A jelenlegi globális kapitalista rendszer és a fogyasztói társadalom nem fenntartható. Nem fenntartható, mert folyamatos gazdasági növekedést generál, amely növekvő energiafelhasználáshoz és növekvő fogyasztáshoz vezet. Nem fenntartható, mert a termelési és az értékesítési rendszere a távolsági, globális szabadkereskedelemre épül, az ipar által előállított termékek egyes darabjai külön országokban, sőt kontinensen készülnek el. Ugyanakkor a globális méretű céghálózatok a nagytőke számára lehetővé teszik, hogy a környezetterhelést ide-oda tologassák. Ha egy termék vagy egy gyár esetében felmerül, hogy előállítása vagy működése súlyosan környezetszennyező, akkor könnyen át lehet térni egy másik termék gyártására vagy át lehet helyezni a termelést egy másik országba, ahol lazábbak a környezetvédelmi szabályok és gyengébbek a környezetvédő mozgalmak. Az új megoldások azonban szintén környezetszennyezőek lesznek, hiszen hasonló technológiákat használnak, és ugyanúgy támaszkodnak a távolsági kereskedelemre. Nem fenntartható ez a rendszer azért sem, mert a mezőgazdaság és az élelmiszertermelés iparosítása az alapja. Ez teszi lehetővé ugyanis, hogy a népesség alig néhány százaléka foglalkozzon csak mezőgazdasággal, és a nagy többséget az ipar vagy a szolgáltató szektor alkalmazza. Ennek pedig súlyos ára van: az iparosított mezőgazdaság tönkreteszi a termőtalajt, és ezért egyre gyengébb minőségű, tápanyaghiányos és vegyszermaradványokkal szennyezett élelmiszert képes csak előállítani. Emellett jelentős részben hozzájárul az üvegházhatású gázok kibocsátásához is, a vegyszerhasználattal, a monokultúrás, nagytáblás termelési rendszerével pedig az ökoszisztémák pusztításához.

Mi a baj a piaci alapú pénzrendszerrel?

Elméletileg elképzelhető, hogy a globális kapitalista rendszert globális politikai intézmények próbálják meg rászorítani a környezetszennyezés megszüntetésére. Ez azonban azért nem lenne lehetséges még ideális körülmények közt sem, mert a rendszer - többek közt – épp globális méretéből adódóan nem fenntartható. A távolsági kereskedelem, a kamionok és a gigantikus teherszállító hajók például még akkor is szennyezni fognak, ha történetesen egy globális , zöld-kommunista Világállam tulajdonába kerülnek. Emellett nehezen elképzelhető, hogy a globális intézmények vezetői sok milliárd ember érdekeit és sokezer ökoszisztéma fenntartását legyenek képesek szolgálni egyszerre, hiszen már a nemzetállamok esetében is azt látjuk, hogy tömegdemokráciákká válván kiüresítik a demokráciát, és a politikai elit elszakad a választóktól.

Elméletileg az is elképzelhető, hogy nemzeti kapitalizmusokhoz vagy piaci alapon működő helyi gazdaságokhoz térünk vissza. Ez azonban, ha lehetséges is lenne, akkor sem jelentene mást, minthogy újraindítjuk azt a folyamatot, amely a globális, kapitalista gazdaság kialakulásához vezetett. Ennek oka elsősorban a piaci alapú pénzrendszer, amelyben előbb-utóbb óhatatlanul megtörténik a jövedelmek és a vagyonok koncentrációja. A kereslet és kínálat törvényének érvényesülését ugyanis mindig könnyűszerrel tudja manipulálni a saját érdekében az, aki nagyobb befektethető tőkével rendelkezik, például úgy, hogy készletfelhalmozással szűkíti, majd a számára alkalmas időben bővíti a kínálatot, a kereslet alakulását pedig reklámhadjáratokkal tudja befolyásolni. A piaci alapú pénzrendszerrel az is probléma, hogy maga a fizetőeszköz is áruvá válik, melynek értéke így szintén változó lesz – és hogyan lenne így képes a pénz objektíven mérni egy-egy termék valós használati értékét vagy azt, hogy milyen mennyiségű és minőségű munka volt szükséges az előállításához? A pénz értékének változékonysága pedig szintén azoknak kedvez, akik többet halmoztak fel belőle., mert ők könnyebben és nagyobb értékben képesek a pénzben felhalmozott tőkét az alkalmas időpontban befektetni vagy egy másik pénzre átváltani. Szintén a tőkekoncentrációt szolgálja a piaci alapú pénzrendszerekkel járó  ár-bér rendszer. A munkáltató szinte mindig helyzeti előnyben van a bérmunkáshoz képest s így megteheti, hogy kevesebbet fizet ki bérként a munkásnak, mint amekkora értéket a piacon az általa létrehozott termék ér. A piaci alapú pénzrendszerben egy-egy termék ára szinte mindig több, mint a nyersanyagok és a munkaerő megvásárlásába fektetett tőke értéke – a különbözet a profit, melyet aztán újra be lehet fektetni. A tőkekoncentráció tehát elkerülhetetlen, ha piaci alapú pénzrendszert használunk és a polgári jogrend szavatolja a magánvagyonok sérthetetlenségét. Egy nagyobb összegű tőkét pedig csak akkor lehet a kellő mértékű megtérülés reményében újra befektetni, ha mind több nyersanyagot használ fel és mind nagyobb piacra termel. A szűkebb keretek közt működő tőke is gazdasági növekedést generál tehát, ez pedig teljesen szükségszerűen vezet így vagy úgy a szűkebb keretek szétfeszítéséhez és az egyre növekvő energiafelhasználáshoz.

