Amiről mindenki hallgat: a távolsági, globális kereskedelem és az ipar

Míg az autókról és a repülőkről viszonylag sok szó esik, addig a teherfuvarozás ühg kibocsátásáról szinte semmi. Padig a teherfuvarozás, a globális távolsági kereskedelem ühg kibocsátása globális szinten valamivel nagyobb, mint a személyi közlekedésé. A fosszilis energiahordozókat használó kamionok, az egyre gigantikusabb méreteket öltő teherhajók és teherszállító repülőgépek összességében nagyobb károkat okoznak, és itt sem csak az ühg-kibocsátásra kell gondolnunk, hanem más, súlyos, „járulékos” kártételekre is. Ilyen pl. a kamionok okozta zajszennyezés, vagy a teherhajók által az óceánok élővilágában károk.

A mezőgazdasági és élelmiszeripari termékekkel történő kereskedelem ühg kibocsátása ugyan csak kisebb szelete ennek a hatalmas tortának, viszont ez esetben a más jellegű kártételek sokkal súlyosabb következményekkel jártak már eddig is. A mezőgazdasági termékekkel történő kereskedelem invazív fajokat és kártevőket terjeszt. Ennek következménye a biológiai sokféleség csökkenése és a táplálkozási forrásaink beszűkülése. Néhány szemléletes példa:

1, Az egyik példa a krumplibogáré, amely a II. világháború után került át az óceánon Európába. Akkor még a magyar mezőgazdaság (túlnyomórészt vegyszerek, gépek, műtrágya nélkül!) évente több millió tonna krumplit termelt. A tavalyi termés már csak 200 millió tonna körül volt. Ebben az „eredmény”-ben persze sok tényező közrejátszik. Például az, hogy a magyar termelőknek egy egyre szélesedő, ma már európai méretű piacon kéne helyt állniuk, de erős versenyhátrányban vannak, mert kisebb befektethető tőkével rendelkeznek, amelyet vegyszerekre, gépekre, műtrágyára fordíthatnak. Enélkül pedig a krunplitermelés (más növények termesztésével szemben) csak nagyon nehezen oldható meg. Egy nagyobb táblára, amelyen burgonyát termelnek, nagyon hamar rátalálnak a kártevők, melyek néhány napon belül lerágják a növényeket. Permetezés nélkül pedig oda a termés. A bajt persze meg lehet előzni – vegyszerrel. Ugyanakkor a magyar krumpli beltartalmi értéke (ásványi anyag és vitamintartalma) is töredékére csökkent. 1945-ben még 110mg/kg vasat tartalmazott, 2005-ben már csak 5mg/kg-ot. Egyet lehet teját csak jó szívvel tanácsolni: termeljen magának, aki csak teheti. Aki pedig nem teheti, mert nincs kertje, próbáljon meg együttműködni azzal, aki még teheti, segítsen neki többet termelni, hogy a termésből neki is juthasson. Vagy próbálja  megszervezni, kikövetelni közösségi kertek alapítását a városokban.

2, A másik példa a dióé. Alig néhány éve egy, nálunk addig teljesen ismeretlen kártevő, a dióbélfúró légy került az országba, amely tönkreteszi a fák termését. A Dunántúl nagy részén már nullára csökkent a diótermés. Vagy örökre búcsút mondhatunk tehát a diónak vagy feltalálnak, behoznak egy újabb vegyszert, amely még jobban pusztítja környezetünket, például a haszövényeink beporzását végző rovarvilágot. Másrészt a még tiszta dió, sem lesz már ugyanaz, mint ami volt..

3, A legfrisssebb példa a mediterrán világból való, ahol egy, az olajfákat pusztító kártevő jelent meg. Ez esetben is a diófához hasonló helyzet állhat elő. Vagy pusztulásnak indulnak az olajfák is, vagy megtaláljáka megfelelő vegyszert, ami természetesen újabb környezetszennyezés forrása lesz.

Ezeknek a folyamatoknak mindenképp véget kell vetni.

A mezőgazdasági termékkekkel történő távolsági kereskedelmet tehát minél hamarabb korlátozni kell és belátható időn belül teljesen megszüntetni, hiszen már egy kisebb rakomány áruval is jóvátehetetlen károkat lehet okozni. Ökológiai szempontból az ideális megoldás az, ha nem veszünk/eszünk olyan élelmiszert, amit 50km-nél távolabbról szállítanak. A fogyasztás szabadsága (az, hogy minél több termékből lehessen választani) ellentétes a helyi a közösségek és mindannyiunk alapvető, elemi érdekeivel. Esetenként természetesen szükség lehet bizonyos élelmiszerimportra, de erről csak a helyi termelők, fogyasztók és környezetvédők,,tehát a helyi közösségek hozhatnak helyes döntéseket.

A többi áru ill. alkatrész távolsági kereskedelme ugyanakkor nagyon jelentős ühg-kibocsátással jár. Elektromos kamionokról, teherhajókról és teherrepülőgépekről pedig még álmodozni sem érdemes. Láthattuk már, hogy a sokkal kisebb személyautók „villamosítása” is milyen leküzdhetetlen nehézségekkel jár. Az elektromos repülőgép science fiction. Jelenlegi tudásunk szerint megoldhatatlan a teherforgalom kibocsátás-mentessé tétele. És arra várni, hogy egyszer majd megszülessen a megfelelő megoldás, egész egyszerűen rendkívüli felelőtlenség. Tehát a távolsági kereskedelem korlátozását is el kell kezdeni, mert egyszerűen nincs más út. Belátható időn belül a vasútra kell korlátozódnia a távolsági kereskedelemnek, ahogy a távolsági személyi közlekedésnek is. Egy ilyen megoldásban azonban szinte minden lényeges gazdasági és politikai szereplő ellenérdekelt, ütközik a szabadkereskedelmet pártoló liberális és jobboldali dogmákkal, emellett a fogyasztói szabadság korlátozását is jelentené. Az embereket Európában (is) rászoktatták arra, hogy a megfelelő mennyiségű pénz ellenében bármihez, bármikor és szinte bárhol hozzá lehet jutni. Ez az állapot azonban ugyanúgy teljesen fenntarthatatlan, mint a mindennapos autóhasználat.

Egy másik, homályban hagyott terület az ipar. Amikor mégis szóba kerül, akkor rendszerint arra szokás hivatkozni, hogy a fejlett országok ipara már jelentős mértékben csökkentette az ühg kibocsátását és más típusú környezetszennyezését. Ez igaz. Azonban a fejlett országokban még így is, most is felelős az ipar az ühg kibocsátás kb. 20%-áért.. A jelentősebb kibocsátás-csökkentés abból adódik, hogy a nagytőke a harmadik világ szegény országaiba szervezte ki az ipari termelés élőmunka-igényesebb és egyben környezetszennyezőbb részét.

Az acélipar a globális ühg-kibocsátás 5%-áért felelős. Ennek nagy részét elvileg is lehetetlen csökkenteni a megújuló energiaforrások használatával, mert jórészt a koksz elégetéséből származik. Itt egyelőre csak a fogyasztás csökkentése, a takarékosság kerülhet szóba. Adminisztratív előírásokkal növelni kell az acélból készült termékek élettartamát, hogy kevesebbet kelljen használnunk belőlük. Ez természetesen homlokegyenest ellentétes az acélgyártók érdekéivel, melyek a profitmaximalizálást követelik meg.

A vegyipar, a gyógyszeripar kibocsátásáról szinte alig kerülnek nyilvánosságra adatok. A vegyszerekről viszont pontosan tudjuk, hogy mennyire veszélyesek az élővilágra, és azt is, hogy jelentős részük van abban, hogy a rovarpopulációink nagyobb része már elpusztult, és az ökoszisztémák összeomlása fenyeget. A gyógyszeriparral kapcsolatos óvatosság érthető., hiszen a gyerekek beoltására szükség van, a beteg emberek pedig nem nélkülözhetik a gyógyszereket. De látni kell, hogy a gyógyszeripar forgalma folyamatosan nő. Ennek több oka is van. Az egyik leglényegesebb, hogy az iparosított mezőgazdaság tönkreteszi a termőtalajt, és ennek az a következménye, hogy az élelmiszereinkből hiányzik a vitamin és hiányoznak az ásványi anyagok, melyeket egyre nagyobb arányban pótolunk étrendkiegészítőkkel. A magyar lakosság évente 15%-kal vásárol ezekből többet. Ám így is az a helyzet, hogy a magyarok kétharmada túlsúlyos (mert az emberi szervezet több táplálékot követel, ha az ételben kevesebb a tápanyag), 250 ezer ember Magyarországon pedig már műtétre szorul emiatt. Ugyanakkor a népesség kétharmada vashiányos, amelynek szintén vannak súlyosabb, orvosi beavatkozást igénylő esetei. A rákos megbetegedések jelentős részéért pedig több, mint valószínű, hogy a vegyszerek használata a felelős.

Mivel egy kapitalista rendszerben élünk, ahol minden cég a profit folyamatos növelésére kényszerül, a magánkézben lévő gyógyszergyárak ellenérdekeltek a megelőzésben, melyet leginkább az egészséges életmód, a tiszta levegő, az egészséges táplálkozás (biotermékek az étrendkiegészítők és az iparosított módon termelt élelmiszerek helyett) jelentenének. Minél nagyobb a környezetszennyezés, annál több a beteg, és nekik annál magasabb a profitjuk. Különösen aggasztó hír ezért, hogy az amerikai biotech cég, a Monsanto fuúzionált a Bayerrel, a legnagyobb német gyógyszeripari óriással. A Monsantónak pedig már hivatalos papírja is van arról, hogy a glifozát nevű gyomirtója rákot okoz. Független bíróságok ítéltek meg hatalamas kártérítést olyan embereknek, akikről bizonyítottnak látták, hogy a glifozát betegítette meg őket halálosan.

Emellett magának a gyógyszeripari termelésnek is vannak az emberi egészségre és a környezetre is rendkívül veszélyes hatásai. Bolygónkon megjelentek az antibiotikum rezisztens baktériumok. Olyan kórokozók, melyek ellen nincs orvosságunk. A gyógyszeripar nagyon jelentős része ugyanis kiszervezte termelésének veszélyesebb részét olyan szegény országokba, pl. Indiába, ahol sokkal lazábbak a környezetvédelni előírások. A gyárak környéke több helyen ökológiai katasztrófa sújtotta területté vált. Ezeken a nagyon erősen szennyezett területeken olyan mértékű koncentrációban fordulnak elő az antibiotikumok hatóanyagai, hogy új baktériumfajok születtek ebben a környezetben, melyek már ellenállóképesek minden antibiotikummal szemben. Máshol, más módon is születhetnek ilyen fertőző baktériumfajok. Legutóbb Németországban derült ki, hogy az iparszerű módon előállított csirkehús jelentős része antibiotikum rezisztens baktériumokkal fertőzött.

Az építőipar kibocsátása szintén jelentős mértékű, csak a cementipar felelős az ühg-kibocsátásunk 8%-áért. Egyelőre nem látszik technológiai megoldása annak a problémának, hogy a cement előállítása során komplett mészkő- és dolomithegyeket égetünk el, és ezzel rengeteg üvegházhatású gázt eregetünk a légkörbe. Ezzel a tevékenységünkkel is jobb lenne minél előbb felhagyni, lemondani a betonról, vagy annak legalább egy jelentős részéről. Jelenleg azonban sajnos nincs építkezés cement nélkül. A vályogház viszont a nyomor és a lenézett paraszti életmód szinonímájának, jelképének számít. Pedig  felépítése gyakorlatilag nulla ühg-kibocsátással vagy más környezetszennyező tevékenységgel jár.

Tegyük még hozzá ehhez azt is, hogy az építőiparban használt gépek „villamosítása” sem lehetséges jelenleg – hisz láttuk, hogy már az elektromos autó sem lehet alternatíva.

A multinacionális nagyvállalatok ma már bonyolult és az egész Földet behálózó kapcsolatrendszereken keresztül szervezik meg az ipari termelést. A távolsági kereskedelem elsősorban nem is késztermékeket utaztat ide-oda a világba, hanem különböző országokból és kontinensekről származó nyersanyagokat és alkatrészeket. Egyetlen okostelefon alkatrészei is egy tucatnyi, különböző országból származnak. A legszegényebb országokban történik a nyersanyagok kitermelése, másutt (Pl. Kelet-Európában) az alkatrészek gyártása, és időnként összeszerelése is. A nagy hasznot persze végül mindig a vállalat központja söpri be, amely az értékesítést irányítja és monopolizálja a márkanév használatával. Ezek a nagy cégközpontok ma is főleg Észak-Amerikában és Nyugat-Európában vannak, de Kelet-Ázsia, főleg Kína is egyre erősebb a globális gazdasági hatalomért folytatott háborúba. Ez a gigantikus cégháló-rendszer mindig lehetővé teszi a tőke számára, hogy áttolja a környezetterhelését, ha ez szükséges. Ha például már sokan tiltakoznak az európai nagyvárosok légszennyezettsége ellen, akkor a részvényesek a Teslába fektetnek be majd az Audi helyett. Az elektromos autó pedig nem fogja már szennyezni a nagyvárosok levegőjét - a kongói bányavidékeket viszont annál inkább a kobalt és a lítium gyorsan növekvő kitermelése.

Csak egy, az egész bolygóra kiterjedő Világállam zöld diktatúrája lehetne képes arra, hogy a globális nagyvállalatokat megakadályozza abban, hogy a környezetszennyezésüket ide-oda tologassák a cégbirodalmaikon belül. Azonban még így is csak ártalomcsökkentésre lehetnénk képesek, hiszen a tiszta technológiai megoldások nem születtek meg. A távolsági kereskedelem kibocsátásának viszont még csak a csökkentésére sem lenne lehetőség, míg így sem. A megoldás sokkal inkább e cégbirodalmak feldarabolása és az, hogy az egyes termelési egységeket, a gyárakat, a bányákat, a logisztikai központokat stb. a helyi közösségek közvetlen, demokratikus ellenőrzése alá helyezzük. Más, a globális kereskedelem közreműködése nélkül előállítható termékek gyártására kellene áttérni. Mindez a GDP nagy arányú csökkenése nélkül elképzelhetetlen, azonban egy valódi zöld fordulat esetén a mezőgazdaságot ökogazdálkodásra kell átállítani, amely felszívhatná az iparban (és a szolgáltatószektorban) feleslegessé váló munkaerőt, megszüntetné az ingázás jelenségét is.

A legtöbben persze irreálisnak látják most még ezt a lehetőséget. De mi történik majd akkor, ha az ökológiai válság tovább súlyosbodik és közben az újabb világgazdasági válság is a nyakunkba szakad, rohamosan növekvő munkanélküliséggel? Akkor sem teszünk majd mást, csak ide-oda tologatjuk a problémákat?

Az utóbbi hónapok történéseinek fontos része, hogy Nyugat -Európa nagyvárosaiban ún. klímatüntetések kezdődtek. A demonstrációk résztvevői főleg fiatalok, akik a jövőjükért aggódnak. Okkal és joggal teszik.

A legutóbbi mérések szerint a Föld légkörének szén-dioxid koncentrációja újabb rekordokat döntött. Európa és Magyarország időjárása egészen abszurd jelenségeket produkál: miközben május 10. és 12. között Közép-Európában 10℃ közelébe süllyedt a hőmérséklet, addig Oroszországban, a sarkkör mentén 30℃ fölötti hőmérsékleteket is mértek. Az eddig megszokott, észak-nyugat, nyugat felől történő légköri áramlásokat a meridionális, azaz észak-dél irányban történő légáramlások váltották fel. Alig pár hónapja pedig, február elejétől április közepéig tartó, súlyos aszály sújtotta Magyarország nagy részét, ami különösen szokatlan ebben az időszakban.

Számos tudós vetette fel a lehetőségét annak is, hogy ha a szén-dioxid légköri koncentrációja átlép egy bizonyos küszöbértéket, akkor láncreakciók szabadulnak el, és a globális átlaghőmérséklet még gyorsabb ütemben kezd el majd nőni. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az ökoszisztémák összeomlása is küszöbön áll, ahogy a termőtalajok végleges kimerülésének is egyre több a jele.

Az ökoszisztémák összeomlásának egyik súlyos következménye lehet, hogy a beporzó rovarok eltűnnek, és haszonnövényeink háromnegyedének termesztése lehetetlenné válik. A termőtalajok kimerülése pedig már most is megmutatkozik abban a tényben, hogy haszonnövényeink beltartalmi értéke, azaz az emberi szervezet számára létfontosságú ásványi anyagok és vitaminok aránya és mennyisége is zuhanórepülésben van.

Ezért fontos, hogy ne csak a globális klímaváltozásról beszéljünk, mert különben könnyen olyan megoldásokat találhatunk, melyek csak az ökológiai válság egyik területéről a másikra tolják át a környezetszennyezést, és a Föld kizsákmányolását valójában nem csökkentik.

Ennek a veszélynek a klímatüntetők nem feltétlenül vannak a tudatában.

A környezetterhelés áttolásának egyik régi példája: az urbanizáció korábbi szakaszában a nagyobb városokban történő népességkoncentráció súlyos higiéniai, népegészségügyi problémákat és környezetszennyezést okozott. Ezeket a csatornahálózat és a víztisztító rendszerek kiépítésével elég sikeresen megoldották. Csakhogy, bár kevésbé köztudott, de ezeknek a rendszereknek magas az üvegházhatású gáz (ühg) kibocsátásuk, és összességében a globális kibocsátás 5%-át adják, jóval többet, mint pl. az állattenyésztésből származó metánkibocsátás.

A fiatal klímatüntetők teljes joggal kérik számon politikusaikon az elmaradt klímavédelmi intézkedéseket. Ugyanakkor túl sok konkrét elképzelést még nem fogalmaztak meg arról, hogy a megújuló energiaforrások fejlesztésén kívül milyen más eszközökkel lehet a kibocsátást radikálisan és gyorsan csökkenteni. Sokszor és erősen vitatott kérdés, hogy pontosan milyen felelősség terheli a politikusokat és másokat (a gazdaság szereplőit, a termelő cégeket és a fogyasztókat).

Az emberi civilizáció-ühg kibocsátásának kb. 30%-át adja az elektromos áram és hőtermelés. Ez, mint jól tudjuk, kiváltható lenne megújuló energiaforrások használatával. Igaz, a megújulók elterjedése esetén, egy bizonyos részarány fölött, energiatárolási problémák lépnek fel. E szint elérése után pedig – ha csak a jelenlegi technológia áll rendelkezésünkre – már sokkal drágább lesz a megújuló energiaforrások fejlesztése.

Ez azonban nem lehet ok arra, hogy ne tegyünk meg mindent a megújulókra történő váltás érdekében. És nyilvánvaló, hogy elsősorban választott kormányaink feladata lenne mind a kutatás-fejlesztés, mind pedig az újabb és újabb megújuló energiaforrások üzembeállításának finanszírozását megoldani.

Hozzá kell azonban tenni ehhez azt is, hogy amíg gazdasági növekedés van, addig az energiafogyasztás szintje is nő. Globális léptékben ugyan folyamatosan emelkedik a megújulók részaránya, ám a fosszilis energiahordozók égetéséből származó ühg-kibocsátás abszolút mennyisége továbbra is nő.

A hiba tehát nem csak a politikusokban, hanem a globális gazdasági rendszerben is van. Minden ellenkező értelmű jóslat ellenére a gazdasági növekedés nem tudott elszakadni a materiális javak fogyasztásának növekedésétől. A kapitalista gazdasági növekedés fenntarthatatlan.

Egy másik gyakran tárgyalt probléma a személyi közlekedés, amely elsősorban az autóhasználatot, másodsorban a légi közlekedést jelenti. Hangsúlyozni kell, hogy a fejlett országokban ezek részaránya jóval magasabb a globális átlagnál, és kb. 15-20% között alakul. Az elégetett benzin mennyisége pedig a reálbérek emelkedésével párhuzamosan folyamatosan nő. Magyarországon pl. tavaly 6%-kal nőtt, annak ellenére, hogy a benzin ára is jelentős növekedést mutatott.

Az elektromos autó nem a megoldás része, hanem egy képmutató álmegoldás. Különböző tanulmányok hasonlították össze a hagyományos és az elektromos autó gyártása és használata során fellépő ühg-kibocsátást. Volt, amelyik szerint az e-autó 20-30%-kal jobban, más tanulmányok szerint kifejezettebben rosszabbul teljesít – a jelenlegi energiamix mellett.

Ezek a tanulmányok persze sokszor megrendelésre készülnek, és különböző tőkés érdekcsoportok érdekeit tükrözik, ill. egymással szemben folytatott konkurenciaharcaik eszközei valójában. Arról azonban sehol nem láttunk eddig számításokat, hogy ha minden autót elektromos autóra cserélnénk, akkor mennyivel kellene több áramot termelnünk.

Ha rövid időn belül mindenki elektromos autóra váltana, akkor nyilván nem 30%-ot adna az áramtermelés ühg-kibocsátása, hanem jelentősen többet, hisz a többlet-áramigény kielégítésének gyors megoldása az lenne, hogy újra üzembe állítanák a szénzabáló hőerőműveket. Azt pedig már láthattuk, hogy a jelenlegi áramigényünk megújuló energiaforrások segítségével történő kielégítése is komoly technológiai nehézségekbe ütközik.

Az európai városok légszennyezettségi mutatóin persze mindenképp javítana az elektromos autó elterjedése, ennek ára azonban az lenne, hogy jóval több lítiumot és kobaltot termeltessünk ki (ezek kellenek az elektromos autók akkumulátoraiba). Ily módon az ühg-kibocsátásunk egy részét pl. Kongóba exportálnánk, ahol már most is 12 éves gyerekrabszolgák dolgoznak a kobaltbányákban napi 12 órában. A helyiek brutális kizsákmányolása mellett a kobaltbányászat nagy mennyiségű toxikus szennyezőanyagot is termel, tehát a kongóiakat nemcsak kizsákmányoljuk, de még meg is mérgezzük.

Az elektromos autók propagálása ezért nem pusztán illúziókeltés, hanem etikátlan is.

Teljes joggal lenne felépíthető egy zöld populista és emberi jogvédő kampány és mozgalom a kobaltbányászat ellen. A mozgalom szervezőinek azonban nagyon gyorsan súlyos dilemmával kellene szembenézniük. Szinte borítékolható ugyanis, hogy a hagyományos típusú autógyárak közvetlenül vagy inkább közvetve megpróbálnának beszállni a kampány finanszírozásába, ami pénz nélkül nehezen kivitelezhető. A támogatás elfogadásának viszont az lenne az ára, hogy az autógyárak befolyást vásárolnának maguknak a mozgalomban, amelyet arra használnának, hogy a kampány irányát egyre inkább a jelenlegi status quo védelmezése irányába tolják el.

A megoldás részét sokkal inkább az jelentené, ha a városokban a tömegközlekedést fejlesztenék és ingyenessé tennék, az autóhasználatot pedig betiltanák. Vannak európai városok, ahol már sikerült nagymértékben korlátozni az autós forgalmat, tehát ez egyáltalán nem lehetetlen. De biztos, hogy komoly társadalmi ellenállásba ütközne, és ezen a ponton az „átlagpolgárok” személyes felelőssége is megkerülhetetlen.

A londoni „klímalázadás” során egy időre a tüntetők blokkolták a londoni belváros forgalmát, ám elnézést is kértek a londoniaktól azért, hogy megzavarták hétköznapi életüket. Nem kellett volna! Épp ideje lenne annak, hogy az emberekben tudatosítsuk, hogy ez a fajta hétköznapi élet teljesen fenntarthatatlan. Az ingázás szintén káros jelenségének visszaszorításáért viszont elsősorban az államot és a munkaadókat terheli a felelősség. Vidéki munkahelyekre van szükség, hogy az ottaniak ne kényszerüljenek rá arra, hogy minden reggel autóba üljenek azért, hogy egy óra múlva aztán munkába állhassanak.

Csak egy példa. Magyarország területeinek jelentős részén, pl. a Dél-Alföldön, a földfelszín alatt 1 -3 ezer mélységben termálvíz található, amely megújuló energiaforrásként lenne hasznosítható, ha a felhasznált termálvizet vissza is sajtolnánk a Föld mélyébe. Jelenleg jórészt fürdőkomplexumokban pocsékoljuk el ezt az értékes energiaforrást.

Pedig Szegeden pl. az összes lakótelepi lakás és önkormányzati kezelésű épület fűtése megoldható lenne a termálvíz használatával (jelenleg földgáz elégetésével melegítjük fel a fűtőrendszerekben keringő vizet). Emellett vidéken üvegházakat, fóliasátrakat is lehetne vele fűteni, melyekben télen is lehetséges lenne zöldségeket termelni.

Tekintve, hogy télen mindig magas a zöldségek ára, sok családnak lehetne így saját lakóhelyén tisztes megélhetést biztosítani, akár családi vállalkozásokban, akár kisebb szövetkezetekben.

A vidéki munkahelyteremtés mellett az állami intézményrendszer és a közszolgáltatást nyújtó intézmények decentralizációja is szükséges lenne, hogy a vidékiek helyben megoldhassák ügyeiket, hogy helyben ellássák őket, ha betegek, és hogy a gyerekeik helyi iskolákba járhassanak. Ez a decentralizáció természetesen nem érdeke sem a tőkének, sem az államnak, sem pedig az EU-nak. Hiszen ez költségesebbé tenné a működésüket. Márpedig valamilyen módon, de mindannyian egy globális versenyben vesznek részt. És ahogyan egy focimeccs eredményét sem az dönti el, hogy ki milyen szépen cselez, hanem kizárólag az érvényes gólok száma, úgy ebben a globális, kapitalista rendszerben is csak a tőke megtérülésének aránya, a profitráta számít.

Amelyik vállalat kevesebb profitot termel, abból akkor is kiveszik a pénzüket a részvényesek, ha azért még nyereséges is marad(hatna), és átteszik oda, ahol magasabb a profitráta. Olyannyira tiszta matematika ez, hogy nagy részben teljesen automatizáltan, szoftverek végzik el a részvénykereskedést a beléjük programozott algoritmusok segítségével. Az államok és az államszövetségek pedig természetesen a befektetőkért versenyeznek, és azoknak a nagyobbak az esélyeik, amelyek kevésbé adóztatnak, amelyeknek lazábbak a munkajogi és a környezetvédelmi szabályozásaik.

A valódi gazdasági, igazgatási stb. decentralizációt tehát a folyamatos tőkekoncentráció megakadályozza. Márpedig tőkekoncentráció nélkül nincs kapitalizmus, e kettő szükségszerűen jár együtt. És természetesen az is teljesen szükségszerű, hogy a folyamatos profitnövelési kényszer gazdasági növekedést szül, amelynek szintén a fokozódó környezetterhelés az eredménye. A kapitalizmus ezen okok miatt soha sem volt és soha nem is lesz fenntartható.

Ma reggeli friss hír, hogy a magyar baromfitartó telepek tulajdonosai azzal fenyegetnek, hogy 40%-kal emelkedik majd a tojás ára, ha rájuk kényszerítik, hogy nagyobb területen, szabadabban tartsák a baromfikat.

Azzal is érvelnek, hogy ha a baromfitartás nagyobb területen történik, akkor az nagyobb környezetterheléssel jár.

Ez nem igaz. Ha igaz lenne, akkor a hagyományos baromfitartás (és általában a hagyományos, legeltető állattartás) már évszázadokkal korábban súlyos környezeti károkat okozott volna - hiszen régebben csak nagyon ritkán zárták a háziállatokat ketrecekbe. Az ökológiai válság (klímaváltozás, a termőföld kimerülése és az ökoszisztémák pusztulása) azonban az ipari forradalom után kezdődött, és súlyosbodása nagyban köszönhető annak, hogy ma már teljesen iparszerű módszerekkel állítjuk elő az élelmiszert.

Ha a baromfikat valóban szabadon tartjuk, a számukra is megfelelő helyen, akkor nincs szükség a takarmányozásukra, legfeljebb télen. Mivel pedig a takarmányt vegyszer, műtrágya és gépek használatával termeljük meg a szántóföldeken, a szabadon tartás szinte nullára redukálja a baromfitartás ökológiai lábnyomát.

Az ökogazdálkodásban ajánlott, legjobb módszer az, ha a baromfikat gyümölcsösökben tartjuk. Ez esetben a baromfi többet mozog, egészségesebben, változatosabban táplálkozik, így tojása is nagyobb, és a tápanyagtartalma is sokkal magasabb, mint az iparszerű módon előállított tojásé. Természetesen a tyúkoknak is sokkal jobb az életük. Mondhatni normális, természetes.

Ennek a módszernek további előnye, hogy a baromfik trágyázzák a gyümölcsösöket, így ott is fel lehet hagyni a műtrágyázással. A  tyúkok a saját ürülékükkel együtt a már elszáradt és a még zöld növényeket is beletapossák a talajba, a kapirgálással gyakorlatilag komposztáló munkát végeznek nekünk ingyen. A komposztálásnak pedig - talaj termékenységének javításán kívül - nagy előnye az is, hogy így sokkal kevesebb szén-dioxid kerül a légkörbe, mint abban az esetben, ha a növények egyszerűen elszáradnak és szervesanyag-tartalmuk oxidálódik.

A baromfik ily módon történő szabadon tartásával tehát  a klímaváltozás ellen is harcolhatunk. Egyrészt azért, mert a szántókon és a gyümölcsösökben is jelentősen csökken a műtrágyázás, ami üvegházhatású gáz kibocsátásával (dinitrogén-oxid) jár, Másrészt a baromfiak által történő trágyázás is csökkenti a szén-dioxid kibocsátást. Emellett a vegyszerhasználat is csökkenne, így kisebb veszély fenyegetné a környező élővilágunkat, pl. a haszonnövényeink háromnegyedének beporzásáért felelős rovarokat is.

írta: (SZ.N.)

Hazaért, leült az asztal mellé.
A pörkölt illata jólesően töltötte be a kis szobát….
Csak ült és nézett maga elé, felesége kis köténykéjébe dörzsölgette agyongyötört kezeit.
– Meggyütté?
– Meg
– Mi volt?
– Úgy volt?
– Úgy…
– Ahogy?
– Ahogy akkor, úgy…
– Mikor még ott volt?
– Igen úgy…
És csak ült bamba tekintettel, mint az ökör ki jármából ekképpen kifogva, jászol elé vezetetett.
A száraz szalma ocsú mit elé vágtak, minden jóságával, zamatával, csak azonmód tükrözte saját individuuma puha fonákjait.
Segítséget kért, segítséget kért a feleségétől…
Hiszen a tányér, ami a fordított sorrend értelmében, feloldozásra várva, kietlen kigőzölgéseivel magába ránthatta volna, de ő csak ült, ült, s az étel továbbra is csak a szája előtt hevert.
Szerette volna, kérte, hogy hidegebb legyen, kérte, hogy melegebb legyen mivel egyik sem az igazi, ahogy az sem törvényszerű, hogy a tálalás soron kívül a tányérokat juttatja
helyzeti előnyhöz a poharak, kések és a szalvéták helyett…..
Hol a lét forgatagából kiragadott kistányér?
Hol marad a sublót fiókjából, mikor kerül elő a józan ítélőképesség, pálinkás pohárnak
álcázva?
Telitöltve és elidézve minden múlandót….

Nézd, hogy esik össze a pillanat!
S ott a másik széken vibrálva, lámpafényben, groteszk táncra perdül s az álom sietve melléd ül..
Csak néz, csak néz bambán, hol a mocsár, hol a pörkölt, köténybe csomagolva.
Izzik a cukor a só a bors, benne piros paprika!
Hívja s Ő mint szentjánosbogár, belé zuhan…..
A vágy a Maya fátyla, mind a gépé s ha akarja, ha tudja, ott a kötény sarkában, apró repedéseibe bújva, vad táncot lejt!
Minden ami rossz nekünk, minden ami kifejezheti ámokfutását méla vágyainknak, csak suta, kusza ítélet, megannyi sarkalatos tévedés hitvány képzet a prosperáló halmaz vívmánya!
– Kikerülhetnéd!
De mint ökör csüngsz szarván…
Holott a csörgés, amit a kiskanalak idéznek, szemlátomást…
Ott van s álmélkodik sértetlenül jóságában, hogy hozzád érjen világi valójában, mint anyag vánkos puhán megértően, sejti szinten, vakmerően ölelve az örök individuumot.
S ha újra melegíted, semmi kedvét nem szegheti a munka rovására!
Hiszen ott van vele, mert létezése kapcsán az eszmét, mit cserélne:
– De nem,… nem teszi,
mert övé a jog, az igaz jog!
S a vonulás hiába ostoroz,
követi rend, tánc s elég mindene!
Szalma, széna s eleje vele…..

(Sz.N

Manapság egyre több szó esik a környezetszennyezés különféle formáiról Ez így van jól, azonban muszáj rámutatni azokra a problémákra, amelyek csak ritkán vagy egyáltalán nem kerülnek be a sajtóba. Sokat cikkeznek például arról, hogy a műanyagszennyezés milyen drasztikus módon jelentkezik a tengerekben és az óceánokban, de a műtrágyahasználat okozta vízszennyezést alig említik meg. Időnként megjelenik egy-egy cikk a vegyszerek pusztító hatásairól, de közben a sajtó elhallgatja, hogy a műtrágyázás tönkreteszi a termőföldjeinket. Gyakran írnak arról is, hogy a mezőgazdaság jelentős mértékben hozzájárul a klímaváltozáshoz, e kérdésben viszont az állattenyésztés lesz a bűnbak általában, pedig a műtrágyahasználat is okoz legalább akkora kárt, használatának elterjedése pedig a valóban káros (és kegyetlen) nagyüzemi állattartást támogatja és annak kártételét növeli. Hazánkban szerencsére a legelőket és a kaszálókat nem műtrágyázzák, de a szántókat és a gyümölcsösöket túlnyomó részben igen. A műtrágya hivatásos védelmezői arra hivatkoznak, hogy a műtrágya nem méreg, hanem egyszerűen csak a növényeknek juttatott tápanyag. De mi is a baj a műtrágyahasználattal?

Valójában már hosszú évtizedek óta ismert tény, hogy a műtrágyahasználat súlyosan szennyezi a vízeinket. A műtrágyával a termőföldbe juttatott ásványi anyagok, főleg a nitrogén és a foszfor nagyobb része (különböző helyzetekben, különböző források szerint 40 – 70%-ban) átmosódik a talajon és a felszín alatti vízeinkbe jutva, a nitrogén nitráttá, majd nitritté alakulva szennyezi a vízbázist. A műtrágyahasználat elterjedése után Magyarországon sok megbetegedés oka volt ez, mert „a nitrátot nagy koncentrációban tartalmazó víz gyermekkorban methemoglobinémiát okoz. A gyomor-bél rendszer savassága a csecsemő emésztési rendszerében a nitrátot nitritté alakítja, ami blokkolja vérének oxigénszállító képességét és így fulladásos halált okoz. 1945 óta a világon mintegy 3000 esetet jelentettek - ezeknek közel fele Magyarországon történt” (http://www.agr.unideb.hu/ebook/vizminoseg/a_felszn_alatti_vizek_szennyezse.html). Azóta szerencsére már jóval több gondot fordítunk az ivóvizek tisztítására, ez azonban jóval nagyobb anyagi ráfordítással és más típusú környezetterheléssel jár. Hiszen emiatt is több energiát kell felhasználnunk, tehát ezzel is hozzájárulunk a globális klímaváltozáshoz. Ugyanakkor a már nitráttá átalakult nitrogén a növények szervezetébe jutva gyengíti immunrendszerüket, és felerősíti érzékenységüket a fertőzésekre és a betegségekre. És hogyan reagál erre iparosított mezőgazdaságunk? Még többféle és még nagyobb mennyiségű vegyszer felhasználásával.

Mindehhez fontos még hozzátenni: a felszíni vízeinkbe 1,6 millió tonna foszfor, a tengerekbe és az óceánokba pedig 2,6 millió tonna nitrát kerül, és ez a folyamat erősíti az algásodást, így csökkenti az élővízek oxigéntartalmát, ami – sok más tényező mellett – erősen hozzájárul az vízi élővilág pusztulásához (az ün eutrofizáció folyamatáról: http://www.agr.unideb.hu/ebook/vizminoseg/az_eutrofizci_folyamata.html.)

A műtrágyahasználat másik fő kára a talaj tönkretétele, amelyben természetesen az iparosított mezőgazdaság más eljárásai – elsősorban a talajforgatás és a vegyszerhasználat is nagy szerepet játszanak. Ha a műtrágya nem méreg, csak a növények növekedéséhez szükséges tápanyag, akkor miért is lehetséges ez?

Amikor a természetes elővilágról van szó, elsősorban mindig a talaj felszíne fölötti állat- és növényvilágra gondolunk. Pedig a még érintetlen természet élőtalaja ugyanakkora biomassza-mennyiséget tartalmaz, mint a felszín feletti élővilág. Egyetlen evőkanálnyi még egészséges termőföldben is több

milliónyi mikroorganizmus, elsősorban baktérium és gomba található, de fontos a szerepe a fonalférgeknek vagy a gilisztáknak is. Fontos tudni, hogy a talajlakók közt nem a létért való versengés, a folytonos rivalizálás, hanem a szimbiózis és az együttműködés különféle formái a jellemzőek. Ilyen szimbiózis a jellemző a növények gyökerei és a gombák valamint a gombákon keresztül a gyökerek és a baktériumok közt is. A növények elsősorban a gombák segítségével veszik fel a tápanyagokat a talajból. A legfontosabb kapcsolat pedig a szén és a nitrogén cseréje a növény és a gombák közt. A növény ugyanis nem képes megkötni a levegőből a nitrogént, ezt a talajfelszín közeli gombák teszik meg, akik bonyolult hálózatokon keresztül juttatják el azt a növények gyökeréig. A növények a fotoszintézis során a napfény segítségével, a levegőből megkötik a szenet, pontosabban a levegő szén-dioxidját cukorrá alakítják, azt szétosztják saját testükben, egy részét pedig a gyökereken keresztül átadják a gombáknak. Végül a mikroorganizmusok bontják le szilárd szénné. Enélkül pedig a humuszképződés elképzelhetetlen.

Amikor a talajba a műtrágyával nitrogént juttatunk, durván megszakítjuk ezt a szimbiotikus rendszert. A növény nagy mennyiségben, közvetlenül jut nitrogénhez és más tápanyaghoz, nem lesz szüksége – legalábbis rövid távon – a gombákra. És nem is ad már át nekik cserébe folyékony szenet, cukrokat, így a humuszképződés leáll. A műtrágyázás mellett a talajlakó élőlényekre további – vagy épp a műtrágyázást megelőző – hatást gyakorol a talajforgatás. Régen, mikor még csak állatok segítségével szántottak, csak feltörték a talajt, a vetés megkönnyítése érdekében. A nehéz gépek hatalmas ekéi viszont, a lentebb élő mikroorganizmusokat hozzák felszínre, a felszín közelében élők pedig alulra kerülnek, így nem tudják betölteni eredeti funkcióikat. Emellett a talajlakókat természetesen a vegyszerek is pusztítják. Mindezek eredménye, hogy alig több, mint félszáz év alatt, a termőföld élővilágának 90%-a elpusztult!

Ld.: erről részletesen, tudományosan: http://www.gocsejta.hu/index.php/kiadvanyok/fuezetek/a-talaj-eltetese

Ennek következményeképp haszonnövényeink vegyszer és műtrágyafüggőkké váltak. Ráadásul, mivel a növekvő műtrágya és vegyszerhasználat egyre nagyobb pusztítást okoz a talajban, egyre többre van belőlük szükség. Ezt a magyar statisztikai adatok igazolják. 2010 és 2018 közt a felhasznált szerves trágya-mennyiség 20%-kal csökkent, a műtrágyafelhasználás 50%-kal nőtt, miközben a termésátlagok – a szokásos ingadozásokkal – stagnáltak. Olyan tehát a talajnak a műtrágya, mint a kemény drog, ugyanakkora hatás eléréséhez egyre nagyobb mennyiség szükséges belőle. Legalábbis látszólag ez a helyzet. Valójában azonban hiába táplálunk a földbe egyre több műtrágyát, a termés beltartalmi értéke drasztikusan csökken. A burgonya vastartalma az 1944-es 110 mg/kg-ról 5 mg/kgra csökkent 2005-ig, a répa vastartalma 266 mg/kg-ról 8 mg/kg-ra, a kukoricáé pedig 78 mg/kg-ról 15 mg/kg-ra ugyanezen időszak alatt. Ezek az adatok csalhatatlan jelei termőtalajunk kimerülésének. És az a tény, hogy a haszonnövényeink vastartalma szinte eltűnt, fontos oka lehet annak, hogy a vashiány népbetegséggé vált, és a lakosság nagy részét érinti valamilyen mértékben. Szintén oka lehet annak is, hogy nőtt a húsfogyasztás (mert a húsban MÉG van vas), hogy nőtt az elhízottak száma (hiszen pl. a krumpliból egyre többet kéne együnk) vagy hogy egyre több „étrendkiegészítőt” vásárlunk. A valódi megoldás persze nem ezekben, nem is a vegánizmusban, hanem a talajban keresendő.

A harmadik súlyos probléma, hogy a műtrágya gyártása és kezelése során egy üvegházhatású gáz, a dinitrogén-oxid keletkezik. Bár konkrét mennyisége csak kis töredéke a széndioxidnak vagy a metánnak, üvegházhatása kb 300-szor nagyobb, mint a szén-dioxidnak. 100-120 év alatt bomlik le a légkörben, míg a metán jóval hamarabb, 12 év alatt. Emellett fontos rámutatni, hogy a műtrágya használata szorosan összefügg a nagyüzemi állattartással, amely elszakítja az állatokat a földtől. Nem terelik ki őket sem a legelőkre, sem az ugaron hagyott szántókra. Az általuk termelt trágya nem, vagy csak később kerül a termőtalajba. A műtrágya kiszórása ugyanis sokkal egyszerűbb és olcsóbb. Így a nagyüzemi állattartás során jóval több, különféle üvegházhatású gáz kerül a légkörbe, mint amennyi korábban, a hagyományos legeltető állattartás során. Ezentúl az állatok táplálékát immár a takarmánytermesztés fedezi szinte kizárólag, és természetesen ez is a műtrágya használatával jár.

Ezzel szemben a részben a hagyományos gazdálkodásra, részben tudományos eredményekre építő ökogazdálkodás, mely nem használ sem gépeket, sem műtrágyát, sem pedig vegyszereket, viszont sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a megfelelő módszerekkel, helyes arányokkal történő komposztálásra, gyakorlatilag zéróra tudja csökkenteni a mezőgazdaság üvegházhatású gáz kibocsátását, miközben regenerálja a termőtalaj élővilágát, és segít az ökoszisztémák pusztulásának megállításában és visszafordításában is. Ld erről: https://www.biokontroll.hu/az-okologiai-gazdalkodas-uveghazhatasu-gaz-kibocsatasa-nem-nagyobb-mas-gazdalkodasi-rendszerekenel/

Miért tartunk ki mégis a műtrágya használata és általában az iparosított mezőgazdaság mellett? Miért van, hogy ezek a kérdések szinte fel sem merülnek az ökológiai válság kapcsán? Nyilvánvaló, hogy hatalmas érdekekbe ütközik mindez. Ellenérdekeltek a műtrágyagyárak, a vegyszergyártó óriások (pl:: Monsanto), a gépgyártó cégek, az olajmultik. De szintén ellenérdekeltek a hazai nagybirtokos-oligarchák, akik az ország szántóinak 80-90%-át úgy tudják megművelni az iparosított mezőgazdaság módszereivel, hogy alig kell alkalmazniuk élő, emberi munkaerőt: Csányi, Mészáros Lőrinc vagy Leisztinger Tamás.

Szabó Dániel