A klímaváltozás felgyorsulásáról egyértelműen tanúskodó adatok után, az idei nyáron hatalmas erdőtüzekről érkeztek sorjában a hírek. A közvéleményben a legnagyobb visszhangot az amazóniai esőerdők felgyújtása váltotta ki, de a Föld számtalan más területén is fellobbantak a lángok, és folytatódott az ökoszisztémák iparszerű pusztítása.

Korábban elsősorban a mediterrán térségből kaptunk híreket erdőtüzekről, idén a Kanári szigeteken volt különösen brutális mértékű erdőtűz. A mediterrán erdőtüzek oka elsősorban a globális klímaváltozás, másodsorban az emberi gondatlanság. A melegebbé és sok helyen szárazabbá váló időjárás mindenhol jelentősen hozzájárul az erdőtüzek terjedéséhez, akkor is, ha a tüzeket emberek gyújtják meg szándékosan. A legtöbbet tehát akkor tehetünk, ha jelentős mértékben csökkentjük az üvegházhatású gázok kibocsátását. A kibocsátást tekintve továbbra is a fejlett nyugati országok a legnagyobb szennyezők.. Igaz,nagy kibocsátó lett Kína és más feltörekvő gazdaságok is, ennek azonban jelentős mértékben az az oka, hogy a nyugati országok oda szervezték ki az ipari termelésük környezetszennyezőbb részét.

A mediterrán tájakon a megelőzés más módjai is fontosak lehetnek. Érdekes és fontos adalék, hogy Portugáliában a megelőzési programok részévé vált a kecskelegeltetés támogatása és elterjesztése. Ezek a jószágok ugyanis lelegelik azokat a növényeket, melyek a leggyúlékonyabbak, miután kiszáradtak. Itt tehát mindenképp része a megoldásnak a hagyományos állattartás is.

Szintén elsősorban a klímaváltozás az oka az északi erdőtüzeknek. Szibériában egy magyarországnyi tajga égett le most, de Alaszkában és Kanadában is több millió hektár. Kiterjedtek a tüzek a tundrára is - és ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a permafrosztban (örökké fagyott talaj) megkötött metán felszabadul, és a légkörbe jutva - egyelőre teljesen ismeretlen mértékben - felgyorsítja a klímaváltozást. A tajga fenyőrengetegeinek megmaradását csak akkor remélhetjük, ha végre elindulunk a karbonsemleges gazdaság felé vezető úton - de ez csak fájdalmas áldozatok árán lesz lehetséges, mert a zöld technológiaváltáshoz fűzött remények eddig nem váltak valóra.

Kétségtelen, hogy a közvéleményt az amazóniai esőerdők pusztulása rázza meg a legjobban. A klímaváltozást tagadó, az ökológiai válság tüneteit bagatellizáló populista jobboldali politika itt egyértelműen, közvetlenül is felelős a tragédiáért. Bolsonaro (és az őt támogató hasonszőrű vezetők, mint Trump vagy Orbán) nem értékkonzervatívok, hanem státuskonzervatívok. Ez azt is jelenti, hogy nem a hagyományos (és a természet rendjével többé-kevésbé harmóniában élő), paraszti életformák megtartása vagy feltámasztása a céljuk, hanem a fogyasztói társadalom védelme. Mind a három előbb említett vezető épp ezért a leginkább környezetszennyező gazdasági ágakat támogatja, pl. az autógyártást vagy az iparosított mezőgazdaságot, amely már felfalta az amazóniai esőerdők 20%-át.

Gyakran hangzik el, hogy az erdőket Brazíliában azért égetik fel, hogy a területet aztán marhalegelővé változtassák. Ez így igaz, ám mégsem a legelők, hanem a GMO-szója vetésterülete nő, mert a legelőkből gyakran csinálnak szójaültetvényeket. Brazília nagy mennyiségű marhahúst és GMO-szóját exportál, melyet állatok takarmányozására használnak főképp. Az Európába irányuló export jelentős, de nem meghatározó része az európai húsfogyasztásnak és takarmányfelhasználásnak. Európában évi nyolcmillió tonna marhahúst eszünk, ebből félmillió származik Brazíliából, és a brazil GMO-szója export 8-10%-a érkezik a kontinensünkre. A magyarországi marhahús fogyasztás nem jelentős, évente csak 3kg jut egy emberre, míg az USÁ-ban ennek a hússzorosa, évi kb 60kg. A GMO-szója importunk sajnos már jelentősebb: évente 600ezer tonnát importálunk Brazíliából. (a számokról bővebben az Átlátszó írt: A pusztító szója, avagy mi köze egy európai csirkének a brazíliai őserdőkhöz?) De ezt is könnyen nélkülözni tudnánk, ha kevesebb takarmányt exportálnánk, hiszen csak kukoricából több millió tonnát termelünk évente.

Az uniós politikai vezetők eddig az ügyben nem tettek mást, mint azt, hogy megvontak egy segélyt Brazíliától, majd felajánlottak helyette egy másikat. Ez így rettentően képmutató magatartás. A legfontosabb ugyanis most az lenne, hogy azonnal leállítsák a Brazíliából érkező importot és hatályon kívül helyezzék azt a szabadkereskedelmi megállapodást (Mercosur), amely a Dél-Amerikai országok és az EU közt jött létre nem olyan rég, és mely lehetővé teszi Brazília számára, hogy növelje a GMO-szója, a marhahús és a cukor exportálását Európába. A mostani erdőtüzeknek tehát nemcsak Bolsonaro ámokfutása, hanem ez az egyezmény is az egyik kiváltó oka..Persze az egyezmény felmondása még koránt sem tenné fenntarthatóvá az élelmiszeriparunkat és az erdőirtás okainak is csak kisebb részét szüntetné meg. Viszont nem is járna különösebb áldozatokkal. Fontos lenne ez a lépés az egészségünk érdekében is - a brazil GMO-szóját ugyanis glifozáttal permetezik, amely rákkeltő hatású. Az elvárható minimum lenne tehát az, hogy az Európába irányuló brazil exportot leállítsák. A távolsági kereskedelem a fő felelős ez ügyben, hisz még további üvegházhatású gázt is bocsát ki működése során, ezen túl pedig kártevő és invazív fajokat terjeszt. Persze vannak gazdasági szereplők, nagy cégek, melyek a jelenlegi állapot fenntartásában érdekeltek: ilyenek a nagy szállítmányozók és azok a nagyüzemi állattartók, akiknek a GMO-szója felhasználása jobban megéri. Egyelőre úgy tűnik, hogy az Unió vezetői számára már ezeknek a cégeknek a profitja is fontosabb, mint a környezet védelme, képmutató retorikájuk csak leplezi ezt a tényt.

Az import leállítása mellett felvethető az is, hogy a fejlett országoknak az eddig felkínáltnál nagyságrendileg nagyobb összeget kéne felajánlania Brazíliának cserébe azért,,hogy felhagyjon a további erdőirtással, és tiszteletben tartsa az őslakos, indián közösségek jogait. Emellett is nyomós érveket lehet felhozni. Gondoljunk arra, hogy Európában már sokkal korábban kiirtottuk az erdők nagy részét - és részben ez volt az ára annak, hogy felépíthettük modern, jóléti társadalmainkat. Brazília is épp ezen az úton jár, de még csak most fordult rá igazán.

Indonéziában és Malajziában kisebb az esőerdők területe, mint Brazíliában, de arányaiban jóval többet vesztettünk már el belőlük (Borneó hatalmas szigetén pl. több, mint 50%-át), és az európai felelősség mértéke is nagyobb. Az indonéz és maláj esőerdők helyét az olajpálma-ültetvények foglalják. Ezek két fő exportterméke a pálmaolaj és a pálmazsír. A pálmaolajat bioüzemanyagban használják. Az EU több pálmaolaj-típus behozatalát megszüntette ugyan, ám nemrég megemelte az üzemanyagban kötelezően előírt arányukat. A cél elméletileg a kibocsátás csökkentése és a nagyvárosi levegő tisztítása lenne - ebből azonban szinte semmi nem valósult meg (hiszen a megvásárolt benzin és dízel mennyisége továbbra is nő) ugyanakkor a környezetterhelést nagy mértékben áthárítottuk egy trópusi területre. Mindezt gyakorlatilag azért, hogy a környezettudatosabbnak érezhessük-hirdethessük magunkat, miközben nem mondunk le sem az autózás kényelméről, sem pedig a távolsági kereskedelemről, amely a plázák és az áruházláncok árubőségét biztosítja.

A másik terméket, a pálmazsírt élelmiszerek feldolgozásánál és kozmetikumok készítésénél használják fel. A pálmazsír export 19%-a érkezik Európába - és nehéz a boltokban olyan terméket választani, amelyről bizonyosan tudható, hogy nem tartalmaz pálmazsírt - így a tudatos vásárlás sem lehet egyelőre megoldás. Pedig a jó választás ez esetben is az egészségünk kímélésével járhatna együtt - a pálmazsír ugyanis, a glifozáthoz hasonlóan, szintén rákkeltő hatású. Egyéni szinten tehát csak az lehet válasz erre a problémára, ha minél nagyobb arányban esszük azt, amit magunk termeltünk meg vagy általunk személyesen ismert termelőtől jutunk hozzá. És az, hogy ha kormányainktól az indonéz és maláj import leállítását követeljük.

Mert az indonéz és maláj erdők megmentésében és az ottani újraerdősítésben csak akkor reménykedhetünk, ha a pálmaolaj és a pálmazsír exportja megszűnik. Indonéziában és Malajziában ez természetesen nagy társadalmi feszültségekkel járna. Még egy-két évtizeddel ezelőtt is, a helyi kistermelők nagyrészt önellátóak voltak, és hagyományos, környezetkímélő módszerekkel művelték a földet. Nagy felvásárló cégek, hamis ígéretekkel és hitelekkel vették rá őket arra, hogy olajpálma - termesztésre térjenek át. Őket kártalanítani kell, mert nem ők a felelősek, őket sokszor csak átverték. Amilyen mértékben ez csak lehetséges, az érintett nagy cégek vagyonából kell kárpótolni őket.

Kambodzsában is hatalmas trópusi esőerdőket irtottak ki, és irtanak ma is. Itt és más Délkelet-ázsiai országokban is gumiültetvényeket létesítenek az erdők helyén, és szintén exportra termelnek. A kőolajjszármazékok mellett a kaucsuk a gumigyártás fő alapanyaga. Az autógyártás a fő felhasználó, ahogy az acélipart tekintve is. Amikor tehát az autóinkhoz gumit gyártunk, közvetve és közvetlenül is hozzájárulunk az üvegházhatású gázok kibocsátásához és az erdőirtáshoz is. Pedig például kambodzsai esőerdők megmentése is csak az export és a távolsági kereskedelem megszüntetésével, és az innen importált termékekről való lemondással lehetséges. Nyilván kísérleteznek olyan gumigyártási technológiákkal, amelyek más alapanyagokat használnak fel, pl. cukrot. Ám ha más alapanyagokat használunk, azokat is meg kell termelni, és így annak is lesz ökológiai lábnyoma, a fajlagos környezetterhelés csökkenését pedig ellentételezi majd a folyamatos gazdasági növekedés. A valódi megoldásnak e tekintetben is elkerülhetetlenül szükséges része a termelés és a fogyasztás csökkentése. Ha le tudnánk mondani az autózás kényelméről és a távolsági kereskedelem által biztosított, a plázákban és az árházláncokban prezentált árubőségről, akkor alig lenne szükségünk kőolajra, pálmaolajra és kaucsukra. És kobaltra.

Afrika középső részein a bányászat a környezetpusztítás talán legnagyobb felelőse. Ghánában és Elefántcsontparton az aranybányák, a hatalmas kiterjedésű Kongóban pedig a kobaltbányászat. A kobalt az akkumulátoraink egyelőre nélkülözhetetlen eleme. Kobalt nélkül sem az okostelefonok, sem a laptopok, sem pedig az elektromos autók nem működnek. Az Eu vezetői jelenleg az e-autók elterjedésében bíznak, ám ez nem járna az ühg-kibocsátás csökkentésével, részben azért, mert az áramot is jelentős részben fosszilis energiával állítjuk elő, részben pedig azért, mert a kobalt kitermelése is nagyon energiaköltséges. A nagyvárosi levegő tisztább lehet (de a fékek és gumik kopásából származó mikroműanyag-szennyezés megmaradna), a klímaváltozást viszont nem fogja akadályozni ez a technológiaváltás, ugyanakkor Kongóban súlyos toxikus szennyeződést okoz, megrövidíti az emberek életét, akik közül sokan - köztük még 6éves gyerekek is - napi pár száz forintos éhbérért robotolnak a kobaltbányákban.(Minderről részletesenírt az Index: Véres kobalt tüzeli az akkumulátorforradalmat)

A világ ismert kobaltkészleteinek 63%-a Kongóban található. Ha pedig már most ilyen súlyos következményekkel jár a kobalt kitermelése, mi lesz akkor, ha majd a jelenleg kitermelt kobaltmennyiség többszörösére lesz szükségünk? Az Unió vezetőit ez a kérdés, úgy tűnik, nemigen foglalkoztatja, sokkal inkább a német autóipar megmentésével vannak elfoglalva. Ezért egy képmutató, álzöld, álmegoldás mellett törnek lándzsát - ezúttal is a nagytőke érdekeinek képviseletét tartva szem előtt.

Valójában sem a bioüzemanyag, sem az e-autó nem a megoldás, hanem a probléma részei. A probléma maga az autó, a távolsági kereskedelem és az általa táplált csillogó árubőség és a fogyasztói társadalom egésze, Európában, Amerikában, Ázsiában.

Egyes termékek más termékekre való lecserélése nem nyújt megoldást. Erre példa az avokádó esete is. A fejlett nyugati országokban és az UsÁ-ban is kialakult egy tudatos fogyasztó réteg, amely a növényi alapú étrendet részesíti előnyben - ám ennek az étrendnek jelentős részét alkotják az importtermékek. Amerikában ilyen az avokádó, melynek magas az ásványi anyag és vitamintartalma. Mexikó középső részein terem elsősorban, az itteni termelés megtöbbszöröződött az utóbbi évtizedben. Az avokádó-ültetvényeknek is erdőirtással csináltak helyet, a termelés kézben tartása és elosztása pedig véres bandaháborúkba torkollott, és rengeteg halálos áldozattal járt. Az erdőirtás mértéke ugyan eltörpül az amazonasi vagy az indonéziaihoz képest - ám ez esetben nem egy többszázmilliós, hanem (még) csak egy néhány milliós piac ellátásáról van szó.

Az alapprobléma ez esetben az, hogy ha részben vagy egészben lemondunk a húsról és más állati termékekről, akkor a kieső kalóriákat ugyan nem feltétlenül, de az ásványi anyag és vitamintartalmat legalább részben pótolni kell (néhány vitamint csak étrendkiegészítővel lehet). Ezt megtenni a fejlett ipari országokban, iparszerű módon megtermelt zöldségekkel és gyümölcsökkel egyáltalán nem lehet, mert a vegyszerezés, a műtrágyázás és a géphasználat már annyira tönkretette a talajéletet, hogy a növények nem tudják felvenni a számunkra szükséges mennyiségű ásványi anyagot a talajból. Ezért az új, növényi alapú étrendek legalább részben olyan alapanyagokból állnak, melyeket még tönkre nem tett talajú területeken termesztenek. És minél többen fogják követni ezt az irányt, annál több importra lesz szükség, és ez a mexikóiéhoz hasonló folyamatokkal fog járni. További problémákhoz vezethet az is, hogy minél nagyobb arányú lesz az import, az annál nagyobb arányban fognak áttérni a trópusokon is az iparszerű mezőgazdasági termeléshez, amely az ottani termőtalajokat is tönkreteszi, s akkor már pl. az avokádóban sem lesz magasabb ásványi anyag és vitamintartalom. A valódi megoldás e tekintetben az lenne, ha az ökogazdálkodásra térnénk át. Kevesebb húst ennénk, de magunk által termesztett biozöldséget ennénk mellette, és nem kéne sem állattakrmányt, sem pedig mondjuk avokádót importálnunk a trópusokról.

Az ökológiai válságért alapvetően a globális kapitalista rendszer és fogyasztói társadalom a felelős. Így van ez a trópusi erdőirtások esetén is. Ebben a rendszerben a szegény, trópusi országok csak olcsó nyersanyag -exporttal tudnak bekapcsolódni a gazdasági versenybe és a globális gazdaság vérkeringésébe. És amit kínálnak, arra a fejlett országok fogyasztói társadalmainak szükségük is van. Szükségük van az olcsó húsra vagy helyette trópusi gyümölcsre, szükségük van a kőolaj mellett a pálmaolajra, a kaucsukra, a pálmazsírrra és a kobaltra.

Megoldás a jelenlegi rendszer keretein belül nincs és nem is lesz. Csak termékeket, technológiákat és marketingstratégiákat cserélgetünk egymásra, miközben elfogynak az erdőink, teljesen kiszámíthatatlanná válik az időjárás, kimerülnek a termőföldek, összeomlanak az ökoszisztémák, és elpusztulnak a haszonnövényeink beporzásáért felelős rovarok is. Akkor pedig már nem az lesz a kérdés, hogy mit együnk, hanem az, hogy eszünk-e valamit egyáltalán.

1.TŰZSZERÉSZ VÓTAM ANNAKIDEJÉN

Gyerökök, ha nem velem történik nem hiszömee! Órdita szomszéd hogy mönnyekkodaja keritéshöz mee nagybaj van! hajnal kétóra van és nemértöm hogyeza galád méé éngöm tanálmög mikó amúgysincs jóvéleménnyee rúllam! kibotórkálok meemimást töhetnék nem haggyajabba! aszongya, jános nagyonnagy bajvan (lassú löhetök mee fölerősödötta baj!) aszongya, tuggyajános ottahól bányásszákki a homokot otta nagy vizeknéé, tégnap mikó gyüvök hazaja munkábú, kinnvannaka karhatalom emböreji aszt keritenekbe égynagy területöt! mögtuttam hogy tanáltakkéggy második világháborús bombáttaszt most mi kimögyünk aszt hatástalaniccsuk mee rosszhejönvan! nérinyáljon értök hozzá, mongya! a katonaságná tűzszerész vótam annakidején! na őtözzön aszt hozoma lámpát möga szerszámokataszt gyerünkde halkan mee őrökkis vannak tánnott! Nemmögyök – mondom meeén nem vótam katonamögmégis hogy gondójjajeszt! a tévébe mindig mögmentika világot, most mijis mögmencsük égy darabját – mongya! hüje vagyok de elindulunk! mögyünk mögyünk mán égyre hangossabban csörtetök, hátha elzevar valakija területrű de nem, csönd van mindönfele! főlkapcsójja emez a lámpátaszt tényleg ottvan sárga csikkal körbekeritveja hej aszta fődbű kiál valami vascső! jános fogjaja lámpátaszt világiccsonide – utasit! nemtudom de nem félök merojan morbidaz egész! bütykőlődik rajta nem keveset aszt éccőcsak aszt mongya jános fogjabeja fülit hogy néhajja! Mit?! – kérdöm banbán! hamán durran akkó ölis nem? és inkábba fejemre töszöma kezemet mee nemértök hozzá! de nem történik sömmi! ügyesseza szomszéd mee mögböködija vállam aszt mongya, möhetünk, mökcsináltam gyühetnek hónap érte! hazafelé mönten dicséröm agyba főbe mocskosjól esik neki dagada mejje röndösen! Aszongya – ha benne löszünka tévébe mint hősök, mögemlitöma maga nevitis! elég lössz neköméggy szál kólbászis – mondom nekide nem vöszija zadást! Másnap azé kiváncsiságtú hajtva kimögyöka területre és tényleg ottvan égy csomó embör, eevegyülök! égy nagytudású embőr közülük rohattú szidkozódik mög köpköd! aszongya – kivótaza barom akieszta csövetigy bedugaszólta most hogya faszba fojikki ezöna viz! Röndösen lapitottam pedig tuttam hogy nem tuggyákhogy én vagyok! kiderült hogya zén jószomszédom égy most készülő szenyvizcsövet látottel szakszerűjen úgyhogy azon séki sébe! haza möntem, látom pöckösen fölalá járkála szomszéda zudvarába! mán messzirű int mint valami jóbarát! Gyűjjön jános mögteritötta zasszony aszt van kolbászis, ögyünk, mögérdemöjjük! Ezök után mög látvaja jókedvét hogy mondhatnám mög nekiaz igazat! öszünk mög dicsérjük égymást agyba-főbe! kicsiny szelete a békének de mögtelika szivem szeretettel feléje!