A globális kapitalizmus alternatívája tehát csak olyan helyi gazdaságok rendszere lehet, amely nem kapitalista, és a helyi közösségek döntései határozzák meg a gazdaság működését, nem a piaci rendszer automatikusan érvényesülő törvényei. A helyi közösségeknek épp ezért új fizetőeszköz-rendszereket kell bevezetniük , ezért tanácsos, ha áttekintjük, hogy milyen kísérletek történtek eddig a pénzrendszer lényegi megreformálására.
A nemzetállam már több évtizede elvesztette a kontrollt a tőkemozgások felett, s így a tőke elszakadt szinte minden területi kötöttségétől. A magát egyre gyorsabb iramban megsokszorozó nagytőke földrajzi értelemben már„nincs sehol”, de  magába szívja a helyben megtermelt többletérték zömét, kivonva azt a helyi közösségekből (is). Ez a tény pedig kulcsfontosságúvá vált mindenki számára, aki a (fél)periférián élők szociális problémáinak megoldását és/vagy a kapitalizmusból való kiutat keresi, mert immár kétséges, hogy a földrajzi kötöttségeitől megszabadult tőke megadóztatható vagy kisajátítható-e egyáltalán valaha. A helyi közösségekből történő forráskivonás megállítása döntő jelentőségű feladat a 21. századi globális kapitalizmus korában. A nyomorgók milliói nem várhatnak arra, hogy egyszer majd egy szocialisztikus világállam megszülessen, amely képessé válik a gazdasági folyamatok ellenőrzésére és így alapvető egzisztenciális problémáik megoldására. A föld klimatikus viszonyai pedig már most drasztikus változásokon mennek keresztül.

Helyi pénzek

A helyi és más alternatív pénzrendszerek lényegében ennek a forrráskivonásnak a megakadályozására tett kísérletek. Elsősorban azért kezdeményezték őket, h. a „piacképtelen” és „versenyképtelen” kistermelők munkáját, piachoz jutását lehetővé tegyék. Magyarországon eddig néhány, ún. helyi pénz kibocsátása történt meg, elsősorban lokálpatrióta indíttatásból vagyis azért, hogy erősítsék a helyi vállalkozók jelenlétét a piacon.  Ilyen a Soproni Kékfrankos, a Balatoni Korona vagy a Tokaji Dukát. Ezeket a pénzeket helyi vállalkozók vagy önkormányzatok bocsátották ki. Működésük alapelvei nem sokban különböznek a nemzeti valutákétól, a kibocsátásokat hivatalosan is jóváhagyták, a kibocsátók a kibocsátott helyi pénzek fedezetéül szolgáló forintmennyiséget letétbe helyezték. A helyi pénzek csak abban különböznek a nemzeti valutáktól, hogy azoknál jóval kisebb területen funkcionálhatnak fizetőeszközként. Bevezetésük fő célja ugyanis az, hogy minél nagyobb legyen a helyi gazdaság aránya a piacon, azaz a megtermelt többletérték minél nagyobb hányada maradjon ott, ahol megtermelték, és az helyben befektetve hasznosuljon újra. Ez ökológiai szempontból is fontos lenne, hiszen csökkenne az áruk utaztatása, importja, exportja, így az ezzel járó károsanyag-kibocsátás is. Ezek korlátozott, reformista célok, mégis nehezen érhetők el, mert a helyi lakosság anyagilag, közvetlenül nem érdekelt a rendszer kiépítésében és fenntartásában – ha ugyanis jövedelmét helyi pénzre váltja, annak értéke nem nő, viszont csak egy szűkebb árukínálatból válogathat. Inkább csak lokálpatrióta vagy zöld motivációk sarkallnak a helyi pénzrendszerek használatára, melyek így nem is tudtak elterjedni, és a gazdaságban betöltött szerepük marginális jelentőségű maradt.

Helyi pénzek és negatív kamat

Korábban, a 30-as évek elején nagyobb sikerrel próbálkoztak helyi pénzek bevezetésével két német városban. A kezdeményezők Gesell követői voltak. Ő úgy vélte, hogy lehetséges egy kapitalizmus nélküli piacgazdaság, ha a pénzrendszer hibáit kijavítjuk. A kapitalizmus kizsákmányoló rendszerének kiépülése, a tőke koncentrálódása szerinte azért volt lehetséges, mert a pénz alapvető tulajdonsága, hogy visszatartható, felhalmozható, ill. épp ezért időnként hatalmas tömegben a piacra zúdítható, melynek „természetes” működését így súlyosan torzítja. A megoldás szerinte a felhalmozott, a fogyasztásból kivont pénz sajátos megadóztatása, a „negatív kamat” bevezetése lenne. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a felhasználóknál felhalmozott bankjegyekre bizonyos időközönként bélyeget kellett vásárolni, hogy érvényes fizetőeszköz maradhasson. Az ötlet bevált, mert így a pénz áramlása felgyorsult, jobban stimulálta a helyi gazdaság megerősödését a válság idején. A két német városban ahol a negatív kamatos helyi pénzt bevezették, hamarabb magához tért a helyi gazdaság, és gyorsabban csökkent a munkanélküliség, mígnem 1932-ben a két helyi pénzt betiltották. A módszer valószínűleg jól illeszthető egy válságkezelő stratégiába. Annak azonban nem lehetett látni nyomát, hogy a geselli vízióból (a pénzügyi reform nyomán kiegyenlítődnek a gazdasági erőviszonyok, egyre kevesebben kényszerülnek bérmunkára és inkább önálló termelők szabad társulásai lesznek a jellemzőek) bármi is megvalósulhatna ennek nyomán. A negatív kamat hatékonyan tereli a tőkét a spekulatív pénzügyi szektorból a termelés felfuttatására irányuló befektetésekbe, így segít abban, hogy újra beinduljon a gazdasági növekedés és újra nőjön a munkahelyek száma. De a tőkekoncentrációt nem csökkenti, sőt a termelő szektorban épp ezért növeli is.

A legutóbbi válság során az amerikai és a magyar nemzeti jegybank is hasonlóképp járt el, amikor a kamatokat igyekezett a lehető legtovább a lehető legalacsonyabban tartani. Ez eredményes pénzügyi politika is volt, mert elősegítette, hogy újra elinduljon a gazdasági növekedés. A munkanélküliség csökkentése révén a nyomor is csökkent valamelyest, de a társadalmi egyenlőtlenségek összességében csak tovább nőttek, hisz legjobban most is azok jártak, akiknek volt elég befektetni való tőkéjük. A gazdasági növekedéssel együtt viszontt a környezetszennyezés növekedése is új lendületet kapott: Magyarországon például soha nem adtak még el annyi benzint és gázolajat, mint az utóbbi években.

Nincs pénzed? Nyomtass creditost!

2002 első hónapjaiban az argentin pénzügyi válság elérte a mélypontját. Milliók maradtak fizetett munka és szociális ellátás nélkül – miközben ezek a milliók szaktudás és munkaképesség illetve tengernyi szabadidő birtokában voltak. Dolgozni tudtak, akartak is volna. Termékeikre és szolgáltatásaikra is volt igény. Ekkor terjedt el a creditos, egy sajátos, alternatív pénzrendszer, amelyet azok hoztak létre, akiknek nem volt sem pénzük, sem befektetendő tőkéjük., sem pedig munkajövedelmük. A creditos egy garázsműhelyből indult útjára. A rendszerhez csatlakozók egy-egy kisebb csoportba léptek be, melynek tagjai ígéretet tettek, hogy egymás közt fizetőeszközül elfogadják a credsitost. Mindegyik csoport létszámarányosan kinyomtatott egy bizonyos mennyiségű creditost, amelyet aztán a csoport tagjai egymás közt és más hasonló csoportok tagjai közt használni kezdtek csereügyleteikhez. (ez alatt értve áruk és szolgáltatások, egymásnak elvégzett munkák közvetett, a creditos segítségével megvalósuló cseréjét). A kibocsátott creditos fedezetéül nem rakták letétbe a vele egyenértékűnek szánt valutát, hiszen a tagoknak nem volt pénzük. A creditos fedezetéül a tagok közt egymásnak kínált áru és munka szolgált. 
Néhány évig a creditos meglepően sikeresnek bizonyult. Milliók használták, és millióknak segített átvészelni a válság időszakát. Idővel azonban tömegek léptek be a rendszerbe úgy, hogy valójában sem munkát, sem árut nem fektettek be, de belépésükkor megkapták az induláskor mindenkinek járó, frissen nyomtatott creditost. Ez a creditos gyors elértéktelenedéséhez vezetett. A rendszer 2004-ben omlott végleg össze, amikor 2,5 milliónyi emberre terjesztették ki a munkanélküli segélyt. A hivatalos, a nemzetközi pénzpiacokon sorozatosan leértékelt peso ugyanis még mindig sokkal értékállóbb volt, mint a creditos. A rendszer alapvető hibája az volt, hogy a creditos fedezetét sem letétbe helyezett nemzeti valuta nem garantálta, sem pedig más, a fizetőeszközt használók által rögzített megállapodás vagy mechanizmus. Ennek ellenére a történtek rávilágítanak arra, hogy egy drasztikus mértékű tőkekivonás még nem feltétlenül teszi feleslegessé milliók munkáját! A fizetett munka nélkül maradók tömegei gyorsan munkába állhatnak ismét, ha születik valamilyen fizetőeszköz, melyen keresztül az áruk és szolgáltatások cseréje lebonyolítható. A kísérlet, kaotikus volta ellenére is sikeresebb lehetett volna, ha a csődbe ment, de dolgozói által újraindított, önigazgató, munkástulajdonba került üzemeket is bevonják a rendszerbe, és azok nem pusztán a peso  piacán próbálnak megélni és tőkés vállalatokkal versenyezni tőke, marketing és politkai kapcsolatrendszerek nélkül.
Kérdés, létezhet-e olyan megoldás, amely helyi pénzek előnyeit (értékállóság, helyi gazdaság fejlesztése, fenntarthatóság) egyesíti a creditos előnyeivel (szociális problémaérzékenység és a részvételben való érdekeltség megteremtése)?

Szívességbankok és kaláka, a munkaegység mint fizetőeszköz

A szívességbankok, az ezredforduló táján születő amerikai Valley Dollar és a More Time Dollar rendszerek helyi pénzek, mert helyi közösségek, egy-egy behatárolt földrajzi körben működtetik őket. De a creditosra hasonlítanak abban, hogy felhasználói tagokkal rendelkeznek, akik egymást közt közvetett árucserét folytatnak és nincs letétbe helyezett pénz, ami az értékállóságot garantálná. Mindkettőtől különböznek viszont abban, hogy a fizetőeszköz értékét alapvetően nem piaci mechanizmusok határozzák meg, a fizetőeszköz tulajdonképp nem más, mint egy órányi munkaegység. Ezért egy ilyen rendszer akár kinyomtatott bankjegyek nélkül is működtethető az interneten, ahol  egy, a tagok által elérhető rendszerben minden tag felajánl valamit és mások ajánlatai közt válogathat, a tranzakció pedig rögzíthető a rendszerben (az értékesített áru vagy szolgáltatás +1egységet jelent mindenkinek a rendszerben). Az alapelv az, hogy egy órányi munkám egyenlő értékű más egy órányi munkájával. A rendszer egy kevésbé szigorú változata az, ha bankjegyeket is kibocsátanak és nem kell minden tranzakciót elektronikusan rögzíteni. Az alapegység ez esetben is az egy-egy órányi munkaegység, de ettől kölcsönös megállapodás esetén el is lehet térni.
Ezek a rendszerek több évtizede működnek, nem fenyegeti őket a hiperinfláció, mint a creditost. Rendelkeznek a helyi pénzek előnyeivel:  erősítík a helyi közösségeket és a fenntarthatóságot, sőt a helyi demokráciát is, mert a felhasználók által választott bizottságok felügyelik a rendszer működését és hoznak fontos, gazdasági döntéseket. Fontos szociális funkciókat is  betöltenek csakúgy, mint a creditos, mert munkanélkülieket, alacsony jövedelműeket tudnak bevonni és érdekeltté tenni a rendszer működésében. A tagok kétharmada közülük kerül ki, egyharmada pedig a középosztálybeliekből, akik részvételükkel akarják segíteni a helyi közösséget és a fenntarthatóságot. És a közösségen belül, egy demokratikus és decentralizált rendszerben képesek kiküszöbölni a kapitalizmus két nagy ellentmondását, a kizsákmányolást és az elidegenedést. A termelő maga dönt arról, mikor, mit, hogyan, kinek termel, és egyórányi munkája ekvivalens egy másik termelőével (ha a közösség úgy dönt, a szakképzett munkákat honorálhatja egy másfélszeres vagy kétszeres szorzóval). Minden termék és szolgáltatás annyit ér, amennyi munkát az előállításuk igényelt. Így nincs profit sem, sem pedig az ebből következő kizsákmányolás és gazdasági növekedés. Sajátosan szervezett, decentralizált ökoszocialista minitársadalmaknak is nevezhetnénk őket, ha önellátók lennének vagy csak egymással együttműködve képesek lennének tagjaik minden igényét kielégíteni. Erre azonban nem képesek, alapvető problémájuk az, hogy idáig korlátozott kiterjedésűek maradtak.
Nagyobb termelőegységek ugyanis nem tagjai a rendszernek, inkább csak egyének. Néhány kisebb, induló cég belép ugyan a rendszerbe, de inkább csak azért, hogy az igazi indulásukhoz szükséges felszerelést megszerezhessék munkával, banki kölcsön felvétele nélkül. De nekik igazán irányuk a valódi dollár piaca, egy kapitalista cég ugyanis természetszerűleg tőkéjének profit általi növelésére törekszik, az idő-dollár azonban olyan pénz, amelyből nem lesz tőke, legfeljebb az induláskor szükséges. Ennek ellenére ez a modell alkalmas lehet arra, hogy egy, a piaci alapú pénzrendszert felváltó, új fizetőeszköz-rendszer modelljéül szolgáljon, hisz miért ne lenne lehetséges, hogy egy radikális, rendszerváltó fordulat után a nagyobb gazdasági egységekre is kiterjesszék?

A magyar népi hagyományban is találunk egy fontos példát arra, ahol a munkát-munkáért elv érvényesült. A kalákázás során egy-egy helyi közösség tagjai szívességi, kölcsönösségi alapon lényegében egymásnak építették föl a házaikat. A helyi közösség tagjainak hosszú évszázadokon keresztül nem volt szükségük arra, hogy otthonaik megteremtésével építőipari vállalkozókat bízzanak meg, akik bérmunkásokat alkalmaznak és távolról ép hozatnak építőanyagokat. A falusi házak úgy épültek fel, hogy ebből nem keletkezett profit, és a lakáshiány sem volt gond. Emellett kiterjedt volt a termékek csere-beréje is: a helyi, falusi közösségek még a századforduló környékén is nagyrészt önellátóak, gazdálkodási formáik pedig fenntarthatóak voltak – az akkori szegénység a földtulajdon egyenlőtlen megosztásának és a feudális elnyomásnak volt az eredménye.

A munkaegység alapú fizetőeszköz-rendszer célja és eszköze is lehet egyben egy olyan mozgalomnak, mely a globális kapitalista rendszer leváltására, és helyi gazdaságok, helyi, közvetlen demokráciák rendszerére való lecserélésére törekszik. Cél, hiszen a helyi gazdaságok csak akkor lehetnek függetlenek, ha a pénzügyek irányítását is a saját kezükbe veszik, és nem szolgáltatják ki magukat piaci mechanizmusoknak. De eszköz is, hiszen szívességbankokat, kaláka-közösségeket már a remélt fordulat előtt is alapíthatnak egy ilyen mozgalom kisebb-nagyobb csoportjai részben saját megélhetésüket, részben a célok propagálását szolgálva, megmutatva a társadalom többségének, hogy létezhet gazdasági tevékenység a piaci alapú pénzrendszereken kívül is.

A valódi fordulatnak jelenleg nincs társadalmi bázisa. A többség gondolkodását meghatározza a fogyasztói társadalom folyamatos propagandája, amely ma már mindenkit, mindenhol utolér. Ez a helyzet azonban könnyen megváltozhat, amint ismét megérkezik a válság, most már a klímaváltozás negatív hatásaival kísérve, súlyosbodva. Ekkor már valódi alternatívát kínálhat egy olyan mozgalom, amely a politikai mellett gazdasági önszerveződésre és tudatos nem-fogyasztói magatartásra épül. A tudatos fogyasztó arra törekszik, hogy egy-egy környezetszennyező módon előállított terméket vagy szolgáltatást egy kevésbé környezetszennyezőre cseréljen.Így természetesen a fogyasztói társadalom része marad, és környezetbarátnak álcázott marketinggel simán át lehet verni. Ezzel szemben a tudatos nem-fogyasztó inkább arra törekszik, hogy a környezetszennyező módon előállított termékek és szolgáltatások minél nagyobb részét váltsa ki személyes, kisközösségi önellátással és nem piaci alapú fizetőeszköz-rendszerek használatával.