvileg az, hogy baloldal és liberalizmus helyett progressszív erőkről beszélünk. A haladás célját meghazározó ideológiák helyett a haladást, mint öncélt kijelőlő megnevezés lett a domináns. Miután az eredeti, eszmei célt a két politikai irányzat jórészt feladta, de mindkettő fenntartotta a haladáshoz, a globalizációhoz, a modernitáshoz és az urbanizációhoz való ragaszkodását, könnyen egységes táborba olvadhatnak össze. Hozzájuk csatlakoznak az ün. Zöld pártok is, melyek néhány évtized alatt feladták rendszerkritikájukat, és azt a "fenntartható növekedésű" és a "zöld kapitalizmus" illuzórisztikus elképzeléseire cserélték

Azt azonban sem ők, sem az időnként antiglobalista húrokat pengető jobboldal sem tagadják, legfeljebb elhallgatják, hogy "az egész, hatalmas folyamat" mozgatója most sem más, mint a tőke logikája, a kényszeres profitfelhalmozás, melyet az ember és a természet kizsákmányolása tesz lehetővé.. Továbbra is egy kapitalista rendszerben élünk, ezért Marx áruérték-kritikája továbbra is érvényes.

Érvényes azonban emellett Nietzsche értékkritikája (a morális, a vallási, a filozófiai érték kritikája )is. Az aszketikus ideál rabszolgamoráljának legfőbb értékekként tételezett erényei – engedelmesség, alázatosság, önzetlenség, önfeláldozás – teszik ugyanis lehetővé azt, hogy mintegy kétezer éves előkészítés után az egyének, de akár egész közösségek is egy hatalmas gépezet fogaskerekeiként működjenek.

Amikor jobbról vagy balról a fogyasztói társadalmat hedonizmusáért, az egyének önzéséért ostorozzák, csak a felszínt érik a csapások. A fogyasztói társadalom vívmányai, áldásai ugyanis csak kompenzációk azért, mert a tömegek beletörődtek a bérmunka vagyis a bérrabszolgaság tényébe. Ez a jóléti társadalom megszületése előtt egyáltalán nem volt ennyire egyértelműen így. Másrészt a bérmunkás fogyasztóként is a rendszert szolgálja: szabadidejének nagy részét is különféle kapitalista cégek (kereskedők, szórakoztatóiparosok) által felépített keretek közt éli le, olyannyira, hogy a profitfelhalmozók a privátszférájába is behatolnak, és adatokat gyűjtenek róla, lehallgatják, profilképeket alkotnak róla, hogy minél hatékonyabban alakíthassák és manipulálhassák fogyasztói szokásait, tehát tulajdonképp majdnem minden percét, amit éberen, nem a munkahelyén tölt. Mi más lenne ennek elfogadása, mint ön-feladás? Cserébe persze ezért vagy azért, melynek birtoklása aztán szintén csak szorosabban láncol a gépezethez.

Azoknak pedig, akiknek továbbra is szükséglet az ideológiai harc, az értékek ütköztetésének közpolitikai gyakorlata: ott van jobboldali vagy a progresszív identitáspolitika. A ideológiai maradékok mélyén pedig hibernálva ott lappanganak az aszketikus ideál erényei, hogy aztán vészhelyzet, például egy világjárvány idején, mint dzsinn a palackból szabaduljanak megint a világra. 

2. A tudomány, mint vallás

A keresztény vallás és az egyházak már a 19. században elvesztették világi hatalmukat, napjainkra pedig társadalomszervező, kultúraformáló szerepük és erejük is szinte teljesen megszűnt Európában. A 19. századtól végig a 20.századon keresztül elsősorban a politikai ideológiák töltötték be az egyház mögött maradó űrt, ám mostanra, hogy a baloldal és a liberálisok nagy része is feladta az emberiség emancipációjának projektjét, mely bizonyos mértékig célt és értelmet adott a hétköznapok küzdelmeinek, a gazdasági fejlődésnek és a történelemnek is, újra hatalmas vákum született a vallás és az ideológiák helyén. Ezt az újra megnyíló tágas hasadékot igyekeznek kitömni most a tudomány újsütetű kultuszával és a "tudományba vetett hit erősítésével", mely állítólag biztosítani fogja civilizációnk fenntartását és további "fenntartható fejlődését".

Mikor az új vallás eme első tételeit felállítják, akkor egyúttal el is fedik, szinte hozzáférhetetlenné teszik az alaptételek fontos előfeltevéseit, nevezetesen azt, hogy jelenlegi civilizációnkat érdemes és kívánatos is fenntartani, továbbá azt is, hogy a tudományos technikai fejlődés és a gazdasági növekedés önmagában jó és kívánatos. Ezek az alapvető kérdések nem tartoznak ugyanis a tudományok hatáskörébe (legfeljebb a filozófiáéhoz), felvetésük így eleve megkérdőjelezné a tudomány mindenhatóságát és abszolút, kizárólagos illetékességét az igazság megállapítását illetően Ezzel az elhallgatással ugyanakkor sikeresen kelthetik azt a benyomást is, hogy ezeket a kérdéseket illetően teljes a társadalmi konszenzus. Holott épp most, amikor egyre többekben tudatosodik, hogy egy súlyos ökológiai válságot idlzett elő a modern civilizáció felépítése és kiterjesztése, lenne szükség ezeknek a kérdéseknek a megvitatására.

A tudomány kitüntetett szerepe persze nem véletlen. Gyakran hangoztatott tény, hogy a modern civilizáció megszületését, az ipari forradalmat, a végteleníthetőnek gondolt kapitalista gazdasági növekedést, profitfelhalmozást, az emberi élet kényelmesebbé válását és az emberiség földrajzi mobilitásának sokszorosára emelését mind-mind tudományos felfedezések tették lehetővé, amellett, hogy érvényesülni tudott a tőke logikája is. A tudományos eredmények gyakorlati alkalmazásának hatékonysága pedig természetesen a tudomány tekintélyének emelkedésével járt. A gyakorlati eredmények igazolták a tudományos felfedezések igazságát, és így azt is, hogy a tudomány hivatott dönteni arról, mit fogadunk el igaznak, és mit nem. Ezzel a tudomány fokozatosan átvette a monoteista egyházak talán legfontosabb funkcióját. Ezt az évszázados folyamatot, ezt a váltást, az tette lehetővé, hogy a monoteista vallások és a fokozatosan megszülető tudományvallás közös előfeltevése a "magánvaló igazság" feltételezése, mely az embertől függetlenül létezik, és csak egy tekintély (egyház, tudomány). kinyilatkoztatásai útján férhetünk hozzá.

Új morált a tudományvallás nem talált fel, megteszi neki a régi is, néhány identitáspolitikailag szükséges módosítással. A progresszív pápa szerint "az oltakozás erkölcsi kötelesség". Ezzel egyfelől az egyház feje elfogadja, hogy adott helyzetben a tudomány előjoga az igazság megállapítása, és ennek gyakorlati érvényesítéséhez felajánlja a saját morális tekintélyét. Mi több, világi hatalmának szimbolikus maradványaira támaszkodva a Vatikánban kötelezővé teszi az oltást, tehát az erkölcsi kötelességet nyomban jogi kényszerré is változtatja. Mindebben Szent Ágoston szelleme köszön vissza, aki már a kereszténység államvallássá válása után fogalmazta meg, hogy a jöt rákényszeríteni az emberekre helyes. A keresztényüldőzés jogtalan, de a pogányüldözés helyes. A tudomány elnyomása jogtalan, de a tudományban kételkedő hangok elhallgattatása jogos. A pogányokra rá kell kényszeríteni a keresztséget, az oltatlanokra pedig az oltást. A trón (az államhatalom) pedig örömmel szentesíti az oltár és a katedra (avagy a kémcső?) e szövetségét, hisz tudja, hogy "a keresztényeken uralkodni könnyebb, mint a nem keresztényeken"(in: F. Nietzsche: id. Mü 105.p.)

A tudományos testületek az egyházhoz hasonló hierarchiába szerveződnek, új tagjaik felvételéről maguk döntenek, lényegében minden generáció maga választja ki a következőt. A régi egyháztól eltérúően azonban a tudósok testületei nem rendelkeznek világi hatalommal és saját vagyonnal sem. Ha az egyelőre még inkább csak elképzelt ún. "tényellenőrző bizottságok" közhatalmi funkciókat kapnak, és tagjaikat legalább részben tudományos testületek delegálják, akkor juthatnak majd közvetlenül hasonló hatalomhoz, mint egykor az Egyház inkvizítorai.

Egyelőre azt, hogy a közéleti dikurzusban kik játszhatják el a szakértő szerepét, elsősorban a kormányok, a tőke és a média határozza meg. A tudományos kutatások egyre drágábbak, a számlát pedig szintén a kormányok és a kapitalisták fizetik, akik így döntő módon képesek befolyásolni azt, hogy végül miből lesz tudományos igazság. Míg a középkorban az egyház autonóm, a vilgi hatalomtól független erőközpont volt, addig ma a Tudomány sokkal függőbb helyzetű, a gazdasági elitnek és általában a tőkének pedig még sosem volt ekkora hatalma az igazságról és a morálisan helyesről folytatott diskurzus fölött. A Tudomány tekintélyének megemelése és a tudományos igazság értékének abszolutizálása ezt a tényt fedi el, miközben a tőke érdekeinek érvényesítáését még hatékonyabbá teszi. Amit kiválóan illudztrál az a tény, hogy a Pfizer 2021-ben 36milliárd dolláros profitra tett szert, a világ 10 leggazdagabb emberének vagyona pedig megdoplázódott a járvány ideje alatt.

A járványkezelés fő bakoldali kritikusának számító Agamben lényegretörően írja le (https://drot.eu/giorgio-agamben-az-orvostudomany-mint-vallas) miként korlátozza, szabályozza és ritualizálja hétköznapi életünket az orvostudomány mint vallás, mióta a járvány felütötte a fejét.(amihez persze a média és a hatóságok aktív segítsége, jóváhagyása is szükséges). Látja azt is, hogy az Egyház behódol a tudományvallás előtt, ám abban szerintem téved, hogy a kapitalizmus is meghátrált volna előtte, akár egy percre is. A tőke veszteségei túlnyomórészt az első hullám idejéből származnak, és a lezárások következményei. A határlezárások, a távolsági kereskedelem akadozása és az ideiglenes gyárbezárások eredményei. Ezek a járáványvédelmi intézkedések azonban sokkal régebbi járványvédelmi gyakorlatokat követnek, már a középkorban alkalmaztak hasonlókat, jóval a modern orvostudomány megszületése előtt. Most csak azért kerülhettek elő, mert a tudománynak még nem volt ideje más védekezési módok (elsősorban az oltások) kifejlesztésére. A hatalmas gazdasági visszaeséssel szembesülve azonban az államhatalom és az orvostudomány is megtett mindent, hogy ezek a veszteségek ne ismétlődhessenek meg újra, a második hullám idején a lezárások már inkább csak a vendéglátószektort sújtották a gazdaság ágazstsi közül, melyben még a kkv-k szerepe a domináns.

Amikor Greta Thunberg felszólít, hogy "Egyesüljünk a tudomány zászlaja alatt!", akkor ezt a tekintélyt – öntudatlanul is – annak megalkotóival szemben szeretné kijátszani, hasonlóan a Szentírásra, Jézus Krisztus életére hivatkozó középkori eretnek purifikátorokhoz.Ere az alapvetésre azonban nem lehet alapozni egy valóban rendszerkritikus mozgalmat. Egyrészt azért nem, mert a tudomány valójában a Tőke foglya, és idővel le is szállítja a megrendelő számára kényelmes álmegoldásokat, például az elektromos autót, ami máshogyan szennyez. Másrészt azért nem, mert az ökológiai válságról szóló és valóban nélkülözhetetlen tudományos diskurzusba való belefeledkezés megakadályozza, hogy reflektáljunk arra a nagyon is nyilvánvaló tényre, hogy a tudomány felfedezései, azok igazságértékének abszolutizálása, majd gyakorlati hasznosítása nélkül az ökológiai válság nem is létezne jelenlegi formájában..

A mainstream közbeszéd az éghajlatváltozás és általában az ökológiai válság fő okát abban véli felfedezni, hogy a fogyasztói szokásainkban az ember önző és hedonista természete (örök-romlott természete) tükröződik, ily módon olcsó moralizálással kerüli meg a rendszerkritikát.- ahogyan általában tette azt a legutóbbi kétezer évben. Pedig, mint fentebb már írtam, a 21. századi bérabszolga-fogyasztó életformája is rengeteg önfeladással jár, még akkor is, ha csak a centrumországok jóléti társadalmairól beszélünk. A presztízsfogyasztás hajszolása sokkkal inkább trend- és divatkövetés, tehát igazodási kényszer, mintsem egyéni önzés eredménye. A csordaösztön munkálkodik itt, akárcsak a tőzsdéken, nem valamiféle individualista hedonizmus. Pontosabban: marketingvezérelt csordaösztön ez, melyet mesterségesen gerjesztett szükségletek vonzanak, irányítanak. A cél mindig a fogyasztás növelése, mert csak ezen keresztül lehet fenntartani a gazdasági növekedést, melynek hiányában a realizált profit mennyisége csökkenni kezd és a kapitalista rendszer egy újabb, ha nem a végső gazdasági válságba süllyed.

Világos lehet tehát mindenki számára, aki fenntartja a rendszerkritikai megközelítést, hogy az ökológiai válságért elsősorban a gazdasági növekedés, a kényszeres profitfelhalmozás, tehát a kapitalista gazdaság működése a fő felelős, hisz a végtelenített gazdasági növekedés igényével az a tény áll szemben, hogy bolygónk természeti erőforrásai végesek.

De ez a folymat élképzelhetetlen a tudományos felfedezéseken alapuló technológiai fejlődés nélkül – ez az oka, annak, hogy a tudomány tekintélye folyamatosan erősödött az utóbbi kézszáz évben.. Mivel a gazdaság hatékonyságának növekedése igazolni látszott a tudományos felfedezések igazságértékét, ezt az igazságértéket abszolutizáltuk, s így minden aggály nélkül kezdtük el és folytattuk a tudományos eredmények gyakorlati hasznosítását. Azt azonban csak majdnem 200 évvel az ipari forradalom kezdete után fedezte fel a tudomány, hogy például a fosszilis energiahordozók használata éghjlatváltozáshoz vezet: a tudományos-technológiai fejlődés hosszú távú mellékhatásai, csak sokkal később lettek igazán érzékelhetők. A tudományos felfedezések "forradalmasították" a mezőgazdasági termelést is. Felfedezték például, hogy a nitrogén mesterséges adagolásával nagy mértékben növelhetőek a termésátlagok.. Arra már csak évtizedekkel később jöttek rá, hogy a termőtalajt sok milliárdnyi baktérium és gomba lakja, és ezek segítsége nélkül a növények nem tudják felvenni az ember számára szükséges tápanyagokat. Ezeket a talajlakókat azonban épp a rendszeres műtrágyázás és vegyszerezés pusztítja nagy mértékben. Miközben tehát a tudomány eredményeinek alkalmazásaával növeltük a termés mennyiségét, hosszú távú mellékhatásként az élelmiszer minősége, tápanyagértéke töredékére csökkent.

A tudományos-technológiai fejlődés eredményeire épülő modern civilizációnk szinte minden eleme környezetszennyező. Nincs olyan termelési ágazat, amely ne terhelné súlyosan a környezetünket – szükségleteinket pedig túlnyomórészt áruvásárlással tudjuk csak kielégíteni, mert a személyes vagy kisközössségi önellátást a modern társadalmakban tólnyomórészt felszámolták.

Az ökológiai válság úgy is leírható, mint tudományos eredmények alkalmazásának nem szándékolt és előre nem látott negatív következményeinek, hosszú távú negatív mellékhatásainak összessége. Egy-egy tudományos felfedezés ugyanis mindig csak a valóság, a természet egy-egy kisebb darabkájára derít fényt. Ezzel azonban nem igen foglalkoztunk, mert a tudományos tényeket önmagukban álló, magánvaló igazságokként kezeltük. Pedig valójában ezek a tények mindig relatívak és viszonylagosak, mert olyan, rendkívúl bonyolult és összetett összefüggésrendszerekbe ágyazódnak, melyekre egy-egy tudományos felfedezés aligha vethet fényt összességében. Azt hisszük, hogy a tudomány újabb és újabb felfedezéseivel újabb és újabb lépéseket teszünk a teljes megismerés, az abszolút tudás megszerzése, alkalmazásukkal pedig a természet meghódítása felé, pedig valójában minél több dolgot ismerünk meg, annál több ismeretlenbe botlunk, majd annál több élő, orginikus szervezetet roncsolunk szét, amit csak akkor veszünk észre, amikor már teljesen belegabalyodtunk a következményekbe, és súlyosan belebetegedtünk a hosszű távú mellékhatásokba.

A szén-dioxid és a metán alig néhány tizedszázalékát adják bolygónk légkörének. Ezt az arányszámot növeltük jelentős mértékben, ám így is csak néhány tizedszázalékkal változtattuk meg a Föld légkörét – az éghajlatváltozás mégis a bolygó lakhatatlanná válásával fenyeget. Most már persze a tudomány rávilágított, hogy ez miként lett lehetséges, de csak utólag, egy már bekövetkezett jelenség okait kutatva, egy determinációs logikát felfedve. De hogy hány és hány hasonlóan előre nem látható determinációs lánc lehetséges még, azt senki sem tudja megmondani. Minimális eltérés a bemeneti oldalon, maximális eltérés a kimeneti oldalon. Ennek lehetségessége a káoszelmélet alaptétele, s egy olyan világképet sugall, amely ellentétes az objektív, "magánvaló igazság" létezésére alapuló, és az abszolút megismerés ábrándját kergető tudományvallás viágról alkotott képével.

3. Oltás-apartheid és digitális disztópia

Az eddigieket summázva és legelső kérdésünkhöz visszatérve: a baloldal és a liberalizmus helyén, annak szellemi, tárgyi, infrastrukturális bázisán egy új politikai ideológia születtett: ez a progresszivizmus, amely a társadalmi, gazdasági és tudományos technológiai fejlődést öncélnak látja és láttatja, és melynek fontos eleme a tudományvallás, melyről a szerző által is hivatkozott Agamben is értekezik. A történtek arra világítanak rá, hogy az új ideológiának ez az eleme fontosabb, mint a progresszív identitáspolitika. A tudományvallás az egyik legfontosabb eszköze ugyanis annak, hogy a további gazdasági növekedést fenntartsuk, és megerősítsük a modernizáció,urbanizáció, globalizáció szentháromságát, amely a progresszív ideológia értékrendjének alapja. A Tudomány a járványkezelés során – annak korai pánikszerű stádiuma után – sem tett mást, mint hogy ezt a célt segítse, elsősorban a vészhelyzeti vakcinák kifejlesztésével.

Agamben és Szíjártó írásai hiánypótló jellegűek. Baloldali szempontból is rávilágítanak arra, hogy a hatalom és a járványkezelés szolgálatában állló tudomány miként vetette alá hétköznapi életünket egyetlen, abszolutizált célnak, a "betegségmentes" társadalom utópiájának, és ez miként vezet a szabadságjogok leépüléséhez, alattvalói attitűdők kialakulásához, a digitális disztópia bevezetésének első lépéseihez. De meg kell jegyeznünk, a biztonság iránti igény abszolutizálása már az identitáspolitikai mozgalmakban is megvan, éspedig a "space safe" fogalmában, s ahogy az autoriter járványkezelés, úgy ez is szabadságkorlátozásokhoz, például cenzúrához, az öncenzúra kikényszerítéséhez és a társas viselkedést szabályozó illemkódexek megszületéséhez vezet.

Az autoriter járványkezelés kritikáinak azonban még számos vakfoltja, problémája van. Az egyik, hogy nem reflektálnak arra, hogy mi a kapcsolat a járvány és az ökológiai válság egésze közt. A másik,hogy nem vizsgálják a járványkezelés eszköztárának változásait, egy kalap alá véve, a "covid-rezsim" megnyilvánulásaként címkézve mindent 2020 márciusától 2022 januárjáig. A harmadik, hogy nem igazán képesek felvázolni az autoriter járványkezelés alternatíváját.

Kezdjük ez utóbbival. Ha nincsenek korlátozások, akkor a járvány akadály nélkül terjedt volna, és ez ugyanúgy a rosszabb társadalmi helyzetűeket sújtja, mint a korlátozások. Jól hangzik az a felvetés, hogy a mindenkit érintő korlátozások helyett a veszélyeztetett csoportok védelmére kellett volna koncentrálni, de nehezen képzelhető el, hogy miként lehetett volna alkalmazni ezt az elvet olyan előregedő társadalmakban, mint az európaiak. Magyarországon ráadásul az alapbetegségekben szenvedők is sokan vannak, így összességében 4-5 millióra is teszik a veszélyeztetett csoportokba tartozók számát.

A koronavírus eredetéről és a járvány természetéről még mindig keveset tudunk, de szerintem állítható, hogy ez is az ökológiai válság része. A hivatalosnak számító verzió szerint a vírus állatról terjedt át emberre, és annak, hogy ennek lehetősége megnőtt, a klímaválrtozás és/vagy az ökoszisztémák pusztítása a fő oka. Elképzelhető ugyanakkor az is, hogy a vírus "laborszökevény". Sőt, az a tény, hogy a vírus épp egy olyan virológiai intézet közelében terjedt el először, ahol koronavírusokkal, és azok genetikai maipulációjával kísérletezgetnek (részben) amerikai pénzből, iknább ezt a verziót teszi valószínűbbé. Másképp ugyan, de ez esetben is az történhetett, hogy az ember a tudomány eszközeivel nekifogott a természet átalakításának és ez előre nem látott, nem szándékolt következményekhez vezetett. Akár az előbbi, akár az utóbbi verzió az igaz, a probléma győkere ugyanaz.

De egy vírus megjelenése még nem feltétlenül vezet világjárványhoz. A vírus nagy fertőzőképessége mellett (amely lehet, hogy genetikai manipuláció eredménye) ehhez a globalizáció által teremtett körülmények kellettek. Sok millió emner, és sok milliárd tonna áru cirkulál rendszeresen országok, kontinensek közt. Ilyen léptékű tömegmozgásra a történelemben sosem volt példa. Nyilvánvaló egyfelől, hogy enélkül világjárvány ilyen gyorsan nem alakulhatott volna ki, másfelől pedig, hogy a vírus globális szétterjedése megkönnyítette újabb és újabb mutációk megjelenését. Mi történt volna, ha történetesen egy sokkal halálosabb vírus terjed el ilyen viharos gyorsasággal? Ha le is cseng ez a járvány, jöhet egy másik. A globalizált civilizáció valószínűleg járványügyi szempontból sem fenntartható, könnyen lehetséges, hogy az emberi mobilitásnak biológiai korlátai is vannak. És tegyük hozzá: ez a mobilitás környezeti szempontból is nagyon kártékony.

Az emberek mozgását többféle dimenzióban is korlátozni lehet. A másokkal való fizikai kapcsolattartás, az éjszakai kijárási tilalom, a játszóterek vagy a kávézók teraszainak élezárása járványügyi szempontból nem sokat javíthatott a helyzeten (klímaváltozás tekintetében pedig teljesen értelmetlen, ugyanakkor tovább fokozta a társadalom atomizációját, az emberek egymástól való elszigeteltségét, az elidegenedést és durván rombolta az emberi kapcsolatrendszereket ill. a kapcsolattartást virtulissá teszi, megfigyelhetővé, manipilálhatóvá változtatja. A depresszió, az alkoholizmus terjedése, az öngyilkosságok és a családon belüli erőszak áldozatai számának növekedése nagyrészt ezekből az intézkedésekből fakadnak, melyek gyakorlatilag bezárják az embereket a lakásukba.

A repülőjáratok felfüggesztése, a plázák, a nagy bevásárlóközpontok bezárása, a határzárak és az ennek következtében szükségessé való gyárbezárások viszont más lapra tartoznak. Ha következetesen alkalmazzák, és még időben vezetik be ezeket, akkor hatékonyak lehetnek. Az első hullám idején, Európa keleti felén még időben történt ez meg, így minimalizálni lehetett az áldozatok számát. Magyarországon az első hullám idején 600-an haltak meg, (miközben nyugaton későn történt ez meg a járványhelyzethez képest), de őssszel már késtek az intézkedések, és a gazdaság működését, a távolsági kereskedelmet már nemigen éreintették (kivéve a vendégláótipart). Az akkori, majdnem fél évifg tartó korlátozások csak az emberek életét nyomorították meg, de a járvány dühöngését nemigen tudták megszelidíteni. Mindennek következtében a 2. és a 3. hullám idején 30 ezren haltak meg, és még az oltáskampány utáni negyedik hullámban is majdnem tízezren.

Természetesen ezeknek a korlátozásoknak is súlyos ára van/volt: ez pedig a gazdasági válság. Ám jelentős részben épp ennek volt köszönhető a járványhelyzet talán legpozitívabb hatása: A GDP visszaesésével arányosan ugyanis a a környezetszennyezés is csökkent. Nagyobb mértékben, mint eddig bármikor. A zöld technológiákra való áttérés – melytől általában a klímaválság megoldását várják, eddig egyetlen évben sem tudta csökkenteni a károsanyag-kibocsátást (legfeljebb egyes országokban, ám a csökkenés ott is jelentős részben csak a szennyezés kiszervezéséből származott).

Mindebből nem az következik, hogy a határokat örökre le kell zárni, de az igen, hogy az ilyen helyzeteket a helyi gazdaságok erősítésére, a termékláncok lerövidítésére és az önellátás különböző szintjeinek erősítésére lehetne és kellene felhasználni.

A járványkezelés során azonban épp ezt az utat torlaszolták el, előbb a védekezés terheinek a hétköznapi életre tolásával, majd az erőltetett oltáskampányokkal és az oltás-apartheid rendszerek kiépítésével.

Kétségtelen, hogy a vakcinák sok ezer ember életét mentették meg Magyarországon is. Vitathatatlan, hogy a harmadik hullám idején minél hamarabb el kellett kezdeni a veszélyeztetett csoportok beoltását, és hogy az oltások a negyedik hullám áldozatainak számát is mérsékelték. De az eredeti célt, a járvány megállítását az oltáskampányokkal nem sikerült elérni, pedig először még a 60%-os védettséget is elegendőnek tartották a nyájimmunitás eléréséhez. Másrészt az oltáskampány kiterjesztése mindenkire, most már a gyerekekre is, és az oltáskényszer különböző formáinak alkalmazása, továbbá a társadalom oltottakra és deviáns, önző oltatlanokra való osztása súlyos következményekkel lehet terhes.

Egy gyorsmenetben legyártott és engedélyeztetett vakcina felvételéhez bizalomra van szükség. Ez azonban a társadalom jelentős részéből hiányzik. Például azért, mert valaki ezoterikus világnézetű. Vagy mert számára elérhető, hiteles rendszerkritika híján konteókban gondolkodik. Vagy mert a szakemberek kisebbségének, oltásellenes vagy oltásszkeptikus orvosoknak hisz. Vagy mert nem győzték meg a tudomány gyakorlati alkalmazásainak eredményei, melyek most már a bolygónk lakhatatlanná válásával fenyegetnek. Vagy mert azt gondolja, hogy a tudomány a Tőke szolgálója, és a pénz dönt a tudományos igazság kérdéseiben is.

A gyerekkori védőoltásokat, melyek eredményességét és viszonylagos biztonságosságát több évtizedes gyakorlat bizonyítja, és melyek egész életre védelmet adnak és nem kell előre nem látható időközönként megismételni, az oltatlanoknak is csak egy kisebbsége utasítja el.

A koronavírus ellen kifejlesztett vakcinák hosszú távú mellékhatásait viszont nem ismerjük.

Ráadásul eddig még nem történt példa arra, hogy több milliárd embert, több hullámban, rendszeresen elkezdjünk vakcinázni. Illetve egy fontos példa mégis akad, ez a nagyüzemi állattartás. Az ökológiai állattartásban ez azért nem gyakorlat, mert rezisztens kórokozók megjelenéséhez vezethet. Ez az aggály a mostani oltáskampányokkal kapcsolatban is felvethető, (Vakcinarezisztens mutációk megjelenésére figyelmeztetnek kutatók) és ez is lehet oka annak, hogy az újabb és újabb mutánsok mér reizisztensebbek, a vakcinák pedig kevébé védenek tőlük.

A rövid távon jelentkező mellékhatásokról sem lehet tiszta képünk. Akkor lehetne, ha törvény garantálná a kártérítési kötelezettséget, és azt is, hogy a bejelentéseket pártatlanul bírálják el.

Mivel az oltáskampányt mielőbb el akarták kezdeni, mindehol nyomást gyakoroltak az elméletileg független szakhatóságokra a vakcinák gyors engedélyeztetése érdekében.

A gyártók és az államok, államszövetségek (EU) közti vakcinaszerződések részben titkosak. Az Európai Parlament képviselői úgy szavazták meg ezeket, hogy egy részüket nem is olvashatták, mert ki voltak takarva.

A vakcinák hatékonysága idővel csökken. Eredetileg 95%-os védettséget ígértek a fertőzés ellen is, és akár 1-1,5 évre is becsültek a védettség időtartamát. Ma már tudjuk, hogy ez nemigen több fél évnél. A fertőzés ellen a 3. oltás sem véd, a súlyos megbetegedéssel szemben a cég 70-75%osra becsüli a Pfizer hatékonyságát. Hivatalos közlés szerint a negyedik hullám idéjén a kórházban ápolt kovidosok 60%-a volt oltatlan, 40%-a oltott. Szakemberek szerint 4 havonta oltakozni kéne, hogy a védettség szintjét fenntartsuk, de az Európai Gyógyszerügynökség ezt már nem ajánlja, és általában sem a negyedik oltást, mert így gyengölhet az ember immunrendszere. Ezzel az aggállyal korábban csak oltásellenes oldalakon lehetett találkozni, a mainstream sajtóban fel sem merülhetett, aki megemlítette, rögtön az alufóliasisakos konteóhívő hírébe keveredett. Presze ezeken az oldalakon számtalan abszurd állítással is talákozhatunk, de meg lehet vonni és érdemes megvonni a szólásszabadságot mindenkitől, aki téved vagy akár szándékosan hazudik? Ki maradna, aki megszólalhatna egyáltalán, ha ezt az elvet következetesen érvényesítjük?

Tulajdonképp már az is abszurd, hogy ezt a kérdést fel kell tenni. De muszáj, mert úgy túnik, progresszív oldalon az lett menő, hogy cenzúrát követelünk. Joggal sorolja Szíjártó is, hogy a korlátozások milyen károkkal járnak, és hogy milyen társadalmat hagynak maguk után akkor is, ha időővel megszűnnek. A szólás- és véleményszabadság korlátozása, amely szükségképp véleménymonopóliumok kialakulásával jár, véleményem szerint még sokkal súlyosabb következményekkel járhat.

A másik nagyon súlyos társadalmi-ppolitikai következményekkel járó tendencia a társadalom oltottakra és oltatlanokra való osztása, az ezt szolgáló megfigyelő és ellenőrző rendszerek kiépítése, elfogadatása, és persze az oltatlanok kirekesztése, diszkriminációja, stigmatizálásáa, megalázása és az ellenük történő uszítás a részben természetes, részben mesterségesen gerjesztett félelemre alapozva. Ez utóbbi tényező, a félelemre alapozás, az, amelyik leginkább orkonítja ezt a kampányt a korábbi menekültellenes hisztériakeltéssel. Úgy látszik, mostanra a progresszívok is eltanulták a félelemkeltésre alapozott uszítás hatékony technikáit a jobboldaltól.

Szíjártóval mélyen egyetértek abban, hogy a nyugati államokon belül kiépült oltás-apartheid rendszer az első lépés a kínai modell, az orwelli világot idéző társadalmi pontrendszer felé. (részletesebben: Járványkezelés a globális nagytőke és a megfigyelő-fegyelmező rendszerek szolgálatában) De emelltett a nyílt cenzúra megjelenése, mi több a cenzúra igényének folyamatos gerjesztése is ebbe az irányba mutat. Mert a mefigyelő, ellenőrző és egyben már jutalmazó-büntető rendszerek kiépítésének egyik legfőbb célja a cenzúra mind totálisabbá tétele, a vélemény és gondolatszabadságnak már a csírájában történő elfojtása,

Egy ilyen rendszer végső célja persze az, hogy az egyéneket és a közösségeket a gépezet mind tökéletesebben illeszkedő és "diszfunkcionális" vonásaitól mind jobban megtisztított fogaskerekeivé csiszolja, és kiteljesítse azt a folyamatot, amiről Nietzsche írt. Mindezt elsősorban annak érdekében, hogy a gépezet által előállított össz-profit mennyiségét (GDP) maximalizálja.

Az ökológai válság egyre súlyosabb fenyegetést jelent a rendszer működésére nézve is, ám az ezt is megpróbálja a maga javára fordítani, s az embereknek úgy kínál fel védelmet, hogy magától egyre függőbbé és alávetettebbé teszi őket, biztonságot ígérve a szabadságért cserébe.

Az ökológiai válság következményeitől, a természet válaszcsapásaitól nem úgy próbál megvédeni minket, hogy valóban csökkenti a környezetterhelést, hanem úgy, hogy még jobban, a testünk biológiai működése tekintetében is, elszakít a természettől, és a testünk biológiai működését is egyre inkább a technológiától és általában a gépezettől teszi függővé.

Vakcinák, amtibiotikumok, étrend kiegészítők, műhús: nem mindegyikük, nem minden esetben az ördögtől való, de kampányszerű elterjesztésük, ráerőszakolásuk az emberekre, azt eredményezi, hogy a biológiai működésünket is bekebelezi a rendszer.

Kérdés, meddig áltatjuk még magunkat azzal, hogy képesek vagyunk megszerezni az irányítást a gépezet felett, vagy ha erre nem is vagyunk képesek, a gépezet működése mégis a mi javunkat szolgálja majd.

A baloldal maradékának (és másoknak is) számot kéne vetnie azzal, hogy a globalizáció, a modernizáció, az urbanizáció, a végteleníthetőnek hitt gazdasági növekedés és technológiai fejlődés szolgálhattja-e még a szabadság és az egyenlőség ügyét vagy inkább a túlélésünk érdekében el kéne kezdenünk hatalmas darabokat visszabontani a globális gépezetből, mielőtt még maga alá temet vagy elnyel minket művünk, a Frankenstein civilizáció.