2. GYILKOSGERLICE

Gyüna szomszéd möginttaszt vigyorog! aszongya – jános maga úgyiscsakitt sömmit tösz egésznap, mökkérhetöm magát hogy hónap vigyázzona pórtára mee mögyünkaz egész család agyerök ajány azasszony mögén kirándúlni még nemtudom mejik erdőbe mee kőja belemneka gomba aszt gyűjtünk be valahunnan! mondomén – aszt mögtuggya külömbösztetni űket néhogy valami gyilkosgerlicét hozzanak haza! nemnézi ki belülem hogy ehözis értökmi? – mongya! hánem! denem mondom! Naröggee tényleg mögindula család kosarakkaa mög szatyrokkaa! Hozunk magánakis csak nézzön odaja pórtára néhogy kibelezzék mig odavagyunk – szóllide aszta tenyerembe aggyaja kúlcsot! Átmögyök, nézök jobra mögasztán balra amacskák röndbe adisznókis akutya vicsorog aszt nemszámolom aház álminta cövek, röndbevagyunk! visszagyüvöka sémmittövésbe deittasztán álla bál! alibák mögtámadnak mee kivülrű gyüvök aszt nem tudom mit hisznek! Nyikita Szergejevics Hruscsovné heverészika zudvar közepén – mégjó hogyén éber vagyok! bemögyöka kéróba aszt beleveszöka zenébe denagyon! Ringata bőlcsőm és néha odavág demögszünök enneka világnakkitt! nagy lármára térök vissza, möggyütta család gyütta gombajis! Aszongyaja szomszéd – látom röndbe jános mindön! azasszony mégaz este mögcsinájaja gomba égy részét aszt gyűjjön át önni! Most öttem – mondom! na eekészülta koszt aszt üvőlt hogy mönnyek, mögyök! vigyorog az egész családa zasztalná, odaülök de inkább pogácsát kérök! ezök nekilátnak bezúznija tápot. akutyánakis adnak égy tálkával aki nincs kibékűlve velem de habzsól! kisidő elteltével akutya léveti magáta padlóra vonaglik habzika szájja, kinlódik röndösen! aszomszédnak eekereködika szöme aszt órdit neköm közbe fogjaja hasát dugja léja kezita tórkán hátha kigyün onnan valami! az egész család pánikba! jános hijja gyórsana mentőket – órdit aszt rohangála zudvaron! rohanok hivom űket minta zállat! szirénázva gyünnek aszta zegész családot betuszkojjáka mentőbe aszt uzsgyi eetünnek! Nézöma kutyájukat kinlódik nyöszörög vackolodik! nem meröm mögfogni meemég igyis szarúlnéz rám! Éccőcsak csodák csodája mögszületika zelső kiskutya asztán a következő! nem haggya abba kilencig! Mögviselta zeb de sömmi baja nincs nyalogattya akisporontyokat édösen! gyorsan hivoma szomszédot hogy léfijalta kutyájuk nema gombaja hibás! demán túlvannaka bélmosáson – mongya! mögúsztuk jános! hazagyütta család hosztaja rokon! beesött hassal az egész pereputty de bóldogan! azannyáta kutyának derábasztunka hijedelömnek – mongya! az összes gombát még azeste belerámóltaja rötyibe csak keveset tuttam mögmenteni belüle! itt öttem aszt sömmi bajom nem lött tűlle! na ezezén szomszédom az örök túlélő a nagy harcos!

Legutóbb az Indexen érdekes írás jelent meg a mezőgazdaság jövőjéről, melyet az ENSZ és a Világbank megbízásából készült hosszú tanulmány alapján állítottak össze. Az írás végkövetkeztetése az, hogy a jövőt nem a biofarmok jelentik, mert azok lassan és alacsonyabb hatékonysággal dolgoznak, hanem a tudomány és a technológia újításai.- ugyanúgy, mint minden más területen.
Abból indulnak ki, hogy hamarosan már több, mint 10 milliárd embert kell a mezőgazdaságnak ellátnia (az előrejelzések szerint ekörül fog tetőzni az emberiség lélekszáma), és ha a jelenleg használt technológiákat használjuk továbbra is, akkor sokkal több terület megművelésére lesz szükség. Ezáltal a mezőgazdaság üvegházhatású gáz kibocsátása jelentős mértékben nőni fog, holott épp ennek csökkentésére lenne szükség minél hamarabb. Ezért olyan technológiák bevezetésére van szükség, melyek összességében egyszerre csökkentik az üvegházhatású gáz kibocsátást és ugyanakkor növelik a terméshozamokat.
Ezzel az alapvetéssel már eleve adódik két nagy gond. Az egyik az, hogy az ökológiai válságnak csak az egyik részterületére, a klímaváltozásra összpontosít. Meg sem említik problémaként a termőföldek kimerülését - melyet valószínűleg csak fokoznak majd azok a törekvések és igények, melyek minél nagyobb terméshozamot akarnak kipréselni a termőtalajból. Ezzel szoros összefüggésben áll a másik probléma. Ez, az, hogy a mezőgazdaság teljesítményét csakis termésátlagban, tehát mennyiségben mérik, az élelmiszer minőségéről, beltartalmi értékéről, tehát tápanyag- és vitamintartalmáról szó sem esik. Ez nem véletlen, hiszen a jövőt az iparosított mezőgazdaság továbbfejlesztésében látják, mely a leginkább felelős az élelmiszer minőségének drasztikus zuhanásáért, ami a fejlett világban mindenhol bekövetkezett.
Igaz ugyan, hogy  az iparosított mezőgazdaság magasabb, terméshozamokat képes produkálni, de emellett az élelmiszer tápanyagtartalma ennél a javulásnál nagyobb mértékben zuhan. A magyar krumpli vastartalma például az 1944-es 110 mg/kg értékről 5 mg/kg-ra csökkent, a répáé 266 mg/kg-ról 8 mg/kg-ra, 60 év alatt, Ezek a növényeink tehát gyakorlatilag, már  alig tartalmazzák ezt az emberi szervezet számára létfontosságú ásványi anyagot. A haszonállataink takarmányaként szolgáló kukorica vastartalma is nagyon erősen csökkent, de nem ennyire durva mértékben: 78 mg/kg-ról 15 mg/kg-ra. Más ásványi anyagok (magnézium, kalcium) és vitaminok aránya is a töredékére esett. Ezért ahhoz, hogy az emberi szervezet hozzájusson ugyanahhoz a tápanyagmennyiséghez, sokkal többet kell enni, és nagyobb arányban húst. A cikkben is emlegettet húséhség is részben ebből fakad: a szervezet azt érzékeli ugyanis, hogy a hús többet ad, mint a növényi alapú táplálék. Ez az egyik fő oka annak (más tényezők, mint pl. a cukros üdítők fogyasztása, és a mozgáshiányos életmód), hogy Magyarországon és sok más országban is a népesség többsége elhízott, jelentős részük (Magyarországon 250ezer embe)r már műtétre szorul emiatt. Ugyanakkor a lakosság kétharmada vashiányos, melynek tünetei: ingerlékenység, fáradékonyság, alvászavar, súlyosabb esetekben pl. hajhullás. Szintén ez a fő oka annak, hogy gyorsan nő az étrendkiegészítők fogyasztása, Magyarországon pl. évente 15%-kal.
Az élelmiszer minőségromlásának az az oka, hogy az iparosított mezőgazdaságban alkalmazott módszerek, a műtrágyázás, a vegyszerezés és a géphasználat a talajélet nagy részét (gombák, baktériumok fonalférgek stb.) elpusztították - pedig a növények a számunkra fontos tápanyagokat csak a velük szimbiotikus kapcsolatban álló gombák segítségével képesek felvenni (ez a mikorrhiza kapcsolat).
Igen, igaz, hogy kevesebb húst kéne ennünk. De önmagában nem a növényi és az állati eredetű táplálék aránya a döntő, hanem az, hogy mennyire egészséges az a termőtalaj, amelyen haszonnövényeink teremnek. Igaz, hogy a fllexitárius étkezés a legegészségesebb, de csak akkor, ha a megfelelő mértékű talajélet biztosítja a haszonnövényeink tápanyagtartalmát, és így a hús nagyobb,, a zöldségek pedig ennél is sokkal nagyobb arányban tartalmazzák az emberi szervezet számára szükséges tápanyagokat. Ha pedig az élelmiszer tápanyagtartalma megfelelő lenne, akkor jóval kevesebb élelmiszer megtermelésére lenne szükség.
A javasolt újítások hozhatnak persze javulást bizonyos szempontból. Jobb takarmányozással, csökkenhet a tehenek fingásából származó metán kibocsátása és csökkenteni lehet a műtrágyázásból fakadó üvegházhatású gáz kibocsátást - feltéve, hogy beválnak a javasolt újítások, és azoknak nincsenek káros "mellékhatásai". Ugyanakkor ezek az újítások nem csökkentik az iparosított mezőgazdaságnak a talaj termékenységére gyakorolt romboló hatását, hiszen a műtrágya hatása a talajéletre ugyanolyan negatív marad (megszakítja a mikorrhiza kapcsolatot), az állatokat pedig továbbra is környezetszennyező módon megtermelt takarmánnyal kell ellátni, és továbbra sem lesz biztosított, hogy a szervestrágya a talajba kerüljön.
Ezzel szemben a lesajnált ökogazdálkodás üvegházhatású gáz-kibocsátása összességében nulla. A szabadban tartott állatok metán-kibocsátása ugyanis csak harmada azokénak, melyeket egész életükben istállókba zárnak, ám ezt is ledolgozzák, mert legelés közben komposztálnak. Erről már részletesebben is írtunk itt: https://zoldcsillag.blog.hu/2019/05/26/hogyan_csuszik_felre_az_okologiai_valsagrol_szolo_kozbeszed_iii. Ha pedig - az irányított legeltetés módszerét alkalmazzuk a földeken a betakarítás után, akkor trágyázásra sincs szükség. A legeltető állattartással regenerálni lehet a termőtalajt, biztosítva a jelenlegi beltartalmi értékek jelentős növelését, továbbá az ökoszisztémák pusztulását is meg lehet állítani, mert az ökogazdálkodásban nem használnak vegyszert, a nagytáblás helyett pedig mozaikszerű területhasználat lesz jellemző, ami sok fajnak biztosíthat élőhelyet, így őrizve meg a biodiverzitást. Fontos az is, hogy a regenerált, talajéletben gazdag termőföldek vízmegtartó képessége is jobb, így az egyre gyakoribb aszály ez esetben kevésbé okoz gondot.
A "reformok" kiötlői persze számolnak azzal is, hogy elterjed a csak növényi alapú étrend. Nem írnak azonban arról, hogy a növényi fehérjék nem tartalmazzák az állati fehérjék minden összetevőjét és a többi tápanyagot sem ugyanolyan arányban, összetételben. A fentiekben láthattuk, hogy a korábban elterjedt zöldségeink már közel sem tartalmaznak ugyanolyan mértékben tápanyagokat, ezen túl pedig figyelembe kell venni azt is, hogy az emberi szervezet többet közülük nehezebben vesz fel növényekből. Persze - pl. a vashiány enyhítésére - ajánlanak más növényeket is, ha azonban az ezek iránti kereslet megnő, akkor majd ezeket is iparszerű módon fogják megtermelni és tápanyagtartalmuk szintén csökkenni fog. A B12 vitamint pedig csak a hús és a tojás tartalmazza, hiánya pedig vérszegénységhez vezet. A következmény tehát várhatóan az lesz, hogy az étrendkiegészítők iránti kereslet nő majd, még jobban. Ám ezek fogyasztásának is vannak egészségügyi kockázatai, (Ld https://www.zoldhaz.info/etrendkiegesztitok-veszelyei) és pontosan azoknál a legnagyobb a kockázat, melyekre a vegánok a leginkább rászorulnak. A B12 vitamin esetében egy tanulmány, még azt is állítja, hogy rákkeltő hatású. (ld. https://444.hu/2017/08/23/egy-kutatas-szerint-novelik-a-tudorak-kockazatat-a-b6-es-a-b12-vitamint-tartalmazo-etrend-kiegeszitok) Ami biztos: a gyógyszergyárak jól járnak. Mivel az egészségügy kényes terület, nemigen találni adatokat arról, milyen környezetszennyezésért milyen mértékig felelősek, de kizárt, hogy ne legyen jelentős az ökológiai lábnyomuk.
A másik javasolt megoldás a laboratóriumokban előállított hús. Ám ennek előállítása is nagyon energiaigényes. Ugyanakkora üvegházhatású gáz kibocsátással jár, mint a természetes marhahúsé, ráadásul a metán 12 év után lebomlik a légkörben, tehát a műhús elterjesztése több kárral jár, mint haszonnal ( ld.: https://www.agrarszektor.hu/allat/tobb-kart-okozhat-a-laboratoriumi-hus-mint-hittek.12845.html) Csak akkor nem lenne ez így, ha a megújuló energiaforrások korlátlan bőségben állnának  a rendelkezésünkre. Ettől azonban nagyon távol vagyunk. A mostani üvegházhatású gáz kibocsátás 30%-áért felelős az áram előállítása, ennek felét tudjuk kiváltani probléma nélkül megújulóval, ezután már tárolási problémák jelentkeznek. Ha azonban az összes autót és minden személy és teherszállító eszközt, minden az építőiparban és a mezőgazdaságban használt gépet árammal akarnánk etetni, akkor már nem 30%-ot, hanem sokkal többet kéne kiváltani megújulóval. És ehhez adódna hozzá még a műhús előállításához szükséges áramigény.
Valójában jelenleg egyáltalán nem állnak rendelkezésünkre azok a technológiák, melyek segítségével meg lehetne állítani a klímaváltozást. A megoldást csak az jelentené, ha felhagynánk a jelenlegi környezetszennyező technológiák alkalmazásával: nem használnánk autót, leállítanánk a távolsági kereskedelmet és az ipar jelentős részét, a mezőgazdaságban pedig ökogazdálkodásra állnánk át. Ez azonban a globális kapitalista rendszer és a fogyasztói társadalom összeomlásával járna, ezért a Világbank szakértői és a liberális sajtó azt az illúziót igyekszenek kelteni inkább, hogy minden csak pénz és fogyasztói tudatosság kérdése. A jobboldal pedig bagatelizállja a problémákat vagy még a létezésüket is tagadja. A legfontosabb azonban mindig az, hogy megvédjék a nagybirtok, a nagytőke, a biotech-multik és a globális kereskedelmet uraló cégek érdekeit, sokszor tekintet nélkül arra, hogy ez milyen következményekkel járhat.
Ezt bizonyítja még két javasolt technológiai újítás propagálása. Az egyik, az ún. "nitrogénzabáló" fajok alkalmazása. Ezek nitrogént kötnek meg a levegőből, tehát legalább részben feleslegessé teszik a (mű)trágyázást. Kisebb kertekben, gyümölcsösökben valóban nagyon hasznos lehet a nitrogént megkötő fajok telepítése, de arról hallgatnak, hogy nagyobb léptékben, a szántóföldeken ez az eljárás gyomirtó szerek (leggyakrabban: a glifozát) használatával jár együtt, mert a szántás nélküli művelésben alkalmazzák, és abban ez a bevett módszer. A glifozát elődje az amerikai hadsereg terméke. Arra használták, hogy helikopterekről leszórva lecsupaszítsák vele a dzsungelt, hogy a Vietkong gerilláit fel tudják kutatni a levegőből. Ez a "növényvédő szer" szinte minden növény elpusztítására alkalmas, a talajéletet nagyon súlyosan károsítja, rákot, és meddőséget okoz. Argentína középső részén már sikerült sivataggá változtatni vele egy tartományt, ahol már csak azok a haszonnövények élnek meg, melyeket génmódosítással tettek vele szemben ellenállóvá https://greenfo.hu/hir/argentina-a-glifozat-halalos-oleleseben/.
És pontosan ez az argentin példa mutatja meg azt is, hogy mi a probléma a GMO-val, melynek elterjesztése szintén a javaslatok közt szerepel. Elméletileg lehetséges ugyan, hogy egyes haszonnövények génmódosított változatai nagyobb termésátlagokat hoznak majd és a szárazságot is jobban tűrik. Amíg azonban kapitalista rendszerben élünk, és profithajhász cégek kezében van a GMO-fejlesztés (is), addig biztosak lehetünk abban, hogy a GMO-mentesség felszámolása nagyon veszélyes következményekkel jár majd. A liberalizáció legelőször is azt tenné lehetővé, hogy a német gyógyszergyártó Bayer által felvásárolt amerikai Monsanto újabb és újabb területekre terjessze ki üzleti modelljét, aminek lényege, hogy a génmódosított vetőmagokat egy csomagban, árukapcsolással adja el a gyomirtóval együtt, amely csak a génmódosított növényeket nem pusztítja el. A Monsanto példáját pedig előbb-utóbb más biotech cégek is követnék.
Ha tehát a Világbank tanácsait követjük, akkor talán lehetséges, hogy néhány százalékkal csökken a mezőgazdaság üvegházhatású gáz kibocsátása, és az is, hogy nagyobb mennyiségben még rosszabb minőségű, még több vegyszermaradványt tartalmazó élelmiszert állítunk elő. Ám ennek ára  a termőtalaj és az ökoszisztémák még nagyobb mértékű pusztítása és az emberiség egészségügyi állapotának további leromlása lenne. E folyamat valódi nyertesei pedig a biotech cégek és a gyógyszergyártók, akiknek érdekei mára végzetesen összefonódtak, amint ezt biztosan jelzi a Monsantó és a Bayer fúziója is.

A jelenlegi globális kapitalista rendszer és a fogyasztói társadalom nem fenntartható. Nem fenntartható, mert folyamatos gazdasági növekedést generál, amely növekvő energiafelhasználáshoz és növekvő fogyasztáshoz vezet. Nem fenntartható, mert a termelési és az értékesítési rendszere a távolsági, globális szabadkereskedelemre épül, az ipar által előállított termékek egyes darabjai külön országokban, sőt kontinensen készülnek el. Ugyanakkor a globális méretű céghálózatok a nagytőke számára lehetővé teszik, hogy a környezetterhelést ide-oda tologassák. Ha egy termék vagy egy gyár esetében felmerül, hogy előállítása vagy működése súlyosan környezetszennyező, akkor könnyen át lehet térni egy másik termék gyártására vagy át lehet helyezni a termelést egy másik országba, ahol lazábbak a környezetvédelmi szabályok és gyengébbek a környezetvédő mozgalmak. Az új megoldások azonban szintén környezetszennyezőek lesznek, hiszen hasonló technológiákat használnak, és ugyanúgy támaszkodnak a távolsági kereskedelemre. Nem fenntartható ez a rendszer azért sem, mert a mezőgazdaság és az élelmiszertermelés iparosítása az alapja. Ez teszi lehetővé ugyanis, hogy a népesség alig néhány százaléka foglalkozzon csak mezőgazdasággal, és a nagy többséget az ipar vagy a szolgáltató szektor alkalmazza. Ennek pedig súlyos ára van: az iparosított mezőgazdaság tönkreteszi a termőtalajt, és ezért egyre gyengébb minőségű, tápanyaghiányos és vegyszermaradványokkal szennyezett élelmiszert képes csak előállítani. Emellett jelentős részben hozzájárul az üvegházhatású gázok kibocsátásához is, a vegyszerhasználattal, a monokultúrás, nagytáblás termelési rendszerével pedig az ökoszisztémák pusztításához.

Mi a baj a piaci alapú pénzrendszerrel?

Elméletileg elképzelhető, hogy a globális kapitalista rendszert globális politikai intézmények próbálják meg rászorítani a környezetszennyezés megszüntetésére. Ez azonban azért nem lenne lehetséges még ideális körülmények közt sem, mert a rendszer - többek közt – épp globális méretéből adódóan nem fenntartható. A távolsági kereskedelem, a kamionok és a gigantikus teherszállító hajók például még akkor is szennyezni fognak, ha történetesen egy globális , zöld-kommunista Világállam tulajdonába kerülnek. Emellett nehezen elképzelhető, hogy a globális intézmények vezetői sok milliárd ember érdekeit és sokezer ökoszisztéma fenntartását legyenek képesek szolgálni egyszerre, hiszen már a nemzetállamok esetében is azt látjuk, hogy tömegdemokráciákká válván kiüresítik a demokráciát, és a politikai elit elszakad a választóktól.

Elméletileg az is elképzelhető, hogy nemzeti kapitalizmusokhoz vagy piaci alapon működő helyi gazdaságokhoz térünk vissza. Ez azonban, ha lehetséges is lenne, akkor sem jelentene mást, minthogy újraindítjuk azt a folyamatot, amely a globális, kapitalista gazdaság kialakulásához vezetett. Ennek oka elsősorban a piaci alapú pénzrendszer, amelyben előbb-utóbb óhatatlanul megtörténik a jövedelmek és a vagyonok koncentrációja. A kereslet és kínálat törvényének érvényesülését ugyanis mindig könnyűszerrel tudja manipulálni a saját érdekében az, aki nagyobb befektethető tőkével rendelkezik, például úgy, hogy készletfelhalmozással szűkíti, majd a számára alkalmas időben bővíti a kínálatot, a kereslet alakulását pedig reklámhadjáratokkal tudja befolyásolni. A piaci alapú pénzrendszerrel az is probléma, hogy maga a fizetőeszköz is áruvá válik, melynek értéke így szintén változó lesz – és hogyan lenne így képes a pénz objektíven mérni egy-egy termék valós használati értékét vagy azt, hogy milyen mennyiségű és minőségű munka volt szükséges az előállításához? A pénz értékének változékonysága pedig szintén azoknak kedvez, akik többet halmoztak fel belőle., mert ők könnyebben és nagyobb értékben képesek a pénzben felhalmozott tőkét az alkalmas időpontban befektetni vagy egy másik pénzre átváltani. Szintén a tőkekoncentrációt szolgálja a piaci alapú pénzrendszerekkel járó  ár-bér rendszer. A munkáltató szinte mindig helyzeti előnyben van a bérmunkáshoz képest s így megteheti, hogy kevesebbet fizet ki bérként a munkásnak, mint amekkora értéket a piacon az általa létrehozott termék ér. A piaci alapú pénzrendszerben egy-egy termék ára szinte mindig több, mint a nyersanyagok és a munkaerő megvásárlásába fektetett tőke értéke – a különbözet a profit, melyet aztán újra be lehet fektetni. A tőkekoncentráció tehát elkerülhetetlen, ha piaci alapú pénzrendszert használunk és a polgári jogrend szavatolja a magánvagyonok sérthetetlenségét. Egy nagyobb összegű tőkét pedig csak akkor lehet a kellő mértékű megtérülés reményében újra befektetni, ha mind több nyersanyagot használ fel és mind nagyobb piacra termel. A szűkebb keretek közt működő tőke is gazdasági növekedést generál tehát, ez pedig teljesen szükségszerűen vezet így vagy úgy a szűkebb keretek szétfeszítéséhez és az egyre növekvő energiafelhasználáshoz.

A globális kapitalizmus alternatívája tehát csak olyan helyi gazdaságok rendszere lehet, amely nem kapitalista, és a helyi közösségek döntései határozzák meg a gazdaság működését, nem a piaci rendszer automatikusan érvényesülő törvényei. A helyi közösségeknek épp ezért új fizetőeszköz-rendszereket kell bevezetniük , ezért tanácsos, ha áttekintjük, hogy milyen kísérletek történtek eddig a pénzrendszer lényegi megreformálására.
A nemzetállam már több évtizede elvesztette a kontrollt a tőkemozgások felett, s így a tőke elszakadt szinte minden területi kötöttségétől. A magát egyre gyorsabb iramban megsokszorozó nagytőke földrajzi értelemben már„nincs sehol”, de  magába szívja a helyben megtermelt többletérték zömét, kivonva azt a helyi közösségekből (is). Ez a tény pedig kulcsfontosságúvá vált mindenki számára, aki a (fél)periférián élők szociális problémáinak megoldását és/vagy a kapitalizmusból való kiutat keresi, mert immár kétséges, hogy a földrajzi kötöttségeitől megszabadult tőke megadóztatható vagy kisajátítható-e egyáltalán valaha. A helyi közösségekből történő forráskivonás megállítása döntő jelentőségű feladat a 21. századi globális kapitalizmus korában. A nyomorgók milliói nem várhatnak arra, hogy egyszer majd egy szocialisztikus világállam megszülessen, amely képessé válik a gazdasági folyamatok ellenőrzésére és így alapvető egzisztenciális problémáik megoldására. A föld klimatikus viszonyai pedig már most drasztikus változásokon mennek keresztül.

Helyi pénzek

A helyi és más alternatív pénzrendszerek lényegében ennek a forrráskivonásnak a megakadályozására tett kísérletek. Elsősorban azért kezdeményezték őket, h. a „piacképtelen” és „versenyképtelen” kistermelők munkáját, piachoz jutását lehetővé tegyék. Magyarországon eddig néhány, ún. helyi pénz kibocsátása történt meg, elsősorban lokálpatrióta indíttatásból vagyis azért, hogy erősítsék a helyi vállalkozók jelenlétét a piacon.  Ilyen a Soproni Kékfrankos, a Balatoni Korona vagy a Tokaji Dukát. Ezeket a pénzeket helyi vállalkozók vagy önkormányzatok bocsátották ki. Működésük alapelvei nem sokban különböznek a nemzeti valutákétól, a kibocsátásokat hivatalosan is jóváhagyták, a kibocsátók a kibocsátott helyi pénzek fedezetéül szolgáló forintmennyiséget letétbe helyezték. A helyi pénzek csak abban különböznek a nemzeti valutáktól, hogy azoknál jóval kisebb területen funkcionálhatnak fizetőeszközként. Bevezetésük fő célja ugyanis az, hogy minél nagyobb legyen a helyi gazdaság aránya a piacon, azaz a megtermelt többletérték minél nagyobb hányada maradjon ott, ahol megtermelték, és az helyben befektetve hasznosuljon újra. Ez ökológiai szempontból is fontos lenne, hiszen csökkenne az áruk utaztatása, importja, exportja, így az ezzel járó károsanyag-kibocsátás is. Ezek korlátozott, reformista célok, mégis nehezen érhetők el, mert a helyi lakosság anyagilag, közvetlenül nem érdekelt a rendszer kiépítésében és fenntartásában – ha ugyanis jövedelmét helyi pénzre váltja, annak értéke nem nő, viszont csak egy szűkebb árukínálatból válogathat. Inkább csak lokálpatrióta vagy zöld motivációk sarkallnak a helyi pénzrendszerek használatára, melyek így nem is tudtak elterjedni, és a gazdaságban betöltött szerepük marginális jelentőségű maradt.

Helyi pénzek és negatív kamat

Korábban, a 30-as évek elején nagyobb sikerrel próbálkoztak helyi pénzek bevezetésével két német városban. A kezdeményezők Gesell követői voltak. Ő úgy vélte, hogy lehetséges egy kapitalizmus nélküli piacgazdaság, ha a pénzrendszer hibáit kijavítjuk. A kapitalizmus kizsákmányoló rendszerének kiépülése, a tőke koncentrálódása szerinte azért volt lehetséges, mert a pénz alapvető tulajdonsága, hogy visszatartható, felhalmozható, ill. épp ezért időnként hatalmas tömegben a piacra zúdítható, melynek „természetes” működését így súlyosan torzítja. A megoldás szerinte a felhalmozott, a fogyasztásból kivont pénz sajátos megadóztatása, a „negatív kamat” bevezetése lenne. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a felhasználóknál felhalmozott bankjegyekre bizonyos időközönként bélyeget kellett vásárolni, hogy érvényes fizetőeszköz maradhasson. Az ötlet bevált, mert így a pénz áramlása felgyorsult, jobban stimulálta a helyi gazdaság megerősödését a válság idején. A két német városban ahol a negatív kamatos helyi pénzt bevezették, hamarabb magához tért a helyi gazdaság, és gyorsabban csökkent a munkanélküliség, mígnem 1932-ben a két helyi pénzt betiltották. A módszer valószínűleg jól illeszthető egy válságkezelő stratégiába. Annak azonban nem lehetett látni nyomát, hogy a geselli vízióból (a pénzügyi reform nyomán kiegyenlítődnek a gazdasági erőviszonyok, egyre kevesebben kényszerülnek bérmunkára és inkább önálló termelők szabad társulásai lesznek a jellemzőek) bármi is megvalósulhatna ennek nyomán. A negatív kamat hatékonyan tereli a tőkét a spekulatív pénzügyi szektorból a termelés felfuttatására irányuló befektetésekbe, így segít abban, hogy újra beinduljon a gazdasági növekedés és újra nőjön a munkahelyek száma. De a tőkekoncentrációt nem csökkenti, sőt a termelő szektorban épp ezért növeli is.

A legutóbbi válság során az amerikai és a magyar nemzeti jegybank is hasonlóképp járt el, amikor a kamatokat igyekezett a lehető legtovább a lehető legalacsonyabban tartani. Ez eredményes pénzügyi politika is volt, mert elősegítette, hogy újra elinduljon a gazdasági növekedés. A munkanélküliség csökkentése révén a nyomor is csökkent valamelyest, de a társadalmi egyenlőtlenségek összességében csak tovább nőttek, hisz legjobban most is azok jártak, akiknek volt elég befektetni való tőkéjük. A gazdasági növekedéssel együtt viszontt a környezetszennyezés növekedése is új lendületet kapott: Magyarországon például soha nem adtak még el annyi benzint és gázolajat, mint az utóbbi években.

Nincs pénzed? Nyomtass creditost!

2002 első hónapjaiban az argentin pénzügyi válság elérte a mélypontját. Milliók maradtak fizetett munka és szociális ellátás nélkül – miközben ezek a milliók szaktudás és munkaképesség illetve tengernyi szabadidő birtokában voltak. Dolgozni tudtak, akartak is volna. Termékeikre és szolgáltatásaikra is volt igény. Ekkor terjedt el a creditos, egy sajátos, alternatív pénzrendszer, amelyet azok hoztak létre, akiknek nem volt sem pénzük, sem befektetendő tőkéjük., sem pedig munkajövedelmük. A creditos egy garázsműhelyből indult útjára. A rendszerhez csatlakozók egy-egy kisebb csoportba léptek be, melynek tagjai ígéretet tettek, hogy egymás közt fizetőeszközül elfogadják a credsitost. Mindegyik csoport létszámarányosan kinyomtatott egy bizonyos mennyiségű creditost, amelyet aztán a csoport tagjai egymás közt és más hasonló csoportok tagjai közt használni kezdtek csereügyleteikhez. (ez alatt értve áruk és szolgáltatások, egymásnak elvégzett munkák közvetett, a creditos segítségével megvalósuló cseréjét). A kibocsátott creditos fedezetéül nem rakták letétbe a vele egyenértékűnek szánt valutát, hiszen a tagoknak nem volt pénzük. A creditos fedezetéül a tagok közt egymásnak kínált áru és munka szolgált. 
Néhány évig a creditos meglepően sikeresnek bizonyult. Milliók használták, és millióknak segített átvészelni a válság időszakát. Idővel azonban tömegek léptek be a rendszerbe úgy, hogy valójában sem munkát, sem árut nem fektettek be, de belépésükkor megkapták az induláskor mindenkinek járó, frissen nyomtatott creditost. Ez a creditos gyors elértéktelenedéséhez vezetett. A rendszer 2004-ben omlott végleg össze, amikor 2,5 milliónyi emberre terjesztették ki a munkanélküli segélyt. A hivatalos, a nemzetközi pénzpiacokon sorozatosan leértékelt peso ugyanis még mindig sokkal értékállóbb volt, mint a creditos. A rendszer alapvető hibája az volt, hogy a creditos fedezetét sem letétbe helyezett nemzeti valuta nem garantálta, sem pedig más, a fizetőeszközt használók által rögzített megállapodás vagy mechanizmus. Ennek ellenére a történtek rávilágítanak arra, hogy egy drasztikus mértékű tőkekivonás még nem feltétlenül teszi feleslegessé milliók munkáját! A fizetett munka nélkül maradók tömegei gyorsan munkába állhatnak ismét, ha születik valamilyen fizetőeszköz, melyen keresztül az áruk és szolgáltatások cseréje lebonyolítható. A kísérlet, kaotikus volta ellenére is sikeresebb lehetett volna, ha a csődbe ment, de dolgozói által újraindított, önigazgató, munkástulajdonba került üzemeket is bevonják a rendszerbe, és azok nem pusztán a peso  piacán próbálnak megélni és tőkés vállalatokkal versenyezni tőke, marketing és politkai kapcsolatrendszerek nélkül.
Kérdés, létezhet-e olyan megoldás, amely helyi pénzek előnyeit (értékállóság, helyi gazdaság fejlesztése, fenntarthatóság) egyesíti a creditos előnyeivel (szociális problémaérzékenység és a részvételben való érdekeltség megteremtése)?

Szívességbankok és kaláka, a munkaegység mint fizetőeszköz

A szívességbankok, az ezredforduló táján születő amerikai Valley Dollar és a More Time Dollar rendszerek helyi pénzek, mert helyi közösségek, egy-egy behatárolt földrajzi körben működtetik őket. De a creditosra hasonlítanak abban, hogy felhasználói tagokkal rendelkeznek, akik egymást közt közvetett árucserét folytatnak és nincs letétbe helyezett pénz, ami az értékállóságot garantálná. Mindkettőtől különböznek viszont abban, hogy a fizetőeszköz értékét alapvetően nem piaci mechanizmusok határozzák meg, a fizetőeszköz tulajdonképp nem más, mint egy órányi munkaegység. Ezért egy ilyen rendszer akár kinyomtatott bankjegyek nélkül is működtethető az interneten, ahol  egy, a tagok által elérhető rendszerben minden tag felajánl valamit és mások ajánlatai közt válogathat, a tranzakció pedig rögzíthető a rendszerben (az értékesített áru vagy szolgáltatás +1egységet jelent mindenkinek a rendszerben). Az alapelv az, hogy egy órányi munkám egyenlő értékű más egy órányi munkájával. A rendszer egy kevésbé szigorú változata az, ha bankjegyeket is kibocsátanak és nem kell minden tranzakciót elektronikusan rögzíteni. Az alapegység ez esetben is az egy-egy órányi munkaegység, de ettől kölcsönös megállapodás esetén el is lehet térni.
Ezek a rendszerek több évtizede működnek, nem fenyegeti őket a hiperinfláció, mint a creditost. Rendelkeznek a helyi pénzek előnyeivel:  erősítík a helyi közösségeket és a fenntarthatóságot, sőt a helyi demokráciát is, mert a felhasználók által választott bizottságok felügyelik a rendszer működését és hoznak fontos, gazdasági döntéseket. Fontos szociális funkciókat is  betöltenek csakúgy, mint a creditos, mert munkanélkülieket, alacsony jövedelműeket tudnak bevonni és érdekeltté tenni a rendszer működésében. A tagok kétharmada közülük kerül ki, egyharmada pedig a középosztálybeliekből, akik részvételükkel akarják segíteni a helyi közösséget és a fenntarthatóságot. És a közösségen belül, egy demokratikus és decentralizált rendszerben képesek kiküszöbölni a kapitalizmus két nagy ellentmondását, a kizsákmányolást és az elidegenedést. A termelő maga dönt arról, mikor, mit, hogyan, kinek termel, és egyórányi munkája ekvivalens egy másik termelőével (ha a közösség úgy dönt, a szakképzett munkákat honorálhatja egy másfélszeres vagy kétszeres szorzóval). Minden termék és szolgáltatás annyit ér, amennyi munkát az előállításuk igényelt. Így nincs profit sem, sem pedig az ebből következő kizsákmányolás és gazdasági növekedés. Sajátosan szervezett, decentralizált ökoszocialista minitársadalmaknak is nevezhetnénk őket, ha önellátók lennének vagy csak egymással együttműködve képesek lennének tagjaik minden igényét kielégíteni. Erre azonban nem képesek, alapvető problémájuk az, hogy idáig korlátozott kiterjedésűek maradtak.
Nagyobb termelőegységek ugyanis nem tagjai a rendszernek, inkább csak egyének. Néhány kisebb, induló cég belép ugyan a rendszerbe, de inkább csak azért, hogy az igazi indulásukhoz szükséges felszerelést megszerezhessék munkával, banki kölcsön felvétele nélkül. De nekik igazán irányuk a valódi dollár piaca, egy kapitalista cég ugyanis természetszerűleg tőkéjének profit általi növelésére törekszik, az idő-dollár azonban olyan pénz, amelyből nem lesz tőke, legfeljebb az induláskor szükséges. Ennek ellenére ez a modell alkalmas lehet arra, hogy egy, a piaci alapú pénzrendszert felváltó, új fizetőeszköz-rendszer modelljéül szolgáljon, hisz miért ne lenne lehetséges, hogy egy radikális, rendszerváltó fordulat után a nagyobb gazdasági egységekre is kiterjesszék?

A magyar népi hagyományban is találunk egy fontos példát arra, ahol a munkát-munkáért elv érvényesült. A kalákázás során egy-egy helyi közösség tagjai szívességi, kölcsönösségi alapon lényegében egymásnak építették föl a házaikat. A helyi közösség tagjainak hosszú évszázadokon keresztül nem volt szükségük arra, hogy otthonaik megteremtésével építőipari vállalkozókat bízzanak meg, akik bérmunkásokat alkalmaznak és távolról ép hozatnak építőanyagokat. A falusi házak úgy épültek fel, hogy ebből nem keletkezett profit, és a lakáshiány sem volt gond. Emellett kiterjedt volt a termékek csere-beréje is: a helyi, falusi közösségek még a századforduló környékén is nagyrészt önellátóak, gazdálkodási formáik pedig fenntarthatóak voltak – az akkori szegénység a földtulajdon egyenlőtlen megosztásának és a feudális elnyomásnak volt az eredménye.

A munkaegység alapú fizetőeszköz-rendszer célja és eszköze is lehet egyben egy olyan mozgalomnak, mely a globális kapitalista rendszer leváltására, és helyi gazdaságok, helyi, közvetlen demokráciák rendszerére való lecserélésére törekszik. Cél, hiszen a helyi gazdaságok csak akkor lehetnek függetlenek, ha a pénzügyek irányítását is a saját kezükbe veszik, és nem szolgáltatják ki magukat piaci mechanizmusoknak. De eszköz is, hiszen szívességbankokat, kaláka-közösségeket már a remélt fordulat előtt is alapíthatnak egy ilyen mozgalom kisebb-nagyobb csoportjai részben saját megélhetésüket, részben a célok propagálását szolgálva, megmutatva a társadalom többségének, hogy létezhet gazdasági tevékenység a piaci alapú pénzrendszereken kívül is.

A valódi fordulatnak jelenleg nincs társadalmi bázisa. A többség gondolkodását meghatározza a fogyasztói társadalom folyamatos propagandája, amely ma már mindenkit, mindenhol utolér. Ez a helyzet azonban könnyen megváltozhat, amint ismét megérkezik a válság, most már a klímaváltozás negatív hatásaival kísérve, súlyosbodva. Ekkor már valódi alternatívát kínálhat egy olyan mozgalom, amely a politikai mellett gazdasági önszerveződésre és tudatos nem-fogyasztói magatartásra épül. A tudatos fogyasztó arra törekszik, hogy egy-egy környezetszennyező módon előállított terméket vagy szolgáltatást egy kevésbé környezetszennyezőre cseréljen.Így természetesen a fogyasztói társadalom része marad, és környezetbarátnak álcázott marketinggel simán át lehet verni. Ezzel szemben a tudatos nem-fogyasztó inkább arra törekszik, hogy a környezetszennyező módon előállított termékek és szolgáltatások minél nagyobb részét váltsa ki személyes, kisközösségi önellátással és nem piaci alapú fizetőeszköz-rendszerek használatával. 

Schiffer András mindig éles szemű megfigyelő, jó tollú kritikus és pontos diagnoszta volt, akár a jogállamot leépítő Orbán-kurzust, akár a neoliberális politikákat vette célba. Rendszerkritikája tíz évvel ezelőtt – másokéval együtt – képes volt irányt mutatni a hazai zöld mozgalmak jelentős(ebb) részének, és azt képes volt parlamenti erővé formálni. A sokszor valóban pontos diagnózis és kritika mellé azonban sem az LMP, sem pedig személyesen Schiffer nem tudott odarakni egy világos jövőképpel bíró programot, amely a neoliberalizmus és a populista jobboldal igazi alternatíváját is jelenthette volna egyszerre. Így a társadalom többsége számára sosem vált világossá, hogy az LMP és Schiffer András mit is akar valójában.

Schiffer legutóbbi írásában azonban már a diagnózis is pontatlan és hiányos. Szükségszerű, hogy az, hiszen Schiffer nem vet számot az utóbbi tíz év újabb fejleményeivel és azok tanulságaival. Három, fontos pontos téved Schiffer.

1. Nemzeti burzsoázia nem létezik, mert már nincsenek nemzeti kapitalizmusok

Schiffer persze jól látja azt, amit mindenki lát: az EP-választás után a hazai pártpolitika a neoliberális erők és a populista jobboldal párharcává egyszerűsödött. Téved azonban akkor, amikor azt állítja, hogy ez a politikai ellentét a globális nagytőke és a nemzeti burzsoáziák érdekellentétét tükrözi . Nemzeti nagytőke ugyanis – a fogalom korábbi értelmében véve – nem létezik már. Természetesen létezik, ha pl. a magyar nemzeti nagytőkéseket a Magyarországon működő nagyvállalatok magyar állampolgárságú tulajdonosaként azonosítjuk. Nemigen létezik azonban nemzeti nagytőkés (és nemzeti nagytőke), mint olyan cég tulajdonosa, amely túlnyomórészt hazai alapanyagokból, nyersanyagokból, itthon gyártott alkatrészekből, hazai munkaerőt (ki)használva állít össze késztermékeket, melyeket döntően a hazai piacon értékesít, és ezért érdekellentétbe kerül külföldi tulajdonú cégekkel, melyek be akarnak törni a hazai piacra.

A nagyobb magyar cégek túlnyomó része exportra is termel vagy ha nem, akkor szeretne. A kisebb cégek pedig nagyobbak akarnak lenni.Fő törekvésük az, mint minden kapitalista cégé, hogy minél nagyobb szeletet hasítsanak ki maguknak a globális piacból, akár egymás, akár pl. egy dán cég rovására. Emellett nagyon jelentős mértékben használnak importált nyersanyagokat, alkatrészeket sőt most már importált munkaerőt is. Maguk is részei tehát a globális kapitalista rendszernek, és egyáltalán nem áll érdekükben a védővámos, protekcionista, nemzeti kapitalizmushoz való visszatérés. Trump vámháborúinak sem ez a célja, hanem sokkal inkább az, hogy Kínát rákényszerítse piacainak teljes megnyitására, az irányított államkapitalizmus feladására és az amerikai szabadpiaci modell átvételére. Magyarán: csak még teljesebbé akarja tenni a globális kapitalista rendszert, persze úgy, hogy közben a lehető legelőnyösebb helyzetbe hozza az amerikai nagytőkét.

Orbán – bár politikai marketing kampányaiban rájátszik a globalizációval szembeni ellenérzésekre – nem akar visszatérni a nemzeti kapitalizmushoz, nem ígéri és nem is ígérte, hogy visszavezeti az országot a „régi jó világba”. Ezt lényegében Schiffer is elismeri, amikor önmagával is ellentmondásba keveredve, azt írja, hogy a magyar gazdaság szekerét a német autóiparhoz kötötte. Orbán azt mondja, hogy ha egyszer nem lehet megakadályozni, hogy az itt megtermelt profit jó részét kivigyék az országból, akkor a megoldás az, hogy mi is tőkét exportálunk és aztán a nyereséget hazahozzuk. Magyarán: másoljuk le a multik stratégiáját, és ha már gyarmatnak kell lennünk, kompenzáljuk ezt azzal, hogy magunk is gyarmatosítók leszünk (pl.: Ghánában). Orbán azt ígéri, hogy sikeressé teszi az országot a globális kapitalizmus korában, A neoliberálisok szerint a globális kapitalizmus jó, míg Orbán szerint nem jó, de nem tudjuk (értsd.: nem akarjuk) megváltoztatni, ezért legyünk sikeresek benne.

A neoliberalizmus és a populista jobboldal közti ellentét elsősorban ideológiai természetű. Másként magyarázzák korunk válságtüneteinek okait, de a gazdaságpolitikában nincs köztük lényegi ellentét, ahogy a „nemzeti nagytőke” és a „globális nagytőke” közt sincs. Mészáros Lőrinc, Leisztinger Tamás vagy Csányi Sándor hazai nagybirtokos érdekei például szinte végzetesen fonódnak össze a biotech multik, köztük az amerikai-német Monsanto- Bayer konszern érdekeivel, hiszen ezek jelentősen megkönnyítik számukra azt, hogy szinte élő munkaerő alkalmazása nélkül, a természet kizsákmányolása,, a termőtalaj  kizsigerelése révén, egészségünk kockáztatása árán extraprofitot termelhessenek maguknak. Ennek megfelelően a német és a magyar kormány együtt akadályozta meg, hogy az EU-ban betiltsák a Monsanto legismertebb termékét, a vegyifegyverként is használatos glifozátot.

Orbán, Merkel, a magyar neoliberális ellenzék és minden tőkés érdekcsoport ugyanannak a rendszernek a részei. Konkurrencia harcok természetesen vannak közöttük, ezeket sokszor meg is ideologizálják, és gondoskodnak arról, hogy ideológiai vitáik határozzák meg a közbeszédet – közös érdekük ugyanis, hogy erről legyen szó, és ne váljon nyilvánvalóvá, hogy elsősorban ugyanannak a rendszernek a kiteljesítése és fejlesztése érdekében dolgoznak – igaz, nem pontosan ugyanúgy.

2. A félperiférián nincs, mert nem lehet szocdem alternatíva

Schiffer ezúttal is hosszan ekézi a neoliberális politikát. Teszi ezt jórészt joggal, ugyanakkor most is adós marad azzal, hogy pontosítsa, mit is jelent a rendszerkritikus politika azon túl, hogy nem szereti a neoliberalizmust. A kritika irányát nézve ugyanakkor elég nyilvánvalónak látszik, hogy „az alapokhoz való visszatérés” lényegében a reformista szocdem és a korábbi, még nem liberális, reformista zöld politikához való visszatérést jelenti.

Úgy tűnik, feltámaszthatónak lát egy reformista, szociáldemokrata politikát, amely a zöld törekvések természetes szövetségese lehet. Az még érthető, hogy sajnálatosnak látja a Syriza és a Podemos 2015-ös kudarcát. Ha ugyanis akkor, a félperifériáról kiindulva sikerült volna kikényszeríteni az EU radikális szociáldemokrata reformját, akkor az utat nyithatott volna a rendszer lényegi korrekciója felé.

De nem ez történt, és Schiffer nem vet számot az európai, félperifériás, radikális szocdem kísérletek bukásának mélyebb okaival.

A szociáldemokrácia a nemzetállami keretek közt, a döntően még nemzeti kapitalista rendszerek korában, és a nemzeti nagytőkével szemben lehetett sikeres. Kormányra kerülve képes volt arra, hogy a nemzeti nagytőkét megadóztassa, tisztességesebb bérezésre kényszerítse, és jóléti rendszereket építsen fel. Azonban ma már nincsenek nemzeti kapitalizmusok, és a globális cégbirodalmak és céghálózatok korában az üzemi szakszervezetekre épülő szocdem mozgalom egyre gyengébb. Kedvező körülmények közt még eredményes lehet a bérharcban, de a rendszer lényegi korrekciójára, a nagyobb mértékű újraelosztás kikényszerítésére (erre épülhetnének újra a jóléti rendszerek) már képtelen. Globálisan pedig a szociáldemokrácia nem tud megszerveződni – nagyon különböző érdekei vannak ugyanis azoknak, akiket össze kéne fogniuk ahhoz, hogy hatékonyon tudjon fellépni a globális nagytőkével szemben. Egy nyugat-európai marketing-menedzsert, egy kelet-európai szakmunkást és egy kongói gyerekrabszolgát ugyanis egyszerűen lehetetlen egyetlen szakszervezeti szövetségben vagy szocdem mozgalomban egyesíteni.

Ha pedig a rendszerkritikus, radikális szociáldemokrácia mindezek ellenére politikailag sikeressé válik és hatalomra jut, akkor az történik, mint ami 2015-ben Görögországban történt. A globális kapitalista rendszer tőkekivonással büntetett, és néhány hónapon belül térdre kényszerítette az országot. Nem pusztán a brüsszeli elit döntéseinek következménye volt ez. Teljesen szokványos automatizmusok érvényesültek a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon. Fontos kérdés, hogy ekkor, a tőkekivonás ellenére megtehette-e volna a renitens görög kormány, hogy csődöt jelent, nyíltan vagy burkoltan kilép az euróövezetből és akár a globális kapitalista rendszerből is? Igen, megtehette volna, de csak akkor, he lett volna B-terve és a társadalomtól ehhez is felhatalmazást kért és kapott volna. De Cipraszéknak nem volt B-tervük, és azzal az ígérettel nyertek választást, hogy megtartják az eurót.

Egy ponton mégis komolyan felmerült a valódi szakítás lehetősége, és Ciprasz felhívta Putyint, hogy pénznyomtató gépeket kérjen tőle. Putyin azonban nem hogy nem adott ilyen gépeket, hanem még jelentette is francia kollegájának a történteket, és tájékoztatta arról, hogy miben sántikálnak a görögök. Ez nem meglepő. Putyinnak, aki állítólag a Nyugat legmegátalkodottabb ellensége, egyáltalán nem áll érdekében az, hogy az Uniót felbomlassza és komoly gazdasági felfordulást okozzon, hiszen ezzel egyben Oroszország legfontosabb exportcikkeinek (olaj és gáz) felvevőpiacát veszélyeztetné.

Ezen túl azonban más, mélyebb oka is volt annak, hogy Cipraszék öt és fél hónap „ellenállás” után kapituláltak. Igaz ugyan, hogy a görögök kétszer is a trojka megszorításos-privatizációs programja ellen szavaztak, de azt Schiffer elfelejti, hogy az eurózónából való kilépés sosem élvezett komolyabb támogatottságot, és a Syriza-szavazók többsége is ellenezte. Ez ugyanis rövid távon még tovább mélyítette volna a válságot. Nemcsak a középosztály bankbetétei vesztek volna el végképp, de a jórészt importált energia és az élelmiszer ára is az egekbe szökött volna. A görög társadalmat pedig senki sem próbálta meg felkészíteni arra, hogy alapszükségleteit tekintve nagyrészt önellátóvá kellene válnia, ha a trojka diktátumaitól tényleg meg akar szabadulni. És nem készítette fel arra sem, hogy a korábbi jólét visszaállítása nem lehetséges már többé, igazságosabb társadalmat csak teljesen más termelési struktúra felépítésével és a fogyasztói társadalommal való végleges szakítás után lehet létrehozni. A 2012-ben még valóban antikapitalista Syriza 2015-ben már úgy nyert választást, hogy inkább már csak a korábbi jóléti állam visszaállítását ígérte. Ez azonban a félperiférián – Dél- és Kelet-Európában már nem lehetséges, a globális kapitalista rendszernek ez ugyanis nem érdeke, és ezt a tényt nem lehet felülírni nosztalgiára építő, jóléti ígéretekre alapozott választási kampányokkal.

3. A konzumerizmus szükségszerű velejárója a fejlett kapitalizmusnak

Nem lehetséges, és egyre világosabb, hogy ökológiai szempontból nem is kívánatos. Az Európa nyugati felén kifejlődött jóléti rendszerek ugyanis a fogyasztói társadalmak kiteljesedésével párosultak, és nőttek össze végzetesen. A munkás, az alkalmazott valóban ki van zsákmányolva most is, tehát igazságos az a követelése, hogy többet kapjon a tulajdonos profitjának a rovására . Azonban többletjövedelmének nagy részét a nagy többség, bármely európai országban is él, egy abszolút fenntarthatatlan jólét (autók, repülőutak, importcikkek, presztízsértékű műszaki termékek vásárlása stb.) finanszírozásába fektetné. A többletjövedelem tehát végül így is a tőke profitját szaporítaná, közben pedig egyre fokozottabb mértékben járulna hozzá az ökológiai válság kiteljesedéséhez.

Arról, hogy a fogyasztói jólét miért nem lehet fenntartható semmiképp sem, korábban itt írtunk:

Hogyan csúszik félre az ökológiai válságról szóló közbeszéd? I.

és itt:

Hogyan csúszik félre az ökológiai válságról szóló közbeszéd? II.

Schiffer harmadik fontos tévedése, hogy ezt a konzumerizmust a neoliberalizmus számlájára írja. Pedig a konzumerizmus kezdetei már a náci Németországban vagy a kádári Magyarországon is megvoltak, Nyugat-Európában pedig a konzumerizmus kiteljesedése épp a jóléti rendszerek megszületésével esett egybe, amikor nem a liberális, hanem a keynesiánus, szocdem gazdaságpolitika volt a domináns. A populista jobboldalnak sincs baja a konzumerizmussal, csak a multikulturalizmussal. A szórakoztatóiparba fektetett tőkének viszont teljesen mindegy, hogy meleg párokról vagy épp a Szulejmán szultánról szóló szappanoperák hízlalják-e a profitját. A fogyasztói társadalom tehát nem a neoliberalizmus kreatúrája, hanem magával a fejlett kapitalizmussal jár együtt – teljesen szükségszerűen. A konzumerizmustól megszabadulni pedig csak akkor lehet, ha magával a kapitalizmussal is végleg szakítunk. Amíg ugyanis kapitalizmusban élünk, bármilyen anti-konzumerizmusból könnyedén árucikket varázsolnak.

A szociáldemokrata politika viszont nem ellensége a kapitalizmusnak, hisz a gazdasági növekedésre épít, és így sajnos a fogyasztói jólétet erősíti. Ezért nem lehet a valódi megoldás része.

4 A rendszerkritika nem elég, alternatívák kellenek

Schiffer projektjének a baloldali, szocdem pillére mellett feltehetően most is megvan a jobboldali, kisgazda – zöld kisgazda pillére is, csak itt nem ezt taglalta (mert egy szocdem irányú lapba írt). A kisgazda pillérrel azonban hasonló problémák vannak, mint a szocdemmel. Kisgazda politika is csak a nemzeti kapitalizmusok korában lehetett sikeres. A globális kapitalizmus globális piacán a mezőgazdasági kistermelő helyzete már ugyanolyan reménytelen, mint egy üzemi szakszervezeté. És ahogyan egy, a gyári munkások által „befoglalt” gyár is versenyképtelen általában, úgy a korábbi kistermelők nagyobb része is az. Kivételek persze vannak, ezek azonban valóban erősítik csak a szabályt. Természetesen vannak szövetkezetként működő gyárak és sikeres kistermelők is, de ők azért sikeresek, mert át tudták venni „a nagyok” stratégiáit, ami azt jelenti, hogy ugyanúgy a marketingre építik az üzletstratégiájukat, és ugyanolyan környezetszennyező módon működnek. A legtöbb figyelmet azon kevesek érdemlik inkább, akik nem lettek sikeresek üzletileg, de fennmaradtak, mint pl. a szaloniki VIOME munkás-szövetkezete vagy a franciaországi ZAD önellátó közössége és persze a személyes és kisközösségi önellátásra törekvő magyar ökotanyák.

Ilyen és hasonló példákra kell építeni a jövő politikáját, amely alternatívát adhat a globális kapitalista rendszer környezetpusztításával szemben, nem pedig a már sokszor becsődölt és elavult, 20. századi szocdem és/vagy kisgazda reformizmusra. És karakteres, radikális megoldási javaslatokra is szükség van, még akkor is, ha ezek jelenleg, a konjunktúra idején (még) nyilván nem fogják meggyőzni a társadalom többségét. A válság ugyanis előbb-utóbb újra megérkezik, és erre fel kell készülni.

Egy példa: A kapitalizmus a magyar vidék és a környezet ellen 2.rész: Alternatívák

A cikk első része: A kapitalizmus a magyar vidék és a környezet ellen 1.rész: Hová tűnt a magyar parasztság?

a, A globális kapitalista rendszer fenntarthatatlan

A globális kapitalista rendszer, a fogyasztói társadalom és a további urbanizáció több szempontból is teljesen fenntarthatatlan. Lássuk ennek okait sorjában.

A globális klímaváltozást csak akkor tudjuk megállítani, ha az üvegházhatású gázok kibocsátását belátható időn belül zéró közeli szintre csökkentjük. Az áramtermelő szektor zöldítése elkezdődött, a személyforgalom (benzinhasználat) fenntarthatóvá tételére viszont már csak nagyon kétes realitású elképzelések vannak (elektromos autó), az irtózatos anyagmennyiséget megmozgató világkereskedelemből származó kibocsátás csökkentésére viszont szinte semmilyen terv sincs. Pedig a kibocsátás jelentős részéért az áruszállítás felel. Ráadásul a távolsági kereskedelem nem is elsősorban késztermékeket, hanem nyersanyagot és alkatrészeket szállít globális cégbirodalmak egyes egységei közt is. Így lehetséges, hogy egy-egy termék darabjai tucatnyi országból származzanak. Ez a globális hálózat teszi lehetővé a profit maximalizálását, a munkaerő hatékony kizsákmányolását (a nagyobb élőmunkát igénylő termelési fázisokat kiszervezik a szegény országokba) és az ipar nagyobb mértékű környezetpusztítását (a leginkább környezetpusztító termelési fázisokat szintén kiszervezik a szegényebb országokba).

A fogyasztói kapitalizmusban azonban a tömegeknek bérrabszolgaságukért cserébe a „fogyasztói szabadság” jár, a lehetőség, hogy pénzért bármi, bárhol, bárhonnan megkapható. Ökológiai szempontból viszont a világkereskedelem korlátozása volna kívánatos és olyan helyi gazdaságok rendszere, amelyekben egy-egy város a vidéki környezetével együtt nagyrészt önellátó. Úgy, ahogyan a kezdetektől a 20. század elejéig általában volt, és ez biztosította a kisebb gazdasági egységek talpon maradását. Nagyon kétséges, hogy pusztán a fogyasztói tudatosság gyakorlásával ez elérhető, de az is, hogy egy antikapitalista forradalom egy csapásra meg tudja változtatni ezt a helyzetet, hiszen a mai munkásosztály ugyanúgy igényli és értékeli a korlátlan árubőséget, mint például az autók birtoklását és használatát is..

A világkereskedelem más módon is hozzájárul a környezetpusztításhoz. Terjeszti a kártevőket, az invazív fajokat, ezzel is csökkentve a biológiai sokféleséget. Ráadásul minél globálisabb az élelmiszerpiac, az annál inkább az iparosított mezőgazdaságnak kedvez, mely szintén fenntarthatatlan.

b, Az iparosított mezőgazdaság fenntarthatatlan

A világkereskedelem mellett a fogyasztói kapitalizmus és az urbanizáció egy másik, nélkülözhetetlen tartópillére az iparosított mezőgazdaság, melynek elég a munkavállalók néhány százalékát alkalmaznia ahhoz, hogy az egész lakosságot ellása élelmiszerrel. Ennek azonban súlyos ára van, amit még nem fizettünk meg. Egyrészt, az iparosított mezőgazdaság is jelentős mértékben járul hozzá a globális klímaváltozáshoz. Országonként változik, hogy ennek pontosan milyen összetevői vannak: Brazília az erdőirtással, az USA a mértéktelen marhahús fogyasztással járul hozzá elsősorban a klímapusztításhoz, sok európai ország, így Magyarország is pedig elsősorban a műtrágya használattal (a műtrágya gyártása során dinitrogén-oxid keletkezik, melynek üvegházhatása 300-szorosa a szén-dioxidénak). Emellett a gépek használata, az öntözéshez felhasznált energia megtermelése is növeli a kibocsátást.

Fontos leszögezni azt is, hogy ha nem létezne a globális klímaváltozás fenyegetése, az iparosított mezőgazdaság működése akkor is ökológiai katasztrófához vezetne előbb-utóbb. Nem csak a klímát tesszük tönkre ugyanis, hanem a termőterületeinket is. A növényvédő vegyszerek kipusztulással fenyegetik a beporzásért felelős rovarállományt, de szennyezik a vizet, a talajt is. Ugyanez igaz a műtrágyázásra és a gépek használatára. A szántóföldi madarak számának radikális csökkenése Európában világosan jelzi, hogy belátható időn belül sivataggá változtathatjuk a termőföldjeinket.

A termésátlagok Magyarországon a 2010-es években – a szokásos kilengésekkel – stagnáltak, de közben a másfélszeresére nőtt 8 év alatt a műtrágya felhasználása hektáronkénti 70 kg-ról 119 kg-ra. Tehát ugyanannak az eredménynek az eléréséhez, egyre többet kell beruházni és szennyezni. Ráadásul az élelmiszer minősége is drasztikusan romlik. Egyrészt az élelmiszer vegyszermaradványokkal szennyezett, másrészt sokkal kevesebb benne az emberi szervezet számára létfontosságú ásványi anyag és vitamin, mint a mezőgazdaság iparosítása előtt volt.

Könnyen belátható tehát, hogy az iparosított mezőgazdaság fenntarthatatlan. És ahogyan a távolsági teherszállításnak sincs meg a tiszta alternatívája, úgy az iparosított mezőgazdaságnak sincsen: nem találták fel a környezetbarát növényvédőszereket és műtrágyákat sem. Mindez természetesen nem csak a nagytáblás földművelésre igaz, a kisbirtok is sok mindenben átvette a nagybirtok környezetpusztító technológiáit. Tisztán ökológiai szempontból, azért sokkal kevésbé károsak mégis a kisbirtokok, mert azokon főként zöldség- és gyümölcstermesztés folyik. Ennek során szintén permeteznek például, de ugyanakkora területen sokkal nagyobb értéket állítanak elő, így fajlagosan a zöldségben és a gyümölcsben felhalmozott tápérték megtermelésének ökológiai lábnyoma kisebb. Emellett ezek a gazdaságok könnyebben zöldíthetőek, már ma is sok ökogazdaság létezik, szerepük egyelőre azonban marginális az élelmiszertermelésben. Ennek oka, hogy a biotermékek nem versenyképesek a piacon, egyrészt azért, mert a több élőmunkaigény miatt drágábbak, másrészt azért mert kevésbé „tökéletes” a formájuk, a méretűk és az állaguk, márpedig a mai fogyasztói mentalitás számára ezek a fontos paraméterek, a beltartalom (ízek, vitaminok, tápérték) már kevésbé. Ha tehát csak a helyi piacon kellene egymással versenyezniük a termelőknek, akkor is versenyelőnyben maradnának azok, akik a környezetszennyező technológiákat használják. A helyi piac tehát szükséges, de még nem elégséges feltétele a fenntartható mezőgazdaságnak.

Az azonban bizonyos, hogy sem a globális kapitalizmus nem fenntartható, sem pedig más olyan gazdasági rendszer, amelyben jelentős szerepe marad a mezőgazdasági termékek, a nyersanyagok, alkatrészek stb. távolsági kereskedelmének. Azonban egy helyi piacokra korlátozott kapitalizmus sem lesz fenntartható, mert a környezetpusztító technológiák használata a kapitalizmusban szükségszerűen versenyelőnyt biztosít, általában ugyanis élőmunkát vált ki, amelyet meg kéne fizetni. Megoldásként felmerülhet persze ezeknek a technológiáknak a betiltása is, egy ilyen törekvés azonban egyrészt erős ellenállásba ütközne a jelenlegi társadalmi-gazdasági körülmények közt, másrészt kevéssé lenne hatékony, mert újabb és újabb termékvariánsok piacra dobásával kijátszható lenne úgy, ahogyan azt a dizájnerdrogok esetében is láthatjuk.

c, Antiglobalista és antikapitalista fordulatra van szükség

Egy új, fenntartható gazdasági rendszer tehát csak egy antiglobalista és egyben antikapitalista fordulat után születhet meg. Az antiglobalista fordulat persze nem lehet, és nem is kell, hogy totális legyen. A jelentős anyagmozgatással nem járó termékek áramlását nem kell korlátozni. Elsősorban a szellemi termékek, az információ, a tudás a művészet, a tudomány, a politikai és vallási eszmék területén igaz ez. Az internet esetében egyenesen a kalózpártok öröksége a vállalandó: az információ és a tudás korlátok nélküli áramlása fontos feltétele a helyi, független közösségek megszületésének és fennmaradásának, mert így ezen a téren sem lesznek kiszolgáltatva sem a nagytőkének, sem az államnak vagy államszövetségeknek. Más területeken viszont a fenntarthatóság a távolsági kereskedelem radikális korlátozását, bizonyos területeken teljes felszámolását követeli meg.

Egy valóban fenntartható gazdasági-társadalmi, politikai rendszerben az olyan helyi gazdaságok és közösségek szerepe kell, hogy meghatározó legyen, amelyek: 1. önellátóak az emberi alapszükségletek – élelmiszer, energia, lakhatás – kielégítése területén 2. alapvetően nem a tőke logikája szerint történik meg az élelmiszer, az energia és a lakhatás feltételeinek folyamatos újratermelése és elosztása, hanem azt a helyi közösségek szervezik meg közvetlenül hozott, demokratikus döntésekkel, illetve a kistermelők és különféle típusú szövetkezetek együttműködésével. Az élelmiszer esetében láthattuk, hogy miért lenne jó társadalmi és ökológiai szempontból is a kisebb régiók önellátása.

Az energia és az építőipar helyi megszervezése ökológiai szempontból azért lenne fontos, mert 1. ezzel is csökkenne a távolsági kereskedelem 2. az építőiparban jelenlegi tudásunk szerint szintén a helyi anyagok felhasználását kellene preferálnunk, mert az általánosan elterjedt cement előállítása szintén jelentős mértékben hozzájárul az üvegházhatású gázkibocsátáshoz (8%). 3. ha az energiatermelésről a helyi közösség dönt, akkor nem a nagyvállalati profitérdekek lesznek döntőek, és a fenntarthatóság szempontja itt is erősebben érvényesülhet majd.

A helyi közösség jóléte és érdekei szempontjából pedig azért lenne hasznos az, hogy az energiatermelés és a lakhatás kérdésének kezelése is helyben megoldott legyen, mert így már a helyi közösség egzisztenciája jóval kevésbé fog függeni akár az államtól, akár a világpiactól. Ha a helyi közösség meg tudja oldani a saját élelmiszer- és energia-ellátását, továbbá mindenkinek képes biztosítani a lakhatását, akkor sem a kormány, sem a multik nem tudják megzsarolni, a helyieknek nem lesz muszáj feltétlenül egy gyárban robotolni csak azért, hogy meglegyen a mindennapi betevő és a tűzifa, egy újabb világgazdasági válság pedig nem taszíthatja nyomorba ismét a vidékiek millióit.

Ahhoz, hogy ilyen önellátó gazdasági közösségek megszülethessenek, a politikai struktúrák olyan radikális megváltoztatására van szükség, amelyet most sokan nyilván hajmeresztőnek tartanak. Épp azokon a területeken a legfontosabb ugyanis, hogy a hatalom, a döntési jogkörök a helyi közösségek kezébe kerüljenek, melyeket nagyrészt már a nemzetállamok is átengedtek a nemzetállamok feletti szervezeteknek. Természetesen ilyen a kereskedelem szabályozása, a pénzügy, a szociálpolitika, az adópolitika, tehát minden lényeges gazdaságpolitikai terület.

d, Radikális zöld fordulat és municipalizmus

Az ennek megfelelő politikai struktúrát a politikai elméletek, irányzatok közül leginkább a libertariánus municipalizmus írja le. Némileg leegyszerűsítve, tömören: az államokat le kell bontani, jóval kisebb területi egységekre, melyeken belül minden lényeges döntést a részvételi és a közvetlen demokrácia eszközeivel hoznak meg.

A képviseleti, parlamentáris demokrácia kiüresedéséről sokat írtak, beszéltek már, csakúgy, mint az elméleti alternatíváról: a bázis-, a részvételi- és a közvetlen demokráciáról. Európában azonban ezek az elméletek többnyire elméletek maradtak csak. A mostani politikai struktúrán belül, egy-egy magasabb szerveződési szinten, tehát nemzetállami vagy európai szinten történtek kísérletek, melyek vagy elbuktak vagy eltorzultak. Az európai kísérletre a Janisz Varufakisz – rövid ideig pénzügyminiszter volt a görög Syriza kormányban – fémjelezte mozgalom az egyik példa, amely eleve európai szinten, az internet segítségével próbált megszerveződni, de nem vált jelentősebb politikai tényezővé. A nemzetállami szinten szerveződő internetes demokrácia kísérletére az 5 Csillag Mozgalom a példa, amely kormányra is került Olaszorszában, belső működése azonban ekkorra már eltorzult (egy jól szervezett mag egyre hatékonyabban tudta manipulálni a belső, netes pártszavazásokat), mostanra pedig a párt elvesztette rendszerkritikus jellegét is.

A tanulság az, hogy az internet hatékonyan segítheti a demokratikus vitákat, kiterjeszti egy-egy közösség belső, kommunikációs lehetőségeit, de csak akkor és csak addig, amíg a közösség offline is létezik: a tagjai ismerik egymást, máshogyan is kommunikálnak és együtt dolgoznak is közös célokért. Ezért a képviseleti demokrácia radikális megreformálása vagy épp leváltása is csak helyi szinten kezdődhet el. A mai Magyarországon is megfigyelhető, hogy kisebb településeken nagyobb az állampolgárok politikai aktivistása: önkormányzati választáson, helyi népszavazásokon, helyi vitafórumokon is nagyobb a részvételi arány. Ez nem csak azért van így, mert az emberek jobban ismerik egymást, mint a városokban, hanem azért is, mert a helyi önkormányzatoknak nagyobb a szerepük az emberek hétköznapi életét is jelentősen befolyásoló gazdaságpolitikai kérdésekben (közmunka megszervezése vagy a kistermelők piacra jutásának segítése). Joggal feltételezhető tehát, hogy ha ezeknél a kérdéseknél még sokkal jelentősebb gazdaságpolitikai kérdésekről is a helyi közösség fog dönteni, akkor a részvétel aránya még jobban emelkedni fog minden településen, a városokban is.

A helyi közösség gazdaságpolitikai szerepe a libertárius municipalizmus szerint a cégek irányítására is kiterjed, vagyis a fordulat a tulajdonviszonyok terén is bekövetkezik, az állami és magántulajdonban lévő termelőeszközök a helyi közösség (pl. egy közvetlen demokratikus módszerekkel irányított falusi önkormányzat) kezébe kerülne. Ha a mai magyar valóságból indulunk ki, akkor elég nyilvánvaló, hogy a családi vállalkozások, kisbirtokok kisajátítása nem fogadható el a túlnyomó többség számára (és ez nem is garantálná, hogy a rendszer túllép a kapitalizmuson, ld.: „államszocialista kísérlet”) viszont könnyen indokolható azokban az esetekben, ahol a cég tevékenysége sokakat érint, de a cég maga csak keveseket foglalkoztat. Ilyenek a közműcégek, a tűzifa-telepek, a nagyobb építőipari cégek és legfőként a nagybirtokok, melyek jelenleg a termőterület nagy részét foglalják el.

Az 50 hektár feletti birtokterületeknek az önkormányzat tulajdonába kell kerülnie, ezután pedig a közösség egészének kell közvetlenül döntenie arról, hogy a termőterületet miképp hasznosítják. Ha van rá igény, egy részét kioszthatják azoknak, akik családi gazdaságokat alapítanának, csak ehhez eddig nem elég földjük/pénzük. De senki nem kaphatna többet annál, amennyit a családjával, bérmunka nélkül meg tud művelni és feltétel kell legyen az is, hogy a gazdálkodás fenntartható legyen. Újraerdősíteni is kell, részben az eredeti ökoszisztémák helyreállítása, részben a helyi lakosság tűzifa igényének kielégítése céljából. A munkanélküliek és a jelenlegi közmunkások foglalkoztatásának céljából szövetkezeteket is kell alapítani, melyek egy-egy viszonylag kis területen is képesek jelentős mennyiségű és jó minőségű élelmiszert előállítani, pl. de zöldséget-gyümölcsöt. De foglalkozhatnak állattartással is. Hasonló kezdeményezésekre eddig is volt már több példa a magyar vidéken. A fennmaradó terület (persze az új erdőkkel együtt) az önkormányzat tulajdonában maradhatna. Ezzel egyrészt biztosítani lehetne a helyi közösség gabonaellátását, másrészt viszont megszüntethetnék a takarmánytermelést és nagyüzemi, ipari jellegű állattartást, majd a terület egy részén visszatérhetnének a hagyományos legeltető gazdálkodáshoz. Ez azért fontos, mert a helyi közösség egészének felelősséget kell vállalnia a termőtalaj minőségének fenntartásáért, ez pedig úgy oldható meg a legkönnyebben és a legbiztosabban, ha visszatérünk a legeltető állattartáshoz.

Ezen túl természetesen a helyi közösség ellenőrzése alá kell helyezni a globális cégbirodalmak egyes egységeit, és azokban olyan termékek gyártására kell átállni, melyeket a távolsági kereskedelem globális hálózatainak jelentős mértékű igénybevétele nélkül elő lehet állítani. Ez természetesen az ipari termelés csökkenéséhez fog vezetni (ami ökológiai szempontból szükséges), de a feleslegessé váló munkaerőt fel fogja tudni szívni az ökogazdálkodás, melyre ezzel egy időben át kell térni.

 e, A piaci alapú pénzrendszer alternatívája

Kérdés persze, hogy ez a modell fenntartható-e pénzügyi-gazdasági szempontból, nem indulna-e el újra a birtok- és tőkekoncentráció. Minden eddigi antikapitalista kísérletnek az volt az (egyik) rákfenéje, hogy bár a tulajdonviszonyokat sokszor, többféleképp is átalakították, a pénzügyi rendszer alapjai nem változtak meg, a pénz maga is áru maradt, tehát nem csak értékmérő, hanem pénzügyi műveletekkel „megtermelhető áru”. Nem változott az sem, hogy a javak elosztását az ár-bér viszonyok határozzák meg, továbbra is képződött profit, így a tőke felhalmozása ismét beindult, egyre tágabb földrajzi keretek közt, és ezért egyre gyorsuló ütemben. Az utóbbi században viszont történtek kisebb hatókörű kísérletek a pénzügyi rendszer és a termékek cseréje rendszerének radikális megreformálására. Ezek nem tanulság nélkül valóak. Korábban írtam e témáról egy cikket, ennek most csak a röviden összefoglalom a végső és legfontosabb következtetéseit:

A helyi közösségek természetesen dönthetnek úgy, hogy megmaradnak a jelenlegi pénzügyi rendszer keretei közt, továbbra is meghagyva a pénzkibocsátás és a pénzügyi szabályozás jogköreit az államoknak vagy az államszövetségeknek. Ennek az az előnye, hogy a fent vázolt, a jelenlegi helyzethez képest nagyon radikális változásokat nem tetézzük továbbiakkal, nem nehezítjük az ilyen irányú törekvések dolgát azzal, hogy a rég megszokott, természetesnek tekintett ár-bérrendszert felforgatjuk. Viszont fennáll a visszarendeződés veszélye, hiszen a tőkefelhalmozás ismét beindulhat, előbb-utóbb szétfeszítve a helyi gazdaság kereteit. Fékezhetjük ezt a folyamatot ún. helyi pénzek bevezetésével. Ez esetben a helyi közösségek átvennék az államok idevágó jogköreit, de az ár-bér rendszer továbbra is fennmaradna, a pénz áru maradna, a helyi pénzek egymáshoz viszonyított árfolyama (közvetve egy-egy teljes, helyi gazdaság *piaci értéke) pedig pénzügyi manipulációk tárgyává válhatna.

A következetes és radikális megoldás az lehet, ha olyan helyi fizetőeszközöket vezetünk be, amelyek értéke nem valamilyen piaci mechanizmustól, hanem alapvetően a közösség döntéseitől függ. A rendszer az időbankok logikája szerint épülne fel, alapegysége az egy munkaóra lehetne. A munkáért kapott fizetség így nem lehetne piaci alku tárgya, hanem ez alapján kellene fizetni. A közösség természetesen dönthet úgy, hogy a szakképzettséget, a nagyobb munkatapasztalatot vagy a vezetői felelősséget másfélszer vagy kétszeres szorzóval honorálja. Vagy úgy, hogy már a tanulást is munkának ismeri el. Ugyanakkor a termékek ára sem piaci mechanizmusoktól függene. Pontosan annyit tenne ki minden termék vagy szolgáltatás ára, amennyi munka szükséges az előállításához. A helyi viszonyok ismeretében pedig a helyi közösség állapítaná meg bizonyos időközönként, hogy melyik termék előállításához mennyi munkaóra szükséges. A helyi igények ismeretében szintén a helyi közösségek állapíthatják meg azt is, hogy egy-egy adott időszakra miből mennyire van szükség, így megelőzhetik, hogy túltermelés alakuljon ki, és megvethetik egy közösségi, gazdasági tervezés alapjait.

Ez a rendszer gyakorlatilag kiiktatja a kizsákmányolást és megakadályozhatja a tőkefelhalmozás beindulását is. Lehetővé teszi, hogy egy kisbirtokos a szezonális munkák idején hozzájusson a szükséges munkaerőhöz, de nem teszi lehetővé annak kizsákmányolását, mert annyit kell a munkásának fizetnie, amennyit az munkában hozzátett a termék értékéhez. Versenyelőnybe sem juthat a másik kisbirtokossal szemben, nem hasíthat ki magának nagyobb szeletet a piacból azért, mert többet tudott befektetni a munkaerő megvásárlásába.

Megszűnhet a környezetpusztító mezőgazdasági termelés versenyelőnye is a biotermeléshez képest. Ha ugyanis egy kg biobarack előállításához szükség munkaidőként x órát ismer el a közösség, akkor azt nem lehet feleannyiért adni – vagy csak feketén lehet ugyan, de a termékek cseréjét mindig könnyebb ellenőrizni hatóságilag, mint azt, hogy ki, mit használt fel a termelés során. Ez a rendszer természetesen a társadalmi különbségek erősödését is megakadályozhatja. Gondoljunk például arra, hogyha visszatérünk a legeltető állattartáshoz, akkor kevesebb, de jobb minőségű húst fogunk termelni és fogyasztani. Ha a piaci alapú pénzügyi rendszereket tartjuk fenn, akkor a hús nagyon meg fog drágulni, és csak egy kisebb rétegnek lesz pénze húsra, de ha egy munkaóra alapú fizetőeszközrendszert használunk, akkor a hús mindenki számára elérhető marad.

Az időbank logikájára épülő fizetőeszköz-rendszer egyik legnagyobb előnye azonban az, hogy a hatalom megszerzése nélkül is el lehet kezdeni megszervezni, a kapitalizmusban nem versenyképes biotermelők és mások összekapcsolásával, akik más termékeket, szolgáltatásokat kínálhatnak. Így a radikális zöld, municipalista mozgalom megszervezésében is komoly szerepe lehet tehát ennek.

f, Zárszó

Akármelyik utat is választjuk azonban, azt az ellenérvet nehéz elvitatni, hogy a javasolt változásoknak nincs társadalmi bázisa. Kétségtelen, ezt fel kell építeni. Ezért is javaslom megfontolásra a fenti szempontokat és javaslatokat egyrészt azoknak, akik a fenntartható gazdaság lehetőségeit, másrészt azoknak, akik a kapitalizmus alternatíváit keresik. Előbbieknek figyelmébe ajánlom azt, hogy a kapitalizmus sosem lesz fenntartható, mert a gazdasági növekedés nélkül bedől (a gazdasági növekedés pedig mindig több környezetterhelést jelent), utóbbiaknak pedig azt, hogy továbbra sem utal semmilyen jel sem arra – Marx jóslatán kívül – hogy a kapitalizmus alternatívája a legfejlettebb társadalmakban és a megapoliszokban születne meg. Eddig sem volt, és most sincs ott olyan kísérlet, amely eljutott volna akár addig, hogy akárcsak megkísérelje megváltoztatni a termelés rendszerét a fejlett, kapitalista centrumországokban. Ezzel szemben jelenleg két, földrajzilag körülhatárolható területen zajlik antikapitalista kísérlet (az egyik a zapatistáké Mexikóban, a másik Szíria északi részén, Rojavában). Mindkettő elmaradott agrárterületen született, mindkettő helyi gazdaságok és helyi közösségek, helyi tanácsok rendszere, mindkettőben kulcsfontosságú a fenntarthatóság elve, és mindkettő működőképes gazdaságilag, egyikből sem lett Venezuela.

Végezetül annyit, hogy egy, a helyi gazdaságok és független, fenntartható közösségek felépítését célul kitűző mozgalomnak nem kell rögvest a politikai hatalom megszerzésére törekednie, hogy aztán annak birtokában, annak eszközeivel felülről próbálja meg megvalósítani programját. Előbb egy elkötelezett, társadalmi bázis megszervezésére van szükség. Ez nem csak felvilágosító propagandatevékenységet jelenthet, hanem azt is, hogy a mozgalom résztvevői gazdasági önszerveződésbe kezdenek. Például időbankokat, közösségi javítóműhelyeket, mikroszövetkezeteket szerveznek, segítik a háztáji gazdálkodás terjedését és azokban a környezetbarát termelésre való áttérést. Így a mozgalom résztvevői szükségleteik jelentős részét lesznek képesek a piactól és az államtól függetlenül kielégíteni. Így ők is, mások is közvetlenül tapasztalhatják meg az ilyen törekvések előnyeit, főleg világgazdasági válságok idején, mikor vidéken majd ismét százezrek lehetetlenülnek el egzisztenciálisan. Ennél jobban pedig nem is segítheti az eszmét semmi, mert a legjobb propaganda a tett propagandája.

a, Kisbirtokosok a kapitalizmusban

2018 nyarán a magyar sajtóban számtalan cikk jelent meg arról, hogy a szabolcsi almatermelőknek a nyakukon marad az áru. Az időjárás ugyanis nagyon kedvezően alakult az alma fejlődése szempontjából, ezért a termés túlságosan is bőséges lett. A termelői túlkínálat pedig drasztikusan lenyomta a felvásárlási árakat, amelyek az előző évi 25 ft/kg-ról 13 ft/kg-ra estek. A gazdák ezúttal összefogtak, demonstrációkat szerveztek és végül 20 ft/kg-os felvásárlási árat harcoltak ki. Időközben azonban a termés jó része megrohadt, így a többség masszív veszteséggel zárta az évet, melynek során egyébként a mezőgazdaság GDP termelése jelentősen nőtt

Nem kerültek be a hírekbe viszont a (kajszi- és őszi)baracktermelők problémái. A vásárlónak azonban azzal kellett szembesülniük, hogy a barack ára megsokszorozódott az előző évihez képest. A barack számára ugyanis különösen kedvezőtlenül alakult tavaly az időjárás, mert a márciusi hideghullámok idején a kemény fagyok az épp fejlődésnek indult virágrügyeket sok helyen teljesen elpusztították, így a termés a korábban szokásos mennyiség töredékére zsugorodott. A szokásos munkálatok jelentős részét azonban így is el kellett végezni, és ez persze költségráfordításokkal is járt. Így a baracktermelők jó része is masszív veszteséggel zárta az évet. Az almatermelők azért, mert túl jó volt a termés, a baracktermelők pedig azért, mert túl rossz.

A kereset és kínálat kapitalista farkastörvénye tehát évről-évre szedi az áldozatait a mezőgazdasági kistermelők között. A kereslet szintje manapság már többé-kevésbé állandó. Míg korábban a kereslet természetszerűen alkalmazkodott a kínálathoz, azt keresték, ami ott és akkor bőségben termett, ma már a globális fogyasztói kapitalizmus korában a vásárlók hozzászoktak (hozzászoktatták őket) ahhoz, hogy pénzért szinte bármi, bárhol, bármikor megkapható. Az egyre gyorsuló tőkekoncentráció és a szállítási költségek csökkenése lehetővé tette, hogy sokszor a lakosság élelmiszer-ellátását is globális hálózatokon keresztül szervezzék meg. A nagytőke kezébe került a termés felvásárlása, feldolgozása és végső értékesítése is – a kisebb termelők pedig szinte teljesen kiszolgáltatottá váltak ebben a helyzetben.

Az időjárás ugyanis nem alkalmazkodik a kereslethez, sőt - épp a globális kapitalizmus és a fogyasztói társadalom környezetpusztító működése következményeképpen – még kiszámíthatatlanabbá vált.

De jóval korábban, már a szezonalitáshoz igazodó kereslet esetén is csak azok a mezőgazdasági termelők érezhették magukat biztonságban, akik egyszerre sokfélét termeltek, s így minden évben volt olyan, amit jó áron, kellő mennyiségben el tudtak adni. Ez azonban már a nemzetállami keretek közt kialakuló kapitalizmusban is  egyre lehetetlenebbé vált mert, az árutermelő mezőgazdaságban is érvényesült az egyre fokozottabb munkamegosztás (a régiók közt is) és a specializáció elve. Így alakult ki az a helyzet is, hogy Szabolcsban pl. almát, délebbre pedig sokkal inkább barackot termesztenek. A mezőgazdasági kistermelő piaci helyzete tehát már a nemzetállami piac kialakulásakor megrendült, és ez csak tovább fokozódott az egységes európai és részben már globális piac megszületésekor.

Ugyanakkor a mezőgazdaság egészének termelésére vonatkozó makrogazdasági adatok jók. A mezőgazdaság által termelt GDP is nő. A nagybirtoknak ugyanis jól megy. A termőterület nagy részén nagytáblás, monokultúrás, gépesített-iparosított mezőgazdasági termelés folyik. Az egyik felén gabonaféléket (többnyire búzát, a vetésterület kb.30%-án) termelnek, felerészt exportra, felerészt a hazai igényeket kielégítve. A másik felén takarmányt (főleg kukoricát, a vetésterület kb.:30%-án) termesztenek , amely a nagyüzemi állattenyésztést látja el. És itt is van exportra termelés. A termőterület töredékén folyik csak a zöldség- gyümölcstermesztés gazdaságonként néhány hektáron. De ebben a szektorban lényegesen többen dolgoznak. Kb. 250 ezer őstermelő van, tehát ennyi család megélhetéséhez járul hozzá valamilyen mértékben a mezőgazdaság. Ha a megművelt területre, termésre és jövedelemre eső foglalkoztatottak számát nézzük, akkor az a nagybirtok esetében ennek csak minimális töredéke, annak, amit a kisebb méretű gazdaságok, főleg a zöldség- és gyümölcstermesztés területén foglalkoztatnak. Így azokon a vidékeken, ahol a nagytáblás mezőgazdaság teljesen domináns, ott a mezőgazdaság már a kistelepülések lakosságának is csak kis töredékét tudja foglalkoztatni, azt is általában csak minimálbéren. Jellemzően ezeken a területeken a jobb minőségű a termőföld, ahol igazán érdemes búzát és kukoricát termeszteni, míg a gyengébb, homokos talajon nem, ezért itt még tartja magát a gyümölcs- szőlőtermesztés, a fóliás háztáji és a kisbirtok. Itt még léteznek az egykori parasztság maradványai, főleg a Duna-Tisza közére és Szabolcsra koncentrálódva. Ezzel szemben pl. jobb a föld Békésben, ezért domináns a nagybirtok és nagyobb a szegénység is, mert sokkal kevesebben megélni a mezőgazdaságból. Jobb a föld, ezért szegényebbek az emberek. Logikus ez a látszat ellenére. A gazdaságban érvényesülő logika ugyanis kizárólag a tőke logikája lehet.

A nagybirtok jövedelmezősége tehát nem szolgálja a helyi közösségek jólétét, mert azokat korábbi megélhetésük fő forrásától megfosztotta. De az állam anyagi érdekét sem igen szolgálja a nagybirtok, mert a 9%-os nyereségadó, ami bevétele nagy részét egyedül terheli (a munkaerőköltségeik eltörpülnek bevételeikhez képest) nem csak az autógyáraknak, de nekik is nagyon kedvező. További előnyt jelent számukra, hogy a nagyobb összegű mezőgazdasági fejlesztési forrásokhoz (uniós pályázatok) is csak ők tudnak hozzáférni.

A nagybirtok és a kisbirtok érdekeinek szembenállása nem új jelenség a magyar történelemben – de lényegesek a különbségek is a korábbiakhoz képest.

b, A magyar nagybirtok és a kisbirtok harca

Az 1848-as jobbágyfelszabadítás után a parasztságon belül is egyre nagyobb különbségek alakultak ki, és egyre jelentősebb súlyúvá vált egy parasztpolgári (agárkapitalista) réteg (később: kulákok), tehát itt is megindult a tőke- és birtokkoncentráció folyamata. De a jobbágyfelszabadítás nem tett minden volt jobbágyot kisbirtokossá, a parasztság majdnem felének nem volt földje, vagy csak kevesebb, mint amennyi a megélhetését biztosítani tudta volna. Az urbanizáció és az iparosodás pedig nem volt olyan gyors, hogy ezeket a milliókat 50-100 éven belül a gyárakban állíthassa munkába. Ezért a földosztás, a feudális eredetű nagybirtokok felosztásának igénye időről-időre mindig felerősödött a vidéki társadalomban. Az 1945-ös földosztás a kisbirtokot tette dominánssá az országban mindenhol. Magyarországon – és máshol is Kelet-Európában - a társadalom fejlődése így más irányba tévedt, mint Nyugat-Európában. Ott a 20. század közepén már csak a lakosság kis töredéke foglalkozott mezőgazdasággal (és volt földbirtokos), Magyarországon viszont még 1945-ben is a lakosság több, mint a fele a mezőgazdaságból élt, és a földosztás után földbirtokossá is vált. Az urbanizáció folyamata megakadni látszott, hiszen a kisbirtokosok ekkor, ha szerényen is, de képesek voltak megélni, és megtermelni az ország élelmiszerszükségletét – a háborút követő években a mezőgazdasági termelés is nőni tudott.

Végül a kapitalizmus felszámolását hirdető, „államszocialista” rendszer valósította meg azt, ami Nyugat-Európában korábban „a társadalmi fejlődés” során már megvalósult, vagyis drasztikusan, erőszakosan felgyorsították azt a folyamatot, melynek során, a társadalom többsége vidéki kistermelőből városi bérmunkássá lett, vagyis vidéki kistermelőből városi bérmunkássá lett (Marx ezt a proletarizáció, vagyis a termelőknek a termelőeszközeiktől való megfosztása folyamatának nevezi). A sokszor kényszerrel végrehajtott kollektivizálást a mezőgazdaság iparosítása és az urbanizáció felgyorsítása követte. 20-30 év alatt a lakosság nagyrészt városi bérmunkássá vált (ide értve most az értelmiséget is), a mezőgazdaságot pedig a névleg kollektív tulajdonban lévő nagybirtok uralta, ekkor alakultak ki a mai vidék képét meghatározó nagytáblás, monokultúrás gazdaságok. A felgyorsított modernizáció, amely teljes foglalkoztatottságot biztosított az országban, néhány évtizedre valóban jólétet teremtett. Vidéken ennek az új gazdasági rendszernek része volt még a kaláka és a háztáji is, amely a rendszerváltás után indult sorvadásnak.

A rendszerváltás során bekövetkező gazdasági összeomlás után viszont már nagy bőségben állt rendelkezésre a tőke számára az olcsó, városi munkaerő, de vidéken is maradtak még tartalékok. A mezőgazdaság iparosítása még gyorsabb volt ugyanis, mint az urbanizáció és a városok iparosítása, ezért a tsz-eken belül jelentős mértékűre duzzadt a „kapukon belüli munkanélküliség”, A föld megműveléséhez ugyanis már annyi emberre sem volt szükség valójában, mint amennyit a téeszek névleg foglalkoztattak. Ezért a rendszerváltás után, az iparvárosokhoz hasonlóan vidéken is nagy arányú munkanélküliség alakult ki. Nevezhetjük a régi rendszert államszocialistának vagy államkapitalistának, de az bizonyos, hogy ahelyett, hogy a kapitalizmust végleg felszámolta volna, inkább a továbbifejlődésének tarsadalmi-gazdasági előfeltételeit teremtette meg. Így gondolja ezt a német marxista értékkritika teoretikusa Anselm Jappe is .

Elméletileg persze adott volt az a lehetőség is, hogy ismét tömegek váljanak kisbirtokos kistermelővé. A rendszerváltás után egymillión terveztek úgy, hogy a mezőgazdaságból fognak megélni, de mára már csak kevesebb, mint 250ezer őstermelő maradt. A 90-es években a rablóprivatázáció során elkövetett súlyos visszaélések, maid a szabadpiaci kapitalizmusban automatikusan érvényesülő tőke- és birtokkoncentráció is a magántulajdonú nagybirtokok arányát növelte. Az ország Eu-csatlakozása után ráadásul a kistermelőknek már egy jóval nagyobb,, kontinensnyi méretű piacon kellett volna helyt állniuk, azonban eleve erős versenyhátrányból indultak. Sokkal kevesebb befektethető tőkével rendelkeztek, mint akár a hazai nagybirtokosok, akár a külföldi termelők, így kevesebbet tudtak költeni gépekre, vegyszerekre és műtrágyára. Márpedig az európai, kapitalista szabadpiacon ez nagy hátrányt jelent, az iparosított mezőgazdaság arzenálja biztosítja ugyanis azt, hogy kevés élőmunkaerő foglalkoztatása mellett magas termésátlagokat érjünk el. - természetesen a természet fokozó kizsákmányolása a föld kizsigerelése, a természetes ökoszisztémák rombolása és az élelmiszer minőségének drasztikus zuhanása árán.

A folyamatokat a magyar kormányok politikája is erősítette: A Gyurcsány-kormány elvette az őstermelők adókedvezményeit, az Orbán-kormány pedig részben elárverezte, részben saját klientúrájának osztotta szét a maradék állami földeket.

c, Miért nem látszik a megoldás?

Ebben a helyzetben logikusnak tűnt, hogy a vidék bajainak orvoslására a régi recepthez folyamodunk: a zöld kisgazda irányzat a 2010-es évek elején lényegében a földosztás követeléséhez tért vissza. Ángyán József egy ideig a Fideszen belül, a Jobbik és az LMP pedig az ellenzékben képviselte ezt az álláspontot, amely vidéken azonban jórészt visszhangtalannak bizonyult. Nem sokkal később az sem okozott erősebb felháborodást, hogy a kormány elárverezte az állami földeket, ezzel természetesen a birtokkoncentrációt megtámogatva. Nem akadtak tömegesen ugyanis olyanok, akik szerettek volna földhöz jutni, és ehhez csak a pénzük hiányzott. Ma már, a globalizáció korában inkább az értékesítés a kistermelők legnagyobb problémája. Nem csak azért, mert szinte bárhonnan, bármivel elárasztható időlegesen a piac, hanem azért is, mert a marketing, a csomagolás, ill. a termék „esztétikai megjelenése” is a siker kulcstényezőjévé vált. Maga a földtulajdonlás és a termelésbe fektetett munka így nem feltétlenül garantálja a megélhetést, mint régen, és hiába tud termelni valaki, ha nem tudja eladni a termést. A többség számára ezért már vidéken sem vonzó a kistermelő-kisbirtokos lét.

Nem vonzó, mint aktuális megoldás. De most is nosztalgia tárgya természetesen. Mert lehet, hogy a gyári vagy a hivatali munka épp jól fizet, de az akkor is proletár-lét, míg a gazda a maga ura – volt egészen a globalizáció koráig. Ez persze korábban is csak bizonyos tekintetben volt igaz, de tény, hogy a gazdák gazdasági autonómiája jóval nagyobb volt, mert sokkal egyszerűbb volt a hozzáférésük a piachoz, és nem fenyegette őket a bérmunkás-lét, ha volt elég földjük. A bérmunkás-létet pedig a magyar közvélemény ma sem ítéli meg pozitívan.

Liberális vagy baloldalon a vidéki kistermelő-réteg fokozatos, de folyamatos csökkenése és a vidék elnéptelenedése önmagában mint probléma Magyarországon meg sem jelent, de máshol sem nagyon. A baloldal számára elsősorban a neoliberális és/vagy jobboldali gazdaságpolitika a probléma esetleg maga a kapitalizmus, de a totálissá váló szabadkereskedelem, és a gazdaságpolitikai keretek szélesedése, mind globálisabbá válása általában nem (A Kanadával megkötött, de az USÁ-val eddig csak tervezett szabadkereskedelmi egyezmény, melyet az európai baloldal egy része ellenzett, már azután született (volna) meg, hogy a vámokat túlnyomórészt már régen felszámolták. Az egyezmény elsősorban nem is a vámok leépítéséről, hanem piacszabályozási jogharmonizációról és ún. nemzetközi választott bíróságok felállításáról szólt). A globalizáció a baloldal számára általában adottság, szükségszerű következménye a kapitalista fejlődésnek. A vidék számára viszont abnormalitás és a kiszolgáltatottságot jelenti egy olyan világnak, melynek működésére a helyi közösségeknek semmilyen lehetőségük sincs. A baloldalnak elméletileg tökéletesen igaza van abban, hogy a globalizáció a kapitalizmus következménye. Ezt azonban a vidéken általában nem látják. Egyrészt azért nem, mert maga a piac, és a helyi piacokra történő árutermelés számukra régen általában kedvező lehetőség volt, és a gyarapodás forrását jelentette, a globalizáció korában viszont ez a lehetőség megszűnt. Másrészt azért nem látják, nem akarják látni, mert az sosem derül ki, hogy a kapitalizmus korlátozásának (netán felszámolásának) programja miként változtatna, ha változtatna egyáltalán ezen a helyzeten. Hiába van igaza a baloldalnak abban, hogy mindez a kapitalizmus következménye, ha nem tud alternatívát kínálni a kapitalizmussal szemben, a kapitalizmuson belüli korrekciók tervei pedig nem is reflektálnak a vidék lassú elhalásának problémájára.

De miért probléma ez egyáltalán? Az urbanizáció már több száz éve megállíthatatlan folyamatnak látszik minden kontinensen, és a megmaradt vidék maga is urbanizálódik, hiszen már a hétköznapi életformája is csak egyre kevesebb különbséget mutat a nagyobb városokéhoz képest. A vidék bár nem szereti a globalizációt, de maga is behódol neki, s általában csak a nacionalista jobboldalra adott szavazatokkal próbál bosszút állni.

Megkerülhetetlen probléma azonban az, hogy a nagyvárosi vagy nagyvárosi mintákat követő fogyasztói társadalom teljesen fenntarthatatlan, működése előbb-utóbb az ökológiai katasztrófa valamelyik forgatókönyvéhez vezet. És a gazdasági rendszer szerves részét alkotja az iparosított mezőgazdaság is. Kiveszi a részét a klímánkat veszélyeztető üvegházhatású gáz kibocsátásból, és döntő szerepe van termőföldjeink kimerülésében és az ökoszisztémák pusztulásában is.

Folyt. köv.

Időközben kikerült a cikk folytatása is, itt találod: A kapitalizmus a magyar vidék és a környezet ellen 2.rész: Alternatívák

 A kezdetek

A magyar középkorról gondolhatunk, mondhatunk sok mindent, de az bizonyos, hogy országunk mezőgazdasága a párját ritkította akkor egész Európában. Nyugat Európában, ahol csak kevés állatot tartottak, hamar kimerültek a zárt lombtakarójú erdőktől elhódított termőföldek, gyakran pusztítottak súlyos járványok. Magyarországon viszont 600 év alatt alig egyszer-kétszer fordult elő éhínség. Ennek nem az volt az oka, hogy a magyar jobbágyokat kevésbé zsákmányolták ki, hanem az, hogy a mezőgazdaság sokkal diverzifikáltabb, sokszínűbb volt. Sokkal nagyobb volt az állattartás szerepe, és a gyümölcstermesztésben mediterrán hatás is érvényesült ( a rómaiak hozták be a szőlőt és a barackot, amely az ókori Selyemúton keresztül jutott el a Földközi-tenger partjára Kínából). Ez egy hosszabb, szerves fejlődés eredménye lehetett. A magyar Alföld természetes növénytakarója a vizes élőhelyekkel tarkított, erdős, ligetes sztyeppe volt, ahol már a római korban is nomádok éltek (jazigok avagy szarmaták), de a rómaiaktól sem volt idegen az állattartás.

Kevéssé ismert, hogy a tulajdonviszonyok tekintetében sem csak a feudális nagybirtok-jobbágytelek kettőssége érvényesült. A legelőket és az erdőket a falu népe közösen használta, ott gyümölcsöket is termesztettek és állatokat is legeltettek. A nagyobb folyók mentén pedig az ún. a fokgazdálkodás volt a jellemző, melynek során az árvizeket csatornákon keresztül vezették el, és ezt a felesleget később öntözésre használhatták. Emellett a fokgazdálkodás szerves részét alkotta a halgazdálkodás, a magasabban fekvő területeken pedig gyümölcsöt termeltek és állatokat is tartottak.

Ezeket a természetes ökoszisztémákra hasonlító (permakultúrás), közösségi, gazdálkodási formákat az árutermelés megjelenése és elterjedésének kierőszakolása tette tönkre. Egy idő után a királynak járó adókat egyre inkább pénzben kellett megfizetni, és ez árutermelésre kényszerítette a parasztságot. Egyre nagyobb szerephez jutott a piac. Sokan pedig már a 15.század végén felfedezték a nagyléptékű marhatenyésztésben rejlő üzleti lehetőségeket. Egyre nagyobb csordák jelentek meg, melyeket lábon hajtottak Észak-Itália piacaira. Ennek következtében a fokgazdálkodásba bevont területek nagysága csökkenni kezdett. Az ökoszisztémák működési logikája mentén, szervesen felépülő gazdálkodási formák helyét elkezdte átvenni egy már a monokultúra felé tendáló gazdálkodási forma. A gyümölcsösök és sokszínű állatállomány helyét egyre gyakrabban a puszta legelők és nagytömegű marhaállomány foglalta el. A parasztság pedig egyre inkább a saját jobbágytelkére lett utalva, miközben már árut is kellett termelnie. Fokozódott tehát a jobbágyok kizsákmányolása, és elkezdődött a természet kizsákmányolása is. Végül a török hódoltság idején pusztult el teljesen ez a gazdálkodási forma. A közösségben folytatott gyümölcsészetre pedig Mária Terézia reformjai mértek végzetes csapást, melyek már a gabonaexportot ösztönözték.

XX-XXI. század

Ennek ellenére a magyar mezőgazdaság egészen a 60-a évekig túlnyomórészt vegyszerek, műtrágyázás, és géphasználat nélkül működött, és képes volt kielégíteni a lakosság szükségleteit, sőt exportra is jutott.

 A második világháború előtt persze sokan nyomorban éltek, és sokszor éheztek is. Ennek azonban a társadalmi elnyomás volt az oka. Vidéken nem mindenkinek jutott föld, a városokban pedig munkahely, a bérek pedig mindenütt alacsonyak voltak.

A téeszesítés után gyorsan megtörtént a mezőgazdaság tervszerű iparosítása. A névleg szocialista rendszer vezetői magasabb termésátlagokat és felgyorsított urbanizációt akartak, hogy ne kerüljenek versenyhátrányba a kapitalista nyugati országokkal szemben. A műtét sikerült, a beteg meghalt. Igaz, sokkal kevesebb munkaerő alkalmazásával jóval nagyobb termésátlagokat értek el, de a termőföld elkezdett kimerülni, mert a talajélet jelentős mértékben elpusztult. Ennek következtében a növények már csak jóval kevésbé tudják felvenni az ásványi anyagokat, és a vitamintartalmuk is drasztikusan zuhant. A 60-as évek óta tehát sokat termelünk, csak éppen alig van a haszonnövényeinkben tápanyag, vegyszermaradék viszont annál több.

A rendszerváltás után egymillióan szerettek volna gazdálkodni a földeken, de ma már kevesebb, mint 250 ezer őstermelő van csak. Az első 15 évben ennek okai közt szerepelnek a vadprivatizáció során elkövetett visszaélések, majd a szabadpiaci kapitalizmusban automatikusan érvényesülő tőke- és birtokkoncentráció. Az Eu-csatlakozás után pedig már egy sokkal nagyobb piacon kellett volna helyt állniuk a kistermelőknek, de csak azok maradhattak versenyben, akik többet tudtak költeni gépekre, vegyszerekre és műtrágyákra – ezekre van ugyanis szükség ahhoz, hogy nagyobb termésátlagokat lehessen elérni ugyanakkora területen. Az EU-csatlakozás következménye az lett, hogy a magyar mezőgazdaság elveszítette hazai piacainak jelentős részét. A Gyurcsány-kormány idején az őstermelők elveszítették addig élvezett adókedvezményeiket, az Orbán-kormány pedig elárverezte ill. jelentős részben saját nagybirtokos oligarcháinak juttatta a még állami tulajdonban lévő földeket. Így mára a magyar termőterület 80-90%-át a monokultúrás, nagytáblás, vegyszer- és műtrágyafüggő nagybirtok foglalta el.

Megoldás: ökogazdálkodás

Amint korábban írtam, a megoldás az ökogazdálkodásra való áttérés lenne. Ennek számos társadalmi, gazdasági feltétele van, a két legfontosabb: az élelmiszer-szabadkereskedelem megszüntetése és a monokultúrás nagybirtok likvidálása. Fontos hangsúlyozni itt is azt, hogy ez a legeltető állattartáshoz való visszatérés nélkül nem képzelhető el. Ha a radikális vegánizmus (amely az álltartás megszüntetését akarja elérni) jelentős szerephez jut például a klímavédő mozgalomban, akkor az nagy mértékben akadálya lehet ennek. A paraszti és a pásztorkodó munka már amúgy is lenézettnek számít, de a radikális vegán ideológia még morálisan is megbélyegzi azokat az embereket, akik a földeken és a legelőkön dolgoznak, miközben a vegyszerhasználat, pl. a glifozát terjedése az egészsüket is veszélyezteti. Emellett természetesen megbélyegzi például azt a 280 millió embert is, akik az afrikai Szaharától délre, az elsivatagosodó-Száhel övezetben él, ahol már csak a köles terem meg, ezért állataik nélkülözhetetlen táplálékforrásul szolgálnak számukra.

A vegán zsákutca

Azok azonban, akik nem akarják megkérdőjelezni a szabadkereskedelem kapitalista dogmáit és/vagy megváltoztathatatlannak tartják a vegyszer és műtrágyafüggő nagybirtok túlnyomó dominanciáját (e kettő nagyon szervesen összefügg egymással, hol oka, hol következménye egyik a másiknak) úgy érvelnek, hogy az ökogazdálkodásra való áttérés utópia, irreális vágyálom, ezért inkább az ártalom csökkentésre kell törekedni. Mivel pedig az állattenyésztés ühg-kibocsátása nagyobb, ezért a radikális vegánizmus a helyes út. Hisz, ha nem kell takarmányt termelnünk, akkor kevesebb földet kell megművelni, és így nagy léptékű erdősítés kezdődhet meg, amely nagyobb szén-dioxid elnyelést eredményez. Ez a gondolatmenet azonban rendkívül leegyszerűsítő, mert egész egyszerűen nem számol e folyamat hatásaival, melyek a környezetterhelés áttolásához vezetnek. A probléma ezzel az érveléssel konkrétan az, hogy:

1. Nem minden területet célszerű beültetni zárt lombtakarójú erdőkkel. A nyílt sztyeppét bizonyosan nem, az amerikai prérit sem, de a magyar Alföldet sem igazán. Ökológiai szempontból az lenne a helyes, ha az eredeti ökoszisztémákhoz hasonló gazdálkodási rendszerek terjednének el. Az erdős sztyeppe szén-dioxid elnyelése is jelentős mértékű – épp a nagyobb létszámú kérődző állatok jelenléte miatt.
   
   
2. Attól még, hogy egy országban, vagy többen az emberek vegánná válnak, és már nem tartanak állatokat, az ottani nagybirtokos még továbbra is termelhet takarmányt exportra máshová. Az, pedig hogy az egész emberiség rövid időn belül vegánná legyen, sokkal utópisztikusabb elképzelés, mint az, hogy ökogazdálkodásra térjünk át.
   
   Emellett a nagybirtokos áttérhet a gabonafélék termesztésére is, amelyeket ugyanolyan iparszerű, környezetromboló módszerekkel termelnek meg, mint a takarmánynövényeket. Globálisan ugyanis bizonyosan nő majd továbbra is az agrárterületekről a megapoliszokba költözők/kényszerülők/menekülők száma. Így a monokultúrás termelés folytatása mindenképp jobb üzlet marad továbbra is, mint a fenntartható erdőgazdálkodás. Ezért nagyon bizonytalan, hogy a globális kapitalista rendszerben a művelés alá vont területek aránya jelentős mértékben csökkeni fog. Ez is egy olyan ártalomcsökkentési program, amelyre csak egy, az egész bolygóra kiterjedő Világállam zöld diktatúrája teremthetne esélyt. Politikailag azonban nagyon kockázatos lenne egy ilyen Világállam számára is, hogy mindenkinek előírja a vegán étrendet.
   
   
3. Alapvető probléma, hogy a Magyarországon termett haszonnövények, pl. a zöldségek ásványianyag- és vitamintartalma már csak a töredéke annak, mint ami az iparosított mezőgazdaság korszaka előtt volt. A termőtalajban élő baktériumok és gombák biomassza tömege 80-90%-kal csökkent, a növények gyökerei és a gombák közti szimbiotikus kapcsolatok nagy része is megszakadt, így a növények már alig veszik fel a talajból az emberi (és az állati) szervezet számára létfontosságú ásványi anyagokat, pl. a vasat, a magnéziumot vagy kalciumot. A magyar krumpli vastartalama az 1944-es 110mg/kg-ról 5mg/kg-ra, a répáé 266mg/kg-ról 8mg/kg-ra, a kukoricáé pedig 78-ról 15-re csökkent. Természetesen a húsfélék tápanyagtartalma és vitamintartalma is csökkent, hiszen a takarmánynövények tápanyagértékében is drasztikus a zuhanás. De a vas esetében pl. nem annyira brutális, hisz a kukoricában még mindig több a vas, mint a répában például. Ez a helyzet már ma is súlyos népegészségügyi problémákat okoz. A magyar lakosság kétharmada túlsúlyos, 250 ezren pedig már műtétre szorulnak, aminek egyik fontos oka, hogy az emberi szervezet természetes módon, kívánja a több táplálékot, ha a táplálékban sokkal kevesebb az, amire szüksége lenne. Szintén ez (is) az oka annak, hogy sokkal több húst eszünk, mint régen. Ezen túl pedig súlyos probléma az is, hogy a magyar lakosság kétharmada vashiányos. És természetesen nem véletlen, hogy egyre több étrendkiegészítőt fogyasztunk, évente 15%-kal többet. Az iparosított megzőgazdaságból tehát a vegyszer- és műtrágyagyártók mellett ma már a gyógyszeripar is egyre többet profitál.

Vegán mellékhatások

Ebből az is következik, hogy egy vegán, ha a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar termékeit fogyasztja, még kevésbé tudja csak kielégíteni szervezetének tápanyag és vitaminszükségletét, tehát a – nem eléggé tudatosan táplálkozó – vegánok még nagyobb arányban és még súlyosabb mértékben fogják produkálni a népesség nagy részére már ma is jellemző tüneteket, és még inkább rászorulnak majd az egészségügy és a gyógyszeripar segítségére. Megtehetik azt is persze, hogy hazai biotermékeket vásárolnak, ha van rá pénzük. De ha így tesznek, akkor elismerik, hogy az állattartásra szükség van, hisz az szerves része az ökogazdálkodásnak.

A másik, jellemzőbb út, hogy inkább más, a megszokottól eltérő növényekből készül az étrendjük, amelyben magasabb az ásványi anyag és a vitamintartalom. Ezek azonban importtermékek, tehát a szállításuk révén nő az ühg-kibocsátás. Ezen túl, minél nagyobb az élelmiszerimport, annál nagyobb az esélye annak, hogy új kártevők és invazív fajok jelennek meg. Ennek a „járulékos kár”-nak már eddig is súlyos következményei voltak, jórészt ennek köszönhetjük a magyar krumpli- és a diótermés drasztikus visszaesését.

De más árnyoldalai is vannak a vegán étrendnek. Az avokádó fogyasztása pl. nő az USÁ-ban, ezért Mexikóban újabb esőerdőket irtanak ki. Ez természetesen szintén nagyobb ühg- kibocsátással jár. Másrészt tovább pusztítja a természetes ökoszisztémákat, csökkenti a biológiai sokféleséget, és újabb területeket vonnak be az iparosított mezőgazdaságba. Hosszú távon a vegánok is rosszul fognak járni, hiszen előbb-utóbb az avokádó tápanyagtartalma is csökkenni fog.

Több általuk jellemzően fogyasztott terméknek pedig már a genetikailag módosított változatát állítják elő tömeges mértékben (pl. szója, szezámmag). A GMO önmagában nem biztos, hogy káros. Ha valódi társadalmi ellenőrzés alatt folyna ezeknek a lehetőségeknek a tudományos kutatása, akkor lehet, hogy pozítív eredményekhez jutnánk. A jelenlegi globális kapitalista rendszerben azonban a genetikai módosítás lehetőségeinek kutatása a biotech multik kezében van, melyek érdekei összefonódtak a gyógyszeriparral. A Monsanto - Bayer konszern nyilván nem érdekelt abban, hogy az élelmiszertermelés és fogyasztás egészségügyi kockázatait csökkentse. A Monsanto stratégiájához tartozik az is, hogy a termelőknek a GMO vetőmaggal együtt, csomagban adja el az általa gyártott vegyszereket is. Így a termelők a biotech cégektől válnak függővé, melyek vegyszerfüggő haszonnövényeket terjesztenek el a világon, a következmény pedig a gyógyszerfüggő emberek számának emelkedése.

Az EP-választáson a Fidesz újabb, jelentős győzelmet aratott, mely még nagyobb mértékű, ha a Mi Hazánk szavazótáborát is az övékéhez számítjuk. Egy ilyen művelet lehet, kétes értékű, mégis reálisabb helyzetértékelésen alapul, mint az, amelyik Toroczkaiékat az EU-fan ellenzékhez sorolja..

De nem ez a legfontosabb eredménye ennek a választásnak, hanem az, hogy az ellenzéken belül drasztikusan eltolódtak az erőviszonyok. A halványzöld, épphogy-rózsaszín álbaloldali pártok nagyot buktak, és az ellenzék vezetése az egyértelműen neoliberális erők kezébe csúszott át. Ők pedig - Orbánékhoz hasonlóan, de szinte teljesen nyíltan - a nemzetközi nagytőke érdekeit képviselik. Ennek a legjobban Orbán örülhet, hiszen elég nyilvánvaló, hogy a vidéki Magyarország többsége ilyen hiperglobalista ideológiájú pártokra nem fog szavazni. A Fidesz hatalma még akkor sem inog majd meg, ha beköszönt a következő világgazdasági válság, és kemémy megszorító intézkedéseknek kell következniük. Akkor sem kell attól tartaniuk ugyanis attól, hogy  kiábránduló vidéki szavazói, mondjuk Gyurcsányhoz vagy a Momentumhoz pártolnának. A Mi Hazánkhoz fognak menni, amely a falvakban már most is sok helyen lenyomta a Jobbikot,  és pont ugyanannyira koalícióképtelen az ellenzék többi részével, mint Vonáék voltak régen. Nem, nem azért, mert a Mi Hazánk rasszista (az ellenzék, főleg a DK is képes hasonló módon tematizálni), hanem azért, mert globalizációkritikus és EU-ellenes.

A 2018-as választási eredményekből az ellenzék agytrösztjeinek azt a következtetést sikerült levonniuk, hogy a Fideszt a nagyvárosokban lehet esély megverni, ezért erre kell koncentrálni a létező erőforrásokat. A nagyvárosi szavazók megnyerésének legegyszerűbb módja pedig, úgy tűnt, a folyamatos európázás.. A migránskártya kijátszása után ugyanis Orbán egyre inkább arra kezdett építeni, hogy magát az EU brüsszeli központjával szembeni nemzeti ellenállás szimbólumává avassa. A fontos gazdaságpolitilai kérdésekben a magyar kormány persze mindig a német kormány álláspontja mellé állt, a hazai közéletet eközben viszont úgy igyekezett tematizálni, mintha mindent a Brüsszel vs Fidesz ellentét határozna meg. Ebben mind a német kormány, mind pedig a magyar ellenzék remek partnernek bizonyult, nem kérdőjelezték meg alapvetően Orbán narratíváját, ők az Orbán vs Európa ellentétpárral igyekeztek operálni az egész kampányban.

A jobbik, az MSZ-P és az LMP bukásának fő oka az, hogy ők is elfogadták ezt a keretezést. Gyurcsány és Orbán pedig épp abban volt érdekelt, hogy ezt a kérdést dramatizálja és minden más lehetséges szempontot és perspektívát a perifériára szorítson a közbeszédben. Mivel sikerrel tették ezt, törvényszerű volt, hogy a Fidesz és a Mi Hazánk a falvakban is mozgósítani tud (ami EP-választásokon eddig nem sikerült), másrészt az is, hogy a Fideszt egyre jobban utáló-gyűlölő ellenzéki szavazók, azokat választják majd, akik (látszólag) pontosan az ellenkezőjét mondják annak, amit Orbán. Az orbánozási és európázási versenyben az LMP, a Jobbik, de még az MSZP-P is eleve bukásra volt ítélve.

Mégsem tettek mást ezek a pártok, minthogy teljes erőbedobással szálltak be ebbe a versenybe. Még azon az áron is, hogy éles ellentétbe kerültek a saját alapelveikkel és mondandójukkal. Az LMP esete talán a legfájóbb. Egyfelől - állítólag - a klímaváltozás elleni harc állt a kampányuk középpontjában. Másfelől a Budapest- Belgrád vasútépítési projekt ellenzése. Az lehet, hogy a projekt erősen túlárazott, és az sem jó, hogy a kínaiak valósítják meg. Azt állítani azonban, hogy ez egy felesleges beruházás, hatalmas tévedés. Aki ezt kétli, annak ajánlom, hogy tekintse meg a röszkei határátkelő előtt kígyózó kamionsort, és gondoljon bele abba, hogy milyen mennyiségű szén-dioxit buffogtatnak folyamatosan a levegőbe, miközben lassan araszolnak előre a sorban. Az is egy demagóg érv, hogy alig van utasforgalom ezen a vonalon., hisz évente több százezer magyar utazik nyaralni Görögországba autóval, busszal vagy repülővel. Nem csoda, ha mindenki kerüli a vasutat, ami kissé lerobbant és csak 23 óra alatt ér Szalonikibe. Ez a menetidő feleződne meg, ha a projektet megvalósítanák. Egy felelős ellenzéki párt persze joggal kritizálhatja a projekt megvalósításának módját, és javasolhat más módon finanszírozott alternatívát (pl: fizessen az EU!!) de egy zöld párt nem mondhatja azt, hogy ez a beruházás felesleges. Ennél azonban sajnos fontosabb szempont volt az, hogy az LMP saját témával nevezhessen be a "Ki védi meg jobban Európát?" című vetélkedőbe.

Más zöld pártok persze még nem jutottak odáig, hogy egy vasútvonal korszerűsítésének ellenzése legyen a kampánytémájuk, de sajnos tény, hogy már nem emlegetik a kötöttpályás közlekedés fejlesztésének szükségességét. A vasúttal ugyanis csak egy kisebb részét lehetne "kizöldíteni" a brutális méreteket öltő távolsági kereskedelemnek (habár a Balkán fő útvonalán ez épp lehetséges lenne), ezért jobb nem bolygatni a témát, hogy ne irányítsa jobban a közfigyelmet arra, hogy a globális kapitalista termelési és elosztási rendszer teljesen fenntarthatatlan. A távolsági kereskedelem ugyanis egyáltalán nem csak késztermékeket utaztat, hanem nyersanyagot és alkatrészeket is szállít   a globális céghálózatok egyes egységei közt, melyek persze maguk is szennyeznek, többféle módon. A polgári, egyre inkább centrista "zöld" pártok pedig a középosztály megnyerésének érdekében gyakorlatilag lemondtak a rendszerkritikáról és a globalizációkritikáról. Ilyesmivel foglalkozni ugyanis jóval kockázatosabb, mint pl. a tehenek fingásával.

Így persze azok, akik látszólag politikai ellenfelei egymásnak (Merkel és Orbán) könnyebben megengedhetik maguknak azt is, hogy közösen dolgozzanak a nagytőke érdekeinek előmozdításán. Miközben a médiában látszólag politikai élethalálharcot folytattak, együtt akadályozták meg, hogy a német autóipart érzékenyen érinthessék a klímavédelmi intézkedések. Közös erőfeszítéseik eredménye, hogy újraindultak a tárgyalások a TTIP-ről (USA-EU közti szabadkereskedelmi egyezmény), mely a multinacionális vállalatokat a nemzetállami, sőt az EU-s jogrend főlé fogja emelni, hiszen ún. választott bíróságokhoz fordulhatnak majd, ha érdekeiket csorbítják egyes törvények, kormányhatározatok. Ezen túl valószínű, hogy beengedik majd Európába az amerikai élelmiszerexportot (pl. hormonkezelt marhahús) is. Az amerikaiak pedig nyilván arra is törekednek, hogy az európai országok GMO-mentességét is eltöröljék.

A német és a magyar-kormány közösen akadályozta meg azt is, hogy az EU-ban betiltsák a glifozát nevű vegyszert, amely valójában a Monsanto -Bayer amerikai-német konszern által gyártott vegyifegyver, Ma már bírósági ítéletek bizonyítják, hogy sikerrel vethető be a még a szabadban, a földeken élő és dolgozó emberek, állatok és a természetes ökoszisztémák ellen. És persze nem csak Merkel és Orbán szolgálja ki a nagytőke, a vegyszer- és gyógyszeripar valamint a nagybirtok egymással végzetesen összefonódott érdekeit, hanem az európai liberálisok pártcsaládja is, melyet a Monsanto-Bayer, a Syngenta, az Uber, a Google és még egy rakás másik multi finanszíroz. E pártcsalád tagja, a magyar közélet üdvöskéje, a Momentum, amely a szélső veganizmussal (is) kampányolt, közvetve segítve ezzel szintén azt, hogy az állatokat száműzzük a mezőgazdaság területéről - és ezért majd még több műtrágyát és/vagy vegyszert használjunk.

A látszólag a nemzetállami szuverenitást védő populisták, a jobbközép, az európázó liberálisok, a magyar nagybirtok, a bitech cégek és a gyógyszeripar ugyanannak a rendszernek a részei.

The show must go on.

A mezőgazdaság globális szinten az üvegházhatású gáz kibocsátás 15-20%-át adja különböző becslések szerint. Gyakran szokás hangsúlyozni, hogy ezért nagy részben állattartás, konkrétan pedig a tehenek fingása és böfögése a felelős. Az előbb említett arány Európában és Magyarországon viszont csak 10%. Ennek két fontos oka, hogy a szegény, harmadik világbeli országokban továbbra is brutális léptékű erdőirtás zajlik. Ennek egyik fő oka a pálmaolaj-termelés, amely bio-üzemanyagként szolgál. Sokszor nagyrészt önellátó kisparaszti gazdaságokat tesznek tönkre nagy hatalmú multinacionális cégek, hogy értékes (értsd.: elégethető) biomassza-forrásokhoz juthassanak. Emellett gyakori az is, hogy marhalegelőkké próbálják változtatni a kiirtott esőerdők területét. A gazdagabb országok közül elsősorban az USA (és emellett Argentína, Brazília) marhatenyésztése is felelős a magasabb ühg-kibocsátási szintért. Fontos azonban rámutatni, hogy a fogyasztási szokások országonként és kontinensenként nagyon különbözőek. Míg az USA lakói fejenként évente 90 kg húst, ezen belül 60 kg marhahúst fogyasztanak, addig Magyarország lakói csak 60 kg húst évente, és ebből csak 3 kg a marhahús. A magyarok főként csirkét és disznót esznek, és ezeknek állatoknak elhanyagolható mértékű a metánkibocsátása.

A metán kibocsátás összesen a globális ühg kibocsátás kb 15%-áért felelős. A metán kibocsátása ugyan csak minimális töredéke a szén-dioxidénak, üvegházhatása 25ször erősebb. Ezt gyakran elmondták már. Azt viszont csak nagyon ritkán, hogy a metán nagy része belátható időn belül elbomlik a légkörben, míg a szén-dioxid egyáltalán nem, megkötni szinte csak a növények fotoszintézise tudja. Középtávon, hosszú távon tehát e két üvegházhatású gáz kibocsátása közül a metáné a kisebbik rossz.

A közhiedelemmel ellentétben a metán kibocsátásának nagy részéért nem az állattartás a felelős, a 15%-nyi üvegházhatásból csak 3- 4%-ot ad. Majdnem ugyanekkora részért felelős a rizstermesztés. A metánkibocsátás jelentős részét viszont inkább a nagyvárosi, fogyasztói életformánk termeli ki. A hulladékgazdálkodás és az ivóvíztisztitás,  a szennyvíztisztítás is jelentős kibocsátással jár, emellett a földgáz kitermelése és szállítása során is elszivárog a metán. A nagyobb költségű és még nagyobb ökológiai kockázatokkal járó palagáz és palaolaj kitermelése során keletkezik a legnagyobb arányban a metán. Ebben a viszonylag új, kitermelési formában túlnyomórészt amerikai cégek az érdekeltek, és a termelés is elsősorban az USA területén történik.

Szintén alig ismert, de nagyon fontos tény az, hogy a szabadon tartott, életük nagy részét legelőkön, ugaron hagyott földeken és az aratás után maradó tarlón töltő, kisebb és nagyobb testű kérődző állatok metánkibocsátása csak a töredéke azokénak, amelyeket a nagyüzemekben, szűk acélketrecekben, szalma- vagy szénaalmom nélkül, iparszerű módon megtermelt takarmányon tartanak. Ezt a tényt a klímavédő érvekről gyorsan a szentimentális moralizálásra térő radikális vegán aktivisták, akik mindenféle állattartást ökológiailag károsnak és etikátlannak tartanak, teljesen figyelmen kívül hagyják. Arról pedig sajnos még kevesebben tudnak, hogy ezek az állatok milyen fontos szerepet játszanak a talaj élővilágának és termékenységének fenntartásában.

A nagyszámú csordákban, nyájakban, ménesekben vonuló, vagy terelt állatok ugyanis nem csak a saját ürüléküket, hanem a már kiszáradt és a még zöldellő növényeket is a talajba tapossák, tehát komposztálnak.. Ezáltal bőséges és változatos összetételű szén, nitrogén, kálium és foszfor utánpótlást biztosítanak a talajnak, mely tápanyagok létfontosságúak a növények számára. Ha nem lép fel a túllegeltetés jelensége, akkor a talaj természetes növénytakarója is fennmarad, és védi azt az erózió különböző formáitól. Ha növényeket nem legelnék le, akkor a lassan kiszáradó növényekből előbb a nitrogén, a kálium és a foszfor is oxidálódna, később pedig a szén jelentős része is, melynek csak kis részét tudná megkötni a talaj. Ily módon ezek az állatok jelentős mértékben csökkentik a növényzet elkorhadásából-elrothadásából eredő üvegházhatású gázkibocsátást, és ledolgozzák a „metánkibocsátás bűnét”. Fontos azt is megemlíteni, hogy ha a tarlót egyszerűen a sorsára hagyjuk, akkor a növénymaradványok túlnyomó része oxidálódik, hisz alig érintkezik a talajjal. A betakarítás után a szántóra hajtott, kérődző állatok azonban a tarlót is bedolgozhatják a talajba. A hagyományos legeltető gazdálkodásnál tudatosabb ökogazdálkodás során, az irányított legeltetés módszerével  ezeket a pozitív hatásokat  még erősebbé lehet tenni.. Az ökogazdálkodóknak a baromfitartást a gyümölcsösökben ajánlják, és ennek a módszernek még jobb az ühg-mérlege, hiszen a tyúkok nem is bocsátanak ki metánt, miközben ők is komposztálnak. Az ökogazdálkodás ühg-kibocsátása mindezek miatt zéró, vagy az alatti. Emellett regenerálja a kimerült, tönkretett talajt, és segíti az ökoszisztémák megóvását is, mert nem használ vegyszereket, és mivel a területhasználata nem nagytáblás, hanem mozaikos elrendezésű, több, természetes élőhelyet biztosít a vadon élő állatfajoknak is.

Azok az emberek, akik kertes házakban élnek, természetesen maguk is komposztálhatnak. Ezzel nagyon jelentősen csökkenthetik azt az ühg-kibocsátásukat, amely az iparszerű hulladékgazdálkodásból adódik. Tovább csökkenthetjük kertünk ühg –kibocsátását, ha a még zöld és a már száraz növényzet egy részét is komposztáljuk. Persze sokkal egyszerűbb a kerti munkánál az, ha a mekiben a marhahúsos szendvics helyett szójásat rendelünk, és ezzel gyorsan megnyugtatjuk a lelkiismeretünket. Így viszont magunknak is dolgozunk, hiszen jó minőségű termőtalajt állítunk elő, és nem kell a mekiben hamburgerrt vásárolni pénzért.

Ha az állatokat elszakítjuk a termőföldtől, és aktív segítségük nélküli földművelésbe kezdünk, akkor az már nem lehetséges egyre nagyobb kártételek nélkül, melyek érintik a természetes ökoszisztémákat, a talaj termékenységét és egy idő után a klímaváltozást is elősegítik. Ha az állatokat egész évre istállókba zárjuk, és nehézekékkel (jó ideje traktorokkal) a talajba szántjuk a szerves trágyát, akkor ez a talajforgatás már erősen károsítja a nagyon összetett és bonyolult talajéletet. Elkezdődik a mikroorganizmusok és a növények gyökerei közt fennálló szimbiotikus kapcsolatok szétszakítása. Emellett megjelennek a gyomok, ezért vegyszereket is használni kezdünk. A vegyszerek tovább pusztítják a talajéletet, de már a környező ökoszisztémákat is, és elkezdődik a szén-dioxid felszabadulása a talajból. Ha a szervestrágya helyett a gazdaságosabb műtrágyát használjuk, fokozódik a kártétel. A műtrágya még durvábban pusztítja a talajéletet, ráadásul használata során dinitrogén-oxid szabadul fel, amelynek üvegházhatása már 300szorosa a szén-dioxidénak, és 110-120 év alatt bomlik csak el a légkörben. Emellett az istállókban hagyott szerves trágyát (hígtrágya keletkezik, mert nem használnak almot) is kezelni kell, máskülönben ez is üvegházhatású gáz kibocsátás forrása lesz.

Újabban kísérleteznek már egy új technológiával, az ún. szántás nélküli és esetleg takarónövényeket is felhasználó földműveléssel. Itt a traktoroknál kisebb, kevesebbet fogyasztó, de drága direktvetőgépeket használnak. Az általuk okozott kár lényegesen kisebb. A műtrágyázás szerepe is csökken. Ugyanakkor a vegyszerek használata tovább fokozódik. Leggyakrabban a glifozátot használják. Ezért a Monsanto-Bayer konszern különösen érdekelt ennek a módszernek az elterjesztésében.

Ez eseteben sincs  szó másról, mint a környezetterhelés áttolásáról. A földművelés ühg kibocsátása valószínűleg csökkenne ugyan valamelyest (nem biztos ez sem,, mert nem tudjuk, hogy a vegyszergyártás és a „járulékos" egészségügyi kockázatok mekkora ühg-kibocsátással járnak), de valószínűleg jelentős mértékű maradna. A termőtalajjal bár látszólag kíméletesebben bánunk, valódi regenerációja mégis valószínűtlen, hiszen a glifozát mindent elpusztít. Emellett pedig a glifozát hatása a környező ökoszisztémákra is katasztrofális lehet.. Ráadásul életveszélyes a földeken élő és dolgozó emberek és állatok számára is. A gazdálkodók közül pedig épp az ökogazdálkodók (és állataik) tartózkodnak a legtöbbet a szabadban, a földeken. Vegyifegyverként funkcionál tehát a különböző gazdálkodási formák közti háborúban, melyben a magyar és a német kormány is a Monsanto- Bayer konszern érdekeit szolgálta ki korábban, amikor megakadályozták, hogy betiltsák a glifozátot az Európai Unióban.

És természetesen más veszélyes vegyszerek is vannak, mit több lehettségesek. Szükség esetén a biotech-szektor fekete mágusai hamar képesek elővarázsolni egy másik vegyszert, ami nem pont úgy, de nagyjából ugyanolyan mértékben pusztító hatású. Ezért a glifozát betiltása önmagában még szintén nem megoldás. Megoldás csakis az ökogazdálkodásra való áttérés lehet, bármekkora akadályokba és érdekekbe is ütközik ennek megvalósítása